TESZT – Az űrharc-szimulátor rész mellett egy nyílt világot is felfedezhetünk ebben az ambiciózus, új sci-fi akciójátékban.

 

A Chorus-szal játszva elgondolkodtató, hogy miért nincs több ilyen típusú játék. Néhány Star Wars-címen, a Wing Commanderen és a klasszikus Star Foxon kívül nem sok igazán említésre méltó egyjátékos AAA 3D-s űrlövöldözős játékra emlékszem, pedig nem igazán érhető, miért hanyagolják ennyire ezt a zsánert. Milyen furcsa, hogy egy nyitott világú űrhajsó játék, amiben csak repkedve gyilkolászunk, üdítőnek tűnhet, de mégis ez a helyzet. Szerencsére a Chorusszal szolid munkát végeztek a fejlesztői, és bebizonyították, hogy van még élet a műfajban.

 

 

„A világűr a végső határ” (Star Trek)

 

Persze a „nyílt világ” valahol túlzásnak is hathat, mert hát igazából a Chorusnak nincs „világa”, csak a végtelen űr, aszteroidák halmazai és a semmiben lebegő nagy fémépítmények. És nem is érdemes sokat felfedezni anélkül, hogy ne tudnánk, merre tartunk, hiszen, nos, nagy része üres. Jobb, ha két küldetés között egyszerűen csak a maximum sebességgel repkedsz, esetleg útközben felveszel egy vészjelzést, miközben gyönyörködsz a látványban. Valóban, a környezet korlátozott terjedelmét tekintve a Chorus meglepően színes, a fenyegető bolygók és távoli csillagok fényt vetnek a múltbeli háborúkból származó sziklákra és törmelékekre.

Mindezen óriási természeti és ember alkotta csodák mellett a saját hajód jelentéktelennek tűnik, pedig nem akárki irányítja. Az együléses, háromszög alakú repülőgép pilótája, Nara ugyanis különleges képességekkel rendelkezik, és ezeket arra akarja használni, hogy elpusztítsa a Kör nevű népirtó szektát, amelybe korábban ő is beletartozott, méghozzá az egyik legtekintélyesebb tagja volt. Miután parancsukra felrobbantott egy egész bolygót, Nara lelkiismereti válságba került, és most az ellenállásnak segít.

 

 

Precíz és gyors irányítás

 

Kezdetben Nara szuper érzékeit használva energiakapszulák felkutatására, vagy az alkalmi kalózok gépfegyverrel való levadászására lesz szükséged. Kicsit lassú a kezdés, de szükség van rá, hogy meg tudj ismerkedni a játék irányításával. Igaz, a játékélmény elsőre kicsit furcsa, majdnem olyan, mint egy FPS. A jobb botkormánynak irányítod, gyorsítod és lassítod a géped, és a bal botkormánnyal ide-oda gördülve „szlalomozhatsz” az ellenség lövései elől. Ha megszoktuk, az irányítás mégis precíz, pillanatok alatt átrepülünk például az aszteroidák között. Segít, hogy élesen kanyarodhatunk a géppel, vagy akár gyorsan meg is állhatunk holtponton, ha éppen nekimegyünk valaminek.

Akkor kezdtem igazán megérteni, mennyire precíz lehet ez a rendszer, amikor megnyertem az első nagyobb csatámat a Kör ellen, amikor az „Enklávé” – az ellenállás főhadiszállása a játék kezdeti részében – védelmében harcoltam. Ez az építmény, egy hosszú toronyépítmény, amelyet hatalmas fémgyűrűk vesznek körül, tökéletes az adrenalinpumpáló űrcsatákhoz, miközben a kiálló részei körül hurokban vadászunk a szektás ellenségre. A gyors játékmenet és precíz irányítás egyfolytában arra ösztönöz, hogy még energiapajzs feltöltődése közben is átpréseld magad a szűk helyeken, bízva a reflexeidben és a gyors gépedben, miközben kellő rutint szerzel az elkövetkező nagyobb csetepatékhoz.

Az Enklávés játékrész egyben bevezet a játék egyik legforradalmibb kihívásában is: amikor az ellenség „pszichikai totemeket” használ. Ezek a nyársszerű rakéták az ellenálló hajókra és állomásokra tapadnak, átveszik az irányítást a legénység felett, és arra kényszerítik őket, hogy ellened fordítsák a fegyvereiket, amíg ki nem lövöd az élősködő tárgyat. Ez az aljas húzás csak még fondorlatosabbá válik, amikor a szövetséges hajók belsejébe akaszkodnak, és arra kényszerítenek, hogy belerepülj, hogy kiiktasd őket.

Igen, jól olvastad. A Chorus nagyobb űrhajóinak dizájnjában az a legjobb, hogy tele vannak bejáratokkal és átjárókkal, amelyek a központi alkatrészekhez vezetnek. Így ha a Circle egyik leghatalmasabb példánya, például egy Wraith ellen kell harcolnod, először a pajzsgenerátorokat kell kiiktatnod, majd belerepülnöd a szabadon hagyott reaktorhoz, hogy végezz vele, majd gyorsan kirepülj, mielőtt az egész felrobban.

 

 

A rítus legyen veled!

 

A Chorus játékmenete különösen élvezetes, amikor egy ilyen behemótban harcolsz, vagy amikor zümmögő vadászok osztagai támadnak rád, hogy megpróbálván lerázni őket, mögéjük kerülj, miközben éppen sűrű lézerlövésekkel próbálnak leszedni. Ez egy jó Star Wars-csatajelenet hangulatát idézi, sugárhajtású vadászgépekkel, a lézereklövések zajával és szinte állandó rádióbeszélgetéssel.

Persze, elég hamar ripityára lőnék magányos hajónkat, ha Nara tarsolyában nem lennének ott különleges képességei: a „rítusok”, amelyeket a történet egy bizonyos szakaszában szerez meg.

A Drift rítus például lehetővé teszi, hogy a célpontoddal szembefordulva lendületes fordulatokat hajts végre, míg a Star rítus lehetővé teszi, hogy büntetlenül egyenesen az ellenségre rohanj. Az egyik mozdulat, amellyel gyakorlatilag közvetlenül a közeledben lévő ellenség mögé teleportálhatsz, már-már csalásnak tűnik, de a hektikusabb csatákban nélkülözhetetlen időmegtakarítást jelent. Ezekkel és a három fegyvereddel – gatling ágyú, lézer és rakéták (amelyek a védelmi rendszerekkel együtt fejleszthetők) – való zsonglőrködés elengedhetetlen ahhoz, hogy hatékonyan átfúrd a páncélokat és pajzsokat.

 

 

Zavart érzünk az Erőben

 

A Chorusban azonban nem minden ennyire kiegyensúlyozott vagy jól kivitelezett. A nyílt világú szerkezet elsőre jó ötletnek tűnhet, de meg kellett volna találnia a módját, hogy valamennyire változatos is legyen a játékmenet. Néhány esetben ez rendben is van – a küldetések, ahol egy nagyobb szövetséges hajót kell megvédened, egy célpontot kell üldöznöd egy aszteroidamezőn keresztül, vagy egy harcias ágyúkkal felszerelt tankszerű hajóba kell bepattannod, tényleg izgalmasak. De sok az unalmas „holtidő” is, különösen a mellékküldetésekben, például a mentési anyagok összegyűjtésében vagy az „emlékek” felkutatásában, míg a templomi küldetésekben sok a szűk folyosókon való lassú repkedés.

A legrosszabb azonban a játék későbbi szakaszaiban következik be, amikor a hagyományos űrhajócsatákat többször is felváltják a szürreálisabb entitásokkal való találkozások. A legkeményebb ellenségek itt a középső és az utolsó felvonás csúcspontjainál érkeznek, ahol a legzavarosabb, legbizarrabb módon nehéz és értelmetlenül hosszú boss harcokat lenyomnunk, mint amivel évek óta játszottam. Az utolsó boss elleni küzdelem valami elképesztő hosszú és dögunalmas, ez egy óriási baki volt a fejlesztők részéről.

Rengeteg kisebb frusztráció is van, amelyek általában abból erednek, hogy a játék nem mutatja meg vagy nem mondja meg egyértelműen, hogy mit akar tőlünk. Gyakran a Nara és a hajója mesterséges intelligenciája közötti beszélgetésekre hagyatkozol, hogy irányítsanak, de a forgatókönyv annyira telített sci-fi zsargonnal, hogy egy percig is eltarthat, amíg ezeket értelmezed – és ezalatt az idő alatt lehet, hogy lelőnek, vagy elveszíted az ellenséget, akit követned kellene. Néhány alkalommal azonnal meghaltam, amikor egy új ellenség jelent meg, mert pont a spawn-pontja közelében lebegtem. Ilyenkor különösen bosszantó, hogy először újra kell játszani az előző jelenetet is.

Elég amatőr fejlesztői hiba, hogy ilyenkor a párbeszédek is gyakran ismétlődnek, és már csak azért is bosszantó, mert ezek elsőre sem túl érdekesek. A Chorusban a sztori nagyon hangsúlyos elem, pedig csak egy nagyon átlagos sci-fi történetet ismerhetünk meg, ami segít előrevinni az eseményeket, mondjuk azzal, hogy menekülteket kell megmentened, vagy családokat kell újraegyesítened. A nagyobb léptékű, világvégét jelentő narratíva azonban nagyon lapos, tele „arctalan” (szó szerint – így hívják őket) gonosztevőkkel és rengeteg misztikus hókuszpókusszal. Emellett a történet túl komolyan veszi saját magát, humoros rész, vagy párbeszéd nem nagyon van benne.

 

 

Olyan, mint egy B-film

 

Mégis, ha mindez egy kicsit B-filmes sci-nek is tűnik, érdemes azért megjegyezni, hogy a Chorus nem valami hatalmas AAA-projekt (és ennek megfelelően mérsékelt árral is rendelkezik). Néhány nagyobb frusztrációt félretéve, megbocsáthatunk a fejlesztőknek, hogy a játék kicsit csiszolatlan, helyenként suta, amatőr megoldásokkal, különösen amiatt, mert az alapvető játékmenet olyan izgalmas, mint amilyet reméltem. Ha már nagyobb költségvetésű játékokat nem fogunk látni ebből a zsánerből, a Chorus legalább méltó kísérlet arra, hogy betöltse ezt az űrt.

-BadSector-

Köszönjük a PlayStation 5 kódokat a Magnew Kft.-nek!

---

Kiadó: Deep Silver

Fejlesztő: Fishlabs

Stílus: Űrhajós open-world akciójáték

Megjelenés: 2021. december 3.