FILMKRITIKA – A világűrből egy hatalmas aszteroida közelít rohamos sebességgel, amely ütközve a Földdel a bolygónk összes élőlényét elpusztíthatja. Két tudós (Leonardo DiCaprio és Jennifer Lawrence) próbálja erre figyelmeztetni a hataloméhes politikusokat, a nézettségért teljesen elkurvult médiát és a mindezektől és a közösségi médiától is elbutult emberiséget, de persze mindez senkit sem érdekel. Adam McKay a globális felmelegedésre is utaló karcos szatírája oda szúr, ahol az a legjobban fáj mindenkinek.

 

 

A világnak vége, de ez senkit sem érdekel. Az emberiség pusztulásának szinte megdönthetetlen bizonyítékai alapján az embereknek volt erre egy idejük, hogy ezt elkerüljék, de tudósok és szakértők kétségbeesett figyelmeztetéseit szándékosan figyelmen kívül hagyták és agresszívan félreértelmezték. Az emberek nem nagyon értenek egyet a szakértőkkel, a tudósokkal vagy a kormánnyal (amikor az egyáltalán végre foglalkozik vele), még akkor sem, ha az emberi faj rövidesen történő kihalása borítékolható. Mi történt velünk? Hogyan jutottunk idáig?

Ez a valós világ állapotának leírása az éghajlatváltozással kapcsolatban, vagy a Don’t Look Up című új film cselekményszinopszisa? Ezt a kérdést Adam McKay rendező szeretné feltenni a közönségnek. McKay egy közelgő, bolygógyilkos üstökös fiktív felfedezését és annak hat hónapos, egyenesen a Föld felé tartó útját használja fel a jelenlegi politikai és ökológiai helyzet allegóriájaként. Bár a film megvalósítása nem minden téren felel meg a kiváló koncepciónak, de mégis, egy nagyszerű gyilkos szatíra, amely az egész emberiségről szól.

 

 

„Tökös kis üstökös” (Sziámi)

 

A film két michigani tudóst követ, akiket Leonardo DiCaprio és Jennifer Lawrence alakít, és akik közül az utóbbi felfedezi az apokaliptikus üstököst, amely közel 100%-os eséllyel elpusztítja a Földet. Hosszú, elhúzódó próbálkozásba kezdenek, hogy bárkit is érdekeljen, a kormánytól és annak Trump-szerű elnökétől (akit egy pazarló, de csodálatosan eltorzult Meryl Streep alakít) a lekezelő médiáig.

Számtalan sztár tölt be nagyrészt jelentéktelen szerepeket a tudósok frusztrálóan következetlen küldetése során. Jonah Hill néhány jelenetben Meryl Streep fiaként és kabinetfőnökeként improvizál, Tyler Perry egy talk show műsorvezető remek karikatúrájaként tűnik fel, Arianna Grandénak pedig van egy teljesen felesleges mellékszála és egy zenei pillanata Kid Cudival, Melanie Lynskey DiCaprio felesége, Timothee Chalomet egy vallásos, fiatal hippi és gamer szerepében csillogtatja meg ismét tehetségét, és mutatja meg, hogy Dune Paul Atreides-én túl teljesen másféle karakter ábrázolására is képes, míg az Amerika kapitány szerepéről híres Chris Evans pusztán egy vicces kameó szerepet kap, a máskor zseniális Ron Perlman pedig kicsit túlzásba viszi a politikailag inkorrekt űrhajós szerepét.

 

 

Blanchett és Rylance elképesztőek

 

Amikor egy filmet ennyi sztárral tömnek tele, nehéz bármelyiküknek is csillogni. Cate Blanchett és Mark Rylance azonban hihetetlenül jól teljesítenek nagyon sajátos, furcsa szerepekben. Blanchett egy túlbuzgó, boldog-boldogtalan talkshow másik társműsorvezetője, aki viszonyt kezd a „szexi tudós” DiCaprióval. Minden jelenetében tökéletes, akár arról mesél, hogy hány amerikai elnökkel feküdt már le, akár a csökönyös középnyugati tudós után vágyakozik, akár a világgal szembeni viccesen érzéketlen és cinikus hozzáállását vállalja fel. Rylance pedig az év egyik legerősebb alakítását nyújtja a rendkívül karizmatikus techóriás szerepében, aki egyrészt Mister Rogers, másrészt Steve Jobs, harmadrészt Joe Biden. Kicsi, de igazán különleges és egyben mesterien kidolgozott szerep ez az Oscar-díjas színésztől.

A film humora a kicsit a Támad a Mars!-ot idéző felállás ellenére sokkal kifinomultabb, fanyarabb, bár talán épp emiatt sokszor kevésbé vicces és a film második felétől egyre inkább tragikusabb a hangvétel. Van benne azért pár elképesztően eltalált poén, mint például Pentagon-tábornokról szól, aki ingyen Fehér Házi rágcsálnivalókért pénzt kér az emberektől. Ettől függetlenül a film műfaja inkább egy kegyetlen, találó szatíra az emberiségről, mint filmvígjáték. Meg kell azért jegyezni, hogy McKaynek láthatóan nem érdeke, hogy a filmet azzal a komikus energiával rendezze, amiben általában annyira jó.

Jellemző az is, hogy míg a film nem is vicces, de nem is különösebben drámai. Kicsit túl sok a mellékszál, a karakter és a narratív zsákutca, ez pedig némileg akadályozza a feszültség vagy az érzelmi befektetés felépítését. A film nem veszi magát elég komolyan ahhoz, hogy drámai legyen, de a témája aligha vicces. McKay kiválóan ért a vígjáték és a dráma ötvözéséhez, de itt ez a rész most kevésbé sikerült neki.

 

 

„A világvége még ráér”

 

Mindez korántsem jelenti azt, hogy a film kudarc lenne, sőt, sok szempontból telitalálat. A premissza zseniális, lehetővé téve McKay számára, hogy fiktív forgatókönyvén keresztül boncolgassa az aktuális pillanatot. A rendező nyilvánvalóan dühös és frusztrált amiatt, hogy a világ továbbra is figyelmen kívül hagyja, civakodik vagy támadja a szakértőket és tudósokat számos, jelenleg kulcsfontosságú témában, a koronavírustól kezdve a klímaváltozásig, és ezt néhány karakterén keresztül csatornázza.

„Tudod, hány „a világ véget ér” találkozót tartottunk az évek során?” – kérdezi az elnök gúnyosan a tudósoktól, mielőtt azt mondja nekik, hogy „várjanak és értékeljék”, annak ellenére, hogy az üstökös hamarosan becsapódik. Valaki a médiában arról számol be, hogy „zsidó milliárdosok találták ki ezt az üstököst, hogy a kormány elvehesse a szabadságunkat”, visszhangozva az olyan összeesküvés-elméletek híveinek tényleges kijelentéseit, mint Marjorie Taylor Greene. „Csak könnyedén” – mondja az egyik talk show műsorvezetője, miközben a tudósok arra készülnek, hogy a világnak beszámoljanak bolygóölő eredményeikről. „A szomorúság rossz” – mondja a tech-milliárdos az embereknek. Világos, hogy senki sem akarja meghallgatni a felzaklató tényeket az emberiséget rövidesen megtörténő kipusztulásáról.

DiCaprio karaktere belekeveredik ebbe az őrületbe, először hitetlenkedve, majd beszippantja az őt körülvevő celebkultúra, mígnem rájön, hogy senki sem tesz semmit a közelgő világvége megakadályozására. A színész ismét zseniális, például akkor is, amikor az ő szájából hangzik el lángoló vádirat, amely inkább napjainkról szól, amikor az emberek nem tudnak egyetérteni a védőoltásokról, a maszkokról, a környezeti katasztrófáról, a politikáról meg úgy általában véve semmiről.

 

 

Görbe tükör az amerikaiaknak

 

McKay filmje egy találó vádírat és ugyanakkor fanyar, sokszor kegyetlen humorú, görbe tükröt is állít az amerikai társadalomnak. Talán, jó lett volna kicsit kitágítani az USA-n kívül is a film univerzumát, bár a 2 óra 20 perces filmidő még így is elég húzós – rövidebb idő alatt is elmesélhette volna a film a lényeget. A film így viszont elkerüli a didaktikusság csapdáját, viszont a komédia és tragédia megfelelő aránya és súlyozása sem tökéletes. Mégis, olyan kérdéseket feszeget – méghozzá remek színészek közreműködésével – amelyek mindannyiunk számára aktuálisak.

-BadSector-