SOROZATKRITIKA – A The Witcher egy magabiztosabb, sokkal kiforrottabb második évadban találja meg az igazi erejét. Geralt immár „apa” lett a The Witcher második évadjában, és az őt alakító Henry Cavill talán még sosem volt ennyire jó a Vaják szerepében, mint most.

 

 

„Kicsit bonyolult ez a dalod” – szólítja meg Jaskiert (Joey Batey) egy őr a dokkoknál az egyik új szerzeményével kapcsolatban. „A negyedik versszakig tartott, mire megértettem, hogy különböző idősíkok vannak benne.”

Ezzel kifinomult és fanyar öniróniával fejelte meg Lauren Schmidt Hissrich showrunner a The Witcher új évadját, az előző ugyanis rengeteg kritikát kapott, amiért több idősíkon keresztül vezette a történetét. Hissrich a második évadban most elhagyta ezt a kísérletezést, és helyette egy lineárisabb – bár még mindig kellőképpen bonyolult – történetet mesél el, amely Geralt of Rivia (Henry Cavill) és gyámja, Ciri (Freya Allen) élnek át különféle – sokszor jócskán emberfeletti – viszontagságokat egy hátborzongató, sunyi és veszélyes túlvilági lénnyel harcolva.

 

 

Tényleg jót tett a lineáris idővonal

 

Az első dolog, amit érdemes leszögezni, hogy a 2. évad jelentős előrelépés ahhoz a kusza, bár szintén élvezetes első évadhoz képest. A történet egyszerre fordulatos, izgalmas és váltogat ügyesen a különféle karakterek megpróbáltatásai között, ugyanakkor a sorozat epizódjai sokkal jobban illeszkednek egymáshoz.

A sztori onnan veszi fel a fonalat, amikor Geralt Cirivel – a Meglepetés Gyermekével, akinek képességei és a származásával kapcsolatos újabb információk egyre meglepőbbé válnak – útra indul, hogy Yennefer(Anya Chalotra) halálát gyászolva, és a Kaer Morhen-i erődjükbe menjen és találkozzon a több vajákkal, köztük Geralt mentorával, Vesemirrel (Kim Bodnia) is.

Mivel az előző évad már lefektette az alapokat, az új évad sokkal bátrabban bánhatott karaktereivel és a szintén merészebben mutathatta be a Sapkowski által lefektetett univerzum érdekes, izgalmas részleteit, visszásságait, életveszélyes intrikáit. Geralt witcher testvérein kívül megismerhetjük az elf kultúrát, Redania és Nilfgaard politikáját, a különböző mágusfrakciók véget nem érő hátba szúrásait, és egy sereg lenyűgöző mellékszereplőt, akik új életet lehelnek a sorozat világába és történetébe – nem is beszélve néhány félelmetes szörnyről.

Olyan ismerős arcok, mint Yennefer mentora, Tissaia (MyAnna Burning), a nilfgaardiai parancsnok Cahir (Eamon Farren), vagy a videójátékok nagy favoritja: a kedves mágushölgy Triss Merigold (Anna Shaffer), a történész Istredd (Royce Pierreson) és a kívülről jámbor, viszont valójában épp oly veszélyes Fringilla (Mimi M. Khayisa) szintén emlékezetes alakítást nyújtanak, és mindannyian hozzájárulnak ahhoz, hogy még inkább beleszeressünk ebbe az magával ragadó univerzumba. No és nem feledkezhetünk meg a Jaskiert alakító Joey Batey mellett sem, aki most is legalább annyira vicces, színes, szórakoztató, nőfaló karakter, mint „Dandelionként” a Witcher 3-ban.

 

 

Henry Cavill csúcsra pörgetve…

 

Persze a sorozat központi figurája továbbra is a sorsába többé-kevésbé beletörődő, Ciri védelmére fókuszáló Geralt marad. Cavill ismét kiválóan alakítja ezt az érzelmeit látszólag állandóan visszafojtó, de a külvilágnak mutatott letargiája ellenére valójában mégis rendkívül szenvedélyes mutáns harcost. A sorozat készítői és a The Witcher 3-at imádó Henry Cavill most is egyaránt akkora fan service-ekkel ajándékoznak meg minket, hogy nincs az a játék iránt rajongó, aki ne ejtene egy nosztalgikus könnycseppet, ahogy a színész pont úgy intonál, ahogy Geralt a játékban, vagy pont olyan köpenyt visel, mint amilyet Geralt abban az emlékezetes E3-as trailerben. Cavill 100%-osan hozza Geralt figuráját, ez egyértelmű.

 

 

…és mégis Freya Allan viszi a pálmát

 

Cavill már persze rutinos színész, így meglepő, hogy a Ciri szerepére az utolsó pillanatban kiválasztott Freya Allan talán még őt is lejátssza a képernyőről. A fiatal brit színésznő tökéletesen érzékelteti egy fiatal lány változékonyságát, aki próbálja megérteni, hogy kicsoda is ő, hol a helye a világban, és mekkora döbbenetes hatalommal bír, amelyet ő sem egészen tud kontrollálni, illetve milyen veszélyes erők leselkednek rá. Allan részről-részre képes lány különböző tulajdonságait bemutatni, hol kedves, esendő, fiatal kislány, aki tanulni akar, máskor önfejű és makacs, veszélyes küldetéstudattól vezérelve, a sorozat utolsó részeiben pedig kifejezetten félelmetes. Érdemes figyelni, hogy Freya Allan milyen filmekben és sorozatban szerepel majd, nagy jövő állhat előtte.

 

 

„Silver for Monsters”

 

Az összképet pár apró negatívum rontja csak le – de leginkább azok számára, akik ragaszkodnak az eredeti regények „kőbe vésett” történetvezetéséhez. Mivel én Sapkowskit azért továbbra sem tartom íróként a fantasy regények mesterének, szerintem ezek a változtatások belefértek. El kell azért ismerni, hogy egy-két esemény, vagy rész kicsit rosszul illeszkedik egymáshoz – szerencsére ezekből nincs sok.

Másrészt egy-két színész és karakter azért szerintem mellényúlás volt. Kim Bodnia külsőleg tökéletesen úgy néz ki, mint a Witcher 3-as Vesemir, azonban a színész alakítása valahogy erőtlen és sokszor nem elég konzekvens, nekem nem jött belőle az öreg witcher mester karaktere. Hasonlóan Anya Chalotra is egy fokkal gyengébb Yennefer volt most, mint az előző évadban, ahhoz képest, hogy mennyi viszontagság érte. Ez meglepő, mert ott hibátlan volt a szerepben.

Összességében azért a Witcher második évadra a rengeteg akció, fordulatos, gazdag történet, sok-sok szörnyeteg, rengeteg, gyönyörű és tömérdek helyszín a jellemző. Geralt több részben is megmutatja, hogy igazi szörnyvadász: a tényleg hátborzongató rémek elleni összecsapások láttán minden Vaják-rajongó elégedetten csettinthet, már csak Marcin Przybyłowicz és a Percifal emlékezetes zenéje („lelelelele”) hiányzik, hogy teljesen a Witcher-mennyben érezzük magunkat. De hát arra ott van a The Witcher 3, ugye, amit szerintem ismét menthetetlenül előveszek pár napra (?) – de szerintem ezzel nem leszek egyedül…

-BadSector-