TESZT – A zombik a film- és játékvilág leghíresebb rémei mind a mai napig. A rothadó testük, bevérzett, vad szemük, és a rángatózó mozdulataik láttán még most is iszonyat fog el minket – feltéve, ha kellőképpen profin dolgozzák ki őket. A Techland pedig tudja, mitől döglik a légy zombi téren – még akkor is, ha a Dead Island játékaikat koránt sem nevezhetjük a horror címek császárainak. A Dying Light új perspektívát kínál – hála a komolyabb hangvételnek, a parkour játékmenetnek, az elképesztően profi vizuális világnak, és a nappal-éjszaka ciklusnak. Kérdés, hogy mindez elég egy horror-fan boldogságához? A 2015-ös verzió után most a nemrég megjelent Nintendo Switch verziót teszteltük.

A Törökországban lévő kitalált kis közel-keleti várost, Harrant (mely a Dying Light fővárosa) ellépték a zombik egy rejtélyes vírusos fertőzés miatt. A kormány egy speciális ügynököt küld a helyszínre, ejtőernyővel ledobva őt a város felett, hogy férkőzzön be a zombik ellen küzdő katonai szervezetbe és derítse ki a zombi-fertőzés kitörésének okait. Már eleve rossz kezdődnek a dolgok, hősünket ugyanis megharapja az egyik zombi, szóval még arra nézve is szűk határideje van, hogy a saját bőrét megmentse, nemhogy milliók életét. Az ügynöknek tehát meg kell tanulnia villámgyorsan falakra másznia, háztetőkön szaladgálni, átugrani, csúszni, amikor szükség van rá – egyszóval a parkour trükkjeit elsajátítani – és persze kaszabolnia ezerrel az élőhalottakat.

Fuss Kyle, fuss!

A játék elején meglehetősen gyengék vagyunk és semmilyen különleges túlélő, vagy harci képességgel sem rendelkezünk. Maga az a tény, hogy megharaptak, egyelőre nem okoz különösebb gondot, mindössze egy baljós jövőt vetít előre hősünk számára – hála az Antazin nevű ellenszernek, amely ugyan nem hoz végső gyógymódot, de a tüneteket visszatartja.

A játék első órája arra szolgál, hogy megismerkedjünk és elsajátítsuk az alapokat. Aki játszott anno az EA-féle Mirror’s Edge-el, amelynél bizonyos aspektusaiban gyengébb (a futás és a mozdulatok kidolgozottsága) más téren kifinomultabb (lineáris pályák helyett bármerre szaladhatunk az egész városban).

Ami a zombik gyilkolását illeti, már a játék elején kiderül, hogy meglehetősen egyszerű kaszabolással van dolgunk, amely később sem válik hatalmas csodává. Tulajdonképpen nem kell mást tennünk, mint hamburgerré csapni a zombikat különböző ütő és szúró eszközökkel, majd a földön tudjuk rugdosni tovább őket.

Olvasd még: Mirror’s Edge retro teszt

Különböző kivégzéseket is előhozhatunk: lefejezés, kettévágás, a játék során jóval később pedig tűzfegyverekre is rátehetjük a kezünket. Az egyébként aránylag precízen irányítható harc sohasem válik túlzottak összetetté, de ezt annyira nem is hiányoljuk majd. Azt nem állítom, hogy a kaszabolásra nem lehet ráunni, de lévén egy open world zombis játékról beszélünk, ezért hálistennek nem kell kiirtani az összes zombit a játékban, sőt, a lényeg itt gyakran a taktikázáson nyugszik.

Csőlátás

Amiből viszont kíméletlenül sokat találunk, azok a különféle ütő- szúró- vágófegyverek. Nem is emlékszem olyan játékra, amelyben ennyi csövet láttam volna a kezemben. Persze találunk ennél szofisztikáltabb fegyvereket is a különféle ládákban, amelyek a házak tetején, vagy azokon belül hevernek, illetve aki tényleg csúcsfegyverre vágyik, az a kereskedőktől méregdrágán beszerezheti ezeket. A legjobbakat fel is spécizhetjük, csak ne felejtsük el, hogy előbb-utóbb mindegyik tönkremegy, szóval túlzottan nem érdemes kötődni hozzájuk.

Ami a mennyiségét illeti: egészen elképesztő, hogy mennyire felesleges kacatot, és ócska fegyvert fogunk találni, amelyek aztán teleszemetelik a motyónkat, szóval a játék egyik része azzal fog eltelni, hogy ezeket fogjuk szortírozni, hurrá.

A fegyvereken kívül hősünket is fejleszthetjük, méghozzá egy viszonylag egyszerű ágas skill-rendszerrel. A három főág a túlélés, az agilitás és az erő – az első egyértelmű, a második a parkour képességeinket, a harmadik pedig a kaszabolást erősíti. Talán a leghasznosabb az agilitás, hiszen ennek köszönhetően léphetünk meg a legrázósabb helyzetekből, illetve így tudunk a leggyorsabban A pontból B pontba eljutni az egyébként elég nagyméretű városon belül.

A sztori nem a játék erőssége

Miközben a harc és parkour játékelemek elsőrangúak, a történet nem valami nagy eresztés. A fejlesztők letudták a kötelező köröket, elővették a megszokott kliséket, unalmas, kétdimenziós karakterekkel, két egymással szemben álló szervezettel és a főszereplővel, aki nem más, mint egy kissé sótlan és egy kaptafára készült kormányügynök. A hangját Roger Craig Smith adja, na, meg nem mondtam volna, hogy nem Troy Baker nyomja a sódert, annyira hasonlít egymásra a két szinkronszínész hangja!

A többi karakter is valahogy más játékokból köszön vissza: a főgonoszt mintha valami Far Cry DLC-ből szalasztották volna, az egyik női karaktert pedig a Half Life 2-ből, vagy más hozzá hasonló FPS-ből. A játék emellett láthatóan igyekszik, hogy a vad, rángatós kameramozgással és pár erőltetett fordulattal a 28 nappal később című filmet idézze – nem sok sikerrel.

A sztori abból a szempontból sem túl eredeti, hogy már agyonhasznált, „csicskáztató” típusú küldetéseket kapjuk egymás után. Már nem tudom hányszor hallottam a „csináld meg nekem ezt, cserébe megkapod azt a tárgyat, pénzt, információt stb.” típusú szövegeket és az ilyen küldetések persze innen sem hiányoznak.

OK, értem én, hogy tojunk a sztorira magasról, és csak egy ürügy arra nézve, hogy parkourt fussunk és egy vagon zombit kiirtsunk, de annak tükrében, hogy a Techland most a Dead Island-hoz képest egy komolyabb játékot hozott össze, legalább egy viszonylag jó történetírót is felvehettek volna.

Szép vagy Harran. Legalább nekem szép.

Hál istennek a játék grafikája Switch-en is bőven kárpótol az összecsapott, unalmas történetért és más bénázásokért. A Dying Light egész egyszerűen gyönyörű, Harran fikcionális városa majdnem életre kel a HD képernyődön. Ez különösen igaz az időjárás effektusokra és a nappal/éjjel napciklusokra. Amikor például a nap kezd nyugodni, egészen elképesztő látványban van részünk, realisztikus fény-árnyék effektusokkal, amelyben időnként megcsillan a szélben örülten kavargó vihar előtti por, hogy aztán az égszakadás eljöttével a lezúduló eső látványában gyönyörködhessünk. Fényes nappal pedig a szikrázó nap HDR effektjeiben gyönyörködhetünk.

Ugyanez a döbbenetes látványvilág elmondható az emberi arcok kidolgozásáról, no és persze a zombik hátborzongató külseje is ott van a topon, különösen a vulture-ok esetében. Egyértelmű, hogy a Dead Island-ból befolyt bevétel nagy része a Dying Light grafikájára ment el és el kell ismerni, hogy alaposan kihasználhatták a keretet.

Nézd csak, mintha a Far Cry-t látnám!

A profi grafikát leszámítva a Techland le sem tagadhatná, hogy a Dying Light-nál más open world játékok elemeiből kukázgattak, hiszen nagyon sok minden köszön vissza a Far Cry 3-ből és 4-ből, az Assassin’s Creedből, vagy a Skyrimból. Ilyen például a területfoglalós rész, ahol a „safe zone”-okból kell kipucolnunk a zombikat, hogy elfoglalhassuk őket. Ezek a rejtett helyeken tudunk pihenni és a cuccainkat tárolni.

Aztán nem hiányozik a Far Cry 3-ból ismerős toronymászás sem, ami éppolyan piszkosul idegesítő és fárasztó, mint a Ubisoft játékában volt.

Ami az éjjel-nappali ciklusokat illeti, valójában csak egy agyonhype-olt marketing eszközről, mint ténylegesen ütős játékmenetbeli feature-ről van szó. Hogy miért mondom ezt? Nos, a zombik éjszakára valóban piszkosul erősek lesznek és a hátborzongató külsejű, különleges zombik, a „volatile”-ok is ilyenkor másznak elő (úgy látszik, nem rajonganak a napfényért). Villámgyorsak, piszkosul erősek, és ha szemtől szembe találod magad velük, nemcsak hogy minimálisak az esélyeid a túlélésre, de ráadásul még a többi élőhalottat is odacsődítik.

Izgalmasnak hangzik, ugye? Nos, valójában, ahhoz, hogy ne vegyenek észre, nem kell mást tenned, mint kikerülni a háromszög látószögüket, oszt csókolom. Annyira gagyi a volatile-ok AI-ja, hogy azt nem is lehet szinte szavakba önteni. Ezen a ponton a játékot valahogy nem bírtam komolyan venni…

Ami viszont tényleg királyság, az a „Be the zombie” játékmód. Hogy miről is van szó? Ahogy azt gondolom kitaláltátok a címéből, itt mi lehetünk a zombik, méghozzá a játék multiplayer módjában, másik játékában. Eleinte ez idegesítő lehet, mert egy új jelenet kezdődik a szingli játék során, és a sztorit leállítja, viszont rendkívül frissítő tud lenni, amikor éppen majd elalszol egy unalmas szingli küldetéssorozat közben.

Switch-en elképesztően jó port lett!

Nem tökéletes tehát a játék, viszont a Nintendo Switch verzió láttán tényleg elámultam, mert egészen profi módon, minimális kompromisszumokkal sikerült az eredeti verzióhoz képest is egy remek portot összehozni. A grafika persze egy hangyányit gyengébb: a textúrák némileg kevésbé kidolgozottak, az árnyékok nem annyira életűek és a draw distance is némileg csorbát szenvedett, de összességében még mindig ez az egyik legszebb Switch port. A grafika szépsége persze handheld módban tud igazán tündökölni, azért, ha csakis tévén játszunk, akkor, ha van rá lehetőségünk (és nagyon fontos a grafika), akkor a PlayStation, Xbox konzolokos, vagy PC-s verziót vegyük elő, mert ott azért tényleg némileg szebb és részletesebb a játék.

A Nintendo Switch azonban a grafikán túl olyan játékélménybeli adukkal is rendelkezik, amelyek a PC/PS/Xbox verziókból nyilván hiányoznak. Az egyik ilyen funkció a touchscreen, amellyel a térképet lényegesen könnyebben kezelhetjük: zoomolhatunk, kivaszálthatunk bizonyos éplületeket stb.

Az igazán ütős funkció azonban a motion conrol: a mozgáskövető segítségével tudjuk például a zombikat vascsövekkel csapkodni, úgy, hogy az egyik kezünkkel hadonászunk. Persze ehhez a tévén kell játszani, azonban handheld módban a gyro célzással tudjuk a hörgő zombikat célbavenni, ami szint jócskán megdobja a játékélményt. A HD Rumble persze adott, de ez szerintem kicsit parasztvakítás (pláne akkor, ha PlayStation 5-ön megtapasztaltuk a DualSense élményét), viszont az szintén egy Switch-es extra, hogy az online többjátékos mód mellett, lokális coop módban gyilkolhatjuk lejárt szavatosságú harrani lakosságot.

Az igazi „vérfrissítés” Nintendo Switch-en érkezett el

A Dying Light egyértelmű előrelépés az elég közepes Dead Island-okhoz képest, de annyira nem, hogy bekerüljön a legjobb akciójátékok panteonjába. A közelharc és a parkour részek élvezetesek, továbbá a látványvilág előtt le a kalappal (meg a zombifejjel), de a közepes, sótlan, unalmas sztori, vagy az eléggé összelopkodott, az eredetiséget minimális szinten sem tükröző open world elemek a sokadik ilyen játék után eléggé kiábrándítóak, csakúgy, mint a mézesmadzag, ám megvalósításában gyenge éjszakai rész.

Amitől a Switch-verzió viszont igazi „vérfrissítésnek” tűnhet, az a már említett Nintendo Switch funkciók használata. Nem állítom, hogy ha már végigtoltad más konzolokon, vagy PC-n a játékot, akkor csak ezek miatt megéri ismét belevágni a jól ismert harrani kalandba, de ha eddig kimaradt a Dying Light, akkor a Nintendo Switch verzió még a grafikai kompromisszumok miatt is a legjobb.

-BadSector-  

Kiadó: Warner Bros

Fejlesztő: Techland

Stílus: Túlélő horror, akció, kaland

Megjelenés: 2015 január 27