FILMINTERJÚ – A thriller, vagy krimi Magyarországon mostoha műfajok, így többek között arról beszéltünk Zákonyi S. Tamással Az unoka producerével, hogy mi ennek az oka, illetve ez a jövőben mennyire változhat, ha a film sikeres lesz.
Tavaly decemberben kaptunk meghívót Az unoka című film sajtóvetítésére és a producerrel beszélgettünk a filmmel kapcsolatban sok mindenről, például a thriller, vagy a film noir műfajának jelenéről, jövőjéről is.
theGeek: Az elmúlt években készült pár többé-kevésbé sikeres thriller és krimi Magyarországon, A martfűi rém például nagyon jó volt és Az unokáról is pozitív benyomásokkal jöttünk ki. Mennyire van szerinted ennek a műfajnak jövője nálunk?
Zákonyi S. Tamás: Az én személyes véleményem az, hogy bármilyen filmet lehet csinálni, ha jó a forgatókönyv és egy, az emberek számára izgalmas történetet tudsz elmesélni. A műfaji kérdés szerintem másodlagos. Az viszont ténykérdés, hogy Magyarországon az olyan könnyebb műfajok, mint a vígjátékok, talán történelmi hagyomány okán miatt jobban mennek, ez nem vitás. De azért számtalan példa van arra, amikor a nézőközönség nagyon kajálta a krimi, vagy a thriller műfajú filmeket. Hosszan tudnám sorolni a címeket, de most nem akarok reklámozni senkit. Nekem erről az a véleményem, hogy ez forgatókönyvfüggő. Ki kell találni, hogy az ember milyen sztorit akar elmondani, mi a vezérfonala, hogyan és milyen módon fejlődnek benne a karakterek, vagy netán aktuális. Ha ezek jók, akkor betalál a film. Sajnos bűnügyi, valós téma rengeteg van, bőven lehet találni aktuálisat is. Az más, kérdés, hogy mennyire lehet úgy megcsinálni, hogy az jól működjön is.
tG: Nekem Az unoka kapcsán a francia neo noir filmek jutottak eszembe, ahol a főszereplő egy civil, sokszor a magánéletben kicsit szerencsétlen, vagy nem túl sikeres, aztán belekeveredik bűnesetek sorozatába, aztán – egy jellemfejlődésen keresztül – kénytelen magát kiverekedni sokszor egészen abszurd akciójelenetek, vagy életveszélyes helyzetek során. Aztán a végén – ha egyáltalán túléli – már egy más emberként kerül ki a sztoriból.
ZST: Ezt nagyon jól látod, hiszen nem titok, hogy a sztori alapja valós, ezek az események Kristóf (Deák Kristóf, a rendező – szerk.) nagypapájával megtörténtek. Egy valós témához nyúlt tehát a rendező és forgatókönyvíró, aki tulajdonképpen egy személyes élményét mesélte el. Ugyanakkor sem én, sem a rendező sem vagyunk „profik”, bűnözőként, vagy bűnüldözőként sem. Valóban, az átlagember belekerül egy ilyen veszélyes közegbe. Ez Spielberg filozófiájának az alapja, hogy átlagemberekről szeret olyan filmet csinálni, ahol megmérettetik az adott személy. Ez egyfajta felnövéstörténet és egyben bosszú is de nem a klasszikus értelemben, tehát ne Charles Bronson bosszúfilmre gondoljunk. Egy nemes bosszúról szóló film, amely ettől egy kicsit puhább, meg esetlenebb, ügyetlenebb, szórakoztatóbb, esetlegesebb, de épp ettől szerethetőbb. Ennek a filmnek, ha van igazán erénye, mindenképpen az, hogy szerethető.
theG: Szerinted a jövőben a klasszikusabb európai thrillerekre jellemző filmek nálunk is sikeresek lehetnének? Most olyanokra is gondolok, mint a nyolcvanas évek francia krimijei Alain Delonnal, Jean-Paul Belmondóval, vagy Jean Renóval. Akár a hollywoodi akciófilmek mellett ezek is érvényesülhetnének.
ZST: Persze, ez nem egy rossz ötlet, vagy rossz irány, de én annyira nem hiszek a klisék alkalmazásában, vagy valaminek az átvételében. (Mondom persze én, aki BÚÉK című filmet készítettem másokkal és az is remake volt. De azért kicsit más volt, hiszen volt egy nagyszerű téma, ami ma is korszerű és nagyon jól működött.) Visszatérve a krimikre: én abban hiszek, amit az elején mondtam: a lényeg a történet és az, hogy azt hogyan meséljük el az mennyire kemény thriller jellegű, vagy klasszikus krimi, vagy inkább érzelmes. A legjobb példa erre A Leon a profi, nagyon emberi és emberközeli, igazi európai film, de mégis egy profi bérgyilkosról van szó, ugyanakkor van egy érzelmi szál is a kislánnyal. Az európai nézők nagy része szerintem erre vevő. Ez nem azt jelenti, hogy a Charles Bronson-féle bosszúfilmek ne működnének. A kettő megfér egymás mellett.
tG: A film során volt egy verekedős jelenet és lőfegyvereket is használtak bizonyos karakterek. Nem könnyű az ilyenek jeleneteket felvenni, különösen a nemrég bekövetkezett tragédia után, amely a Rust című Alec Baldwin-film forgatása során zajlott. Nektek ez mennyire volt nehéz?
ZST: Azért nem volt igazán nehéz, mert nem volt belőle sok, azt a pár jelenetet pedig, ami ilyen jellegű, azt elég pontosan ki tudtuk dolgozni. Nem oszlott tehát meg annyira a figyelem. A másik, hogy sok szakértőnk is volt, akikre hallgattunk: fegyverszakértők, kaszkadőrszakértők stb. Ők sok mindent javasoltak, például vagy rábeszéltek minket, hogy bár jó az ötlet, de csináljuk talán másképpen, Kristóf pedig meghallgatta ezeket. A kaszkadőröknek például felvázolta a verekedős jelenetet, ők pedig annak egy keverékét rakták össze, amit ő mondott. A főszereplő semmilyen szempontból sem profi bűnöző, vagy akcióhős, Doma sem vérprofi, ezért lett végül ilyen a verekedős jelenet.
tG: Milyen célközönséget lőtettetek be erre a filmre. Említetted a beszélgetés elején, hogy a romantikus komédiák nálunk sokkal sikeresebbek – a krimikkel ellentétben…
ZST: Ez egy nagy dilemma volt nekünk, már a film forgatása során is, hogy hova lőjük be a közönöséget, mi a target audience? Sok beszélgetést folytattunk a forgalmazóval és megoszlottak a vélemények sok mindenben, de egy dologban egyetértettünk ez a film egy sokkal szélesebb réteget foghat meg, egész egyszerűen a történet jellege miatt. Alapvetően egy idős emberrel történik a baj a filmben, illetve abból indul ki a történet, őt viszont egy huszonéves fiatal próbálja segíteni, vagy megmenteni, illetve jár utána az igazságnak, veszi a kezébe az eseményeket. Ez egy nagyon széles célcsoport hiszen a huszonévesek és a nagypapa között is van egy harmadikféle korosztály. Érdekes egyébként, hogy az elővetítésen meglepően magas volt a tizenéves fiatalok tetszési indexe. Én szerintem ez azon múlik, amit az interjú elején firtattál, hogy tudunk-e az emberek érzelmeire hatni, vagy sem. És ha a film jó értelemben tud érzékeny lenni, akkor, ha nem is tudjuk teljes egészében megfogni a romantikus vígjátékok közönségét, de részben, valamilyen átfedéssel, egy részüket igen.
tG: Ha már itt tartunk, a romantikus szálat szándékosan szorítottátok végül háttérbe?
ZST: Szerintem nem szorítottuk háttérbe, csak a film sztorija ilyen. Fontos eleme a filmnek, hogy történik az elején valami, ami gyomorba vágja a nézőket. Egyébként minket is nagyon megfogott ez a sztori. Nem lehet azonban elvonatkoztatni attól, hogy a film két főszereplője végig megy egy szenvedési folyamaton: a csalódottság, a „hülyére vettek”, „palira vettek” és közben megrövidítettek érzése. Aki megélte már, hogy ellopták az autóját, vagy betörtek a lakásába, tudja, hogy milyen érzés az, amikor valami ellened történik az akaratodon kívül ellened, vagy a szeretteid ellen. Ezt nagyon nehéz elmondani és átadni. Ha ezt megtapasztalod, akkor különféle érzések törnek elő belőled: düh, szánalom, hol ütnél, hol sírnál, hol utánamennél és letépnéd a fejüket. Váltakozó érzéseket vált ki az emberből, jellemzően az átlagembernél ez a tehetetlenség érzése. Szerintem a főszereplőnél fontos volt, hogy mindezek az érzések átjöjjenek és szerintem ez működik és ezzel meg tudtuk fogni azokat a nézőket, akik erre vevők.
