FILMKRITIKA – A 17. század eleji „Macbeth tragédiája” Shakespeare legrövidebb tragédiája. A rendező és forgatókönyvíró ezúttal Joel Coen, aki itt testvére, Ethan nélkül dolgozik, feleségével, Frances McDormanddal vállalta el ezt a filmváltozatot. McDormand brillírozik Lady Macbeth szerepében, csakúgy mint a másik főszereplő, Denzel Washington mint Macbeth: aki a koronára áhítozó és közben – szó szerint – vérszemet kapó, kegyetlen harcos.

 

 

Aki csodálkozik, hogy Joel Coen miért akarta feldolgozni Shakespeare egyik legismertebb, de egyben legborúsabb darabját, az valószínűleg nem sok Coen-filmet látott még. A felszínen úgy tűnik, hogy az anyag ironikus emberi természetszemlélete tökéletesen illik hozzá. Pedig a darab valójában arról szól, hogy mi motiválja az embereket szörnyű dolgok elkövetésére és Coen – aki a darab alapján a forgatókönyvet is írta – ezt jól tudja.

 

 

Alkalom szüli a gyilkosokat

 

Denzel Washington és Frances McDormand szereposztása a merész skót tábornok és felesége szerepében, akiket a királyi címről szőtt álmaik gyilkossá tesznek, más megvilágításba helyezi az anyagot. Amikor ezeket a karaktereket olyan színészek játsszák, akik már túl vannak a középkoron – szinte már túl vannak azon a ponton, amikor még sok örömet tudnának szerezni a megszerzett hatalomból, nemhogy a gazdagságból -, a kétségbeesésük válik a lényeggé. Ez az utolsó lehetőségük. Nem akarnak úgy meghalni, mint egy mellékszereplő, megelégedve a „talán-győztes-lehetett-volna” nemesség glóriájának viselésével. Szörnyűek, lenyűgözőek, de ugyanakkor ijesztően emberiek – olyanok, mint egy idősebb Bonnie és Clyde, akik bármire képesek a „dicsőségükért” és a hatalomért.

 

 

Feketén, fehéren

 

A filmet alabástromszürke égbolton kavargó varjak nyitják – az elegáns és retró érzést keltő fekete-fehér látvány operatőre Bruno Delbonnel. Denzel Macbethje és jobbkeze, Banquo (Bertie Carvel) egy homokos, holdszerű tájon sétálgatnak, és egy nemrégiben lezajlott, győztes csatáról beszélgetnek, amikor egy látomásba botlanak: egy lénybe, akivel már megismerkedtünk. A történet három boszorkányát itt egyetlen magával ragadó színész, Kathryn Hunter játssza, mint egy elképesztően nyúlékony, hátborzongató gnóm, aki képes egy levágott hüvelykujjat a nyúlékony lábujjai közé szorítani. Suttogva beszél, olyan hátborzongató hangon, amelyet mintha évszázadok homokórán átfolyó homokja dörzsölt volna nyersre. A filmben való korai megjelenése paradox módon egyszerre megállítja, de fel is pörgeti a filmet. Ő az egyszemélyes pont, ahonnan nincs visszaút.

Coen egy háromszoros délibábként mutatja meg őt nekünk és Macbethnek. Az ő jóslatát – hogy Macbeth király lesz – Macbeth fokozatosan megszívleli, és egy levélben, amelyet hazaküld feleségének, a McDormand által alakított Lady Macbethnek, meg is írja. A nő buzgón olvassa, miközben végigsétál egy minimalista folyosón, amelyet magas gyertyatartók szegélyeznek, és az egyik gyertyatartó adja a lángot, amellyel elégeti a levelet, és egy ablakon keresztül az éjszakába repíti, mint egy elvetélt bolygót. A jövője olyan fényes, hogy máris lángokban áll.

 

 

Miért?

 

Az adaptációk elsődleges kérdése – különösen a Macbeth esetében, amelyet már több mint kéttucatszor értelmeztek újra a vásznon – az, hogy miért? Más esetekben csak az a legfőbb ok, hogy modernizáljuk – hogy még egy klasszikus darabot előadjunk a jelenkorba illesztve. A válasz itt egyszerűnek tűnik: Denzel Washington és Frances McDormand, két színházban is edződött titán, akiknek kora és „világfáradtsága” felerősíti azt a sürgetést, amit Macbeth és hölgye oly kétségbeesetten érez, amikor a királyi cím elkerüli őket. Ellentétben a korábbi, fiatalabb Cawdor Thaneseket bemutató alkotásokkal, ez a film két olyan karakterről szól, akiknél vészesen ketyeg az óra és éppen ezért a hatalomért mindenre képesek.

Amint Macbeth megtudja, hogy jóslatot kapott Skócia trónjának elfoglalására – Duncan király (Donald Gleeson) meggyilkolására -, a beteljesülését célzó véráztatta machinációk a kétségbeesés és az apátia között ingadoznak. Életük végéhez közeledve, miután már annyi megpróbáltatást elszenvedtek kevés jutalomért cserébe, ez a páros inkább lendületesen távozna a túlélők sorából. Hiszen mi vesztenivalójuk is van?

Persze, ahogy már a darabból tudjuk többszáz éve: ez a vakmerő ambíció végül megroppan és tragédiába fullad.

 

 

Joel egyedül is remekművet alkotott, de nem mindenkinek szól

 

Ez az első film, amelyet Joel a bátyja, Ethan nélkül rendezett, de a film tematikailag mégis olyan alkotás, amely a négy évtizedes közös filmes pályafutásuknak köszönheti a létét. Maga a Macbeth sok szempontból olyan, mintha a testvérpár filmjeinek egy újabb darabja lenne, olyan karaktereket követve, akik bűnt követnek el, elrejtik a bizonyítékokat, és addig próbálják elkerülni az igazságszolgáltatást, amíg végül az könyörtelenül utol nem éri őket.

Az Apple TV+-on vetített Macbeth egészen biztosan nem mindenkinek szól. Szinkron hiányában a felirat Shakespeare eredeti, archaikus szövegének klasszikus fordítása, amelyet azért nem kis feladat folyamatosan olvasni film közben. Más, amikor színházban nézünk egy klasszikus Shakespeare-darabot és más, amikor az alapvetően gyorsabb ritmusú filmes adaptációját feliratosan kell néznünk. A fekete-fehér, 4:3-as képernyőméret is inkább a klasszikus művészfilmekhez szokott nézők számára lehet vonzó. Cserében viszont a két főszereplő alakítása zseniális és a film egyedülálló, elképesztően sötét hangulata hihetetlenül jól adja vissza az őrület, a beteges hatalomvágy és a gyilkos korrupció történetét, amely sajnos jelenkorunkban, hazánkban sem ismeretlen sztori.

-BadSector-