FILMKRITIKA – A narratíva egészen a színezős ábrák korszakából invitál bennünket New York City-be, ahol bárkiből nagykutya válhat, ahogy ez Clifforddal, a nagy piros kutyával hipersuper-spoilermentesen meg is történik. Kis utánajárással meg is találhatjuk a házi kedvenc digitális lábnyomát (tappancsát) megrendelhető kifestőkönyvek formájában. Gondolom a piros minden kisgyerek kezében jól fog, de a színhőmérséklet ezen alacsonyságára a film nem kíván magyarázatot adni. Úgy tűnik a radio-aktív pók nem fért volna bele a gyártó cégek multiverzumába.

A családbarát film esetén mindent feltettek a pirosra, de az eredmény szerencsére továbblendült a 0-án, de még a feketén is. A szürreális alapkoncepció után viszont ne várjunk ízig vérig logikus eseménysort, a film üzenete nem ebben leledzik. Korábban írtunk a Farkas és az Oroszlánról, ami után igazán felszabadító volt látni, hogy a családi összefogás, és iskolai kiközösítés is helyet kap a filmben. Egyénfüggő, de sok helyzetkomikum adódik ebben a kalandos játékfilmben, vannak ízes tréfák, de egykét kevésbé ízléses darab is befigyel. Személy szerint mindig is kedveltem az olyan filmeket, ahol a normától való eltérés konfliktusait dolgozzák fel, különösen egy rosszindulatú, arisztokratikus epicentrum gyűrűjében. Anno a Little Stuart kalandjai is hasonló bujkálós-felvállalós mezsgyén haladtak. (mint kiderült Stuart Little volt a címe, mint ahogy a Monopoly-s csóka sem hordott soha félszemüveget…)

Kutyavilág van kibontakozóban…

Darby Camp remekül hozza Emily karakterét: a hatodikos csajszi jóindulató, kedvelhető, kissé naív, de csupaszív személyét. Jó színész, és nem kell azon gondolkodnunk, hogy a kutya hűlt helyével forgatták a jeleneteket. Az ‘öleb’ természetes mozgásainál mintha sántítana a CGI, bár általában olyan mozgássorban látjuk, melyet ritkán tapasztalunk a valóságban – így nem igazán van hasonlítási alapunk. Talán az árnyékok jobban játszhattak volna a bundán, ha már megkapta ezt a red hot chilli peppers színt. Úgy lehet, hogy elbújtatni is könnyebb lett volna az elefánt méretű ‘kis’ kedvencet. Sok jelenetben kísérlik meg elrejteni őt a nagyvilág elől: az ‘itt a piros – hol a piros’ játék viszont általában epikus lebukásba torkollik.

Clifford, a nem vörösorrú…egy nagyon fura kuvasz volt…

Ő az aki könnyen nő, és itt szó szerint ‘könnyen’ nevelkedik, a szeretet könnyeitől. Játékos, csintalan, de nem ördögtől való (még ha rá is ‘hajaz’, akkor sem). Az előzetesben ígért vicces jelenetek visszaköszönnek: kinek mi a vicces persze, de azért szomorú nem leszel a film alatt, derűs pedig annál inkább. Emily családját családját egyrészt a gondnok vegzálja, másrészt meg a LiveGrow multivállalat, amely pont ilyen jól megtermett fajokat fejlesztene, és kaptárazná be. Nem szokásom már most kitérni a magyar szinkronra, ugyanis már-már klisészerűen szoktam őket dicsérni a mondám végén. Itt azonban megállnék egy kicsit elszőrözni ezen: Az egyik osztálytárs Emily segítségére kel, de az ázsiai mimika nem a túljátszott mimikáról híres, a közepes arcjátékra pedig egy annál is gyatrább szinkront sikerült rárendezniük. Ejnye! A többi hang viszont ezüstporral tapadt a vászonra. Általában tapasztaltabb, korban 5-6 évvel idősebb szinkronhangtól kell kérni fiatalabb megszólalást. Nyugodjatok meg szinkronstúdiók, plusz-mínusz 10 évet, de 5-6-ot szinte bármely színészetek meg tudna valósítani hangban. Ezt ne felejtsétek el legközelebb. A többi hang rendben volt. Lassan engem is behívhatnának amúgy meghallgatásra:)

Ő nem egy párosújjú padtárs

Erre a vetítésre akár Anya, Apa, kölyök is mehet, kutya nélkül természetesen. Clifford, a nagy piros kutya története pech-es és szerencsés fordulatokkal színesedik, tartja egyben a dráma ívét. A film nem akaszt meg minket unalmas jelenetekkel, bár néhány mellékszál kissé átlátszón lóg a levegőben, hogy aztán a cselekményhez kapcsolódjon. Mondjuk nagyon máshogy nem is lehetett volna megoldani, úgyhogy nem rójuk fel, de azért megemlítjük. Talán főgonoszékat már a film eleje-felé is lehetett volna mélyíteni (nem csak szőrmentén), bár ez inkább a sci-fi címeknél hasznos építkezés. Ezt leszámítva a cselekménynek kutya baja.

Ez nem vörös véreb…

A Paramount Pictures filmjéből árad a jóindulat és a helyzetkomikum. Ilyen címeket nem nagyon tudnék és nem is nagyon akarnék bántani. Végre egy történet, ahol az emberek szeretik egymást, és az állatot is. Erre a szerepre a szociálisan beilleszkedni kívánt karakterek illeszkednek igazán, és ez meg is valósul. Rendezőnk most is elemében van Walt Becker, aki az Alvin és a Mókusok 3-at is rendezte. A történet egyébként kevésbé csapongó, és hiperkatív, bár nem is zenés. Kicsit a Sonic a sündisznóra hasonlít, ami a beilleszkedést illeti, de mondhatnám a Pikachu-t is, ha láttam volna 🙂 Jó látni, hogy a kisállat-tartás és beilleszkedés, valamint a nevelőapukás helyzetkomikumok még mindig kifogyhatatlan tárházát képezik egy új film ispirációjához. Szép dolog a Greenpeace, de ezt nem az emberi közösségtől elszigetelten kell megvalósítani alapvetően, hanem azon belül, ahogy ez a mozi is teszi.

A humor univerzális fűszer az olyan üzenetek tálalásához, amelyek amúgy túl sótlanok lennének. Ilyen szempontból is sokkal nagyobbat ugrik Clifford, a nagy piros kutya, mint a ‘Farkas és az oroszlán’. A film egy záró kergetéssel hívja fel a figyelmet a meggondolatlan állattartásra, ugyanis a fő üzenet nem az ész nélküli befogadás, hanem a kirekesztő hozzáállás felfüggesztése. Ezt bármely szőrösszívű környezetünktől elvárhatjuk, de adjuk tovább a jó példát. Nem harap a Dogzilla!

Jay P. Sonix