FILMKRITIKA – Az ‘Út a díjesőig’ története  igazi Eredet-történet: a moziban azt látjuk, ahogy filmet készítenek ugyanannak a nagyérdeműnek. Ezzel igazából nincs is gond, művészfilmekben ‘előferdül’ ilyesmi. Ez ugyanis szimbolikus jelentéssel bír mindvégig, jó néhány meta-üzenetet magában rejtve. Média szakon persze azt tanítják: ne elmond, hogy mi történik, hanem mutasd meg! A színészek többsége ez többnyire meg is mutatja a mikro-színészet (arcmimika) segítségével.

A rendezőkről sok rossz sztereotípia kering, kicsit olyan ez, mint ahogy régebben a főnökökről nyilatkoztak az emberek. Én szinkronrendezőket ismerek csak, maradjunk annál, hogy arrafelé több a művészlélek. Pl. amikor azt kéri, hogy hajtsd be az ajtót: akkor lehet, hogy fogalmad sem lesz, mit akart pontosan – viszont leszúr, ha nem úgy csinálod. Vagy pl. mikrofonpróbához, és azt mondod, hogy szerinted jól szól, mire a vezérlő-üveg túloldaláról belemondják a fejedben, hogy azt majd ők eldöntik.

Na jó, forgassunk, üsse kő…

Az Út a díjesőig c. spanyol-argentin komikus filmdráma jól bemutatja, hogy milyen érzékeny, szeszélyes tud lenni egy rendező – nyilván cserébe szívükön-lelkükön viselik a produkciót, de vajon mindig elviselik ezt a nyomást?
A jó menedzser a saját frusztrációját nem átadja, hanem átalakítja: finomítja, tompítja, kreatív vagy munka-energiává alakítja. Egy motiváló, kulturált visszajelzést adó közegben jobban érvényesül a csapatszellem. No persze azért a két színész sem egyszerű eset.

Megkérdőjelezni bizonyos intelmeket akkor sem célszerű, ha abban éppen igazunk lehet. A rendező nyilván abban járatos, hogy az apróságokon milyen fókusz van, ő látja át az egész munkát. Ötleteket lehet néha felvetni, de csak óvatosan. Ha önérzetesnek látjuk a feljebbvalónkat, jobb, ha inkább alkalmazkodó üzemmódra kapcsolunk.
Ezt megtette a két szívész ‘versenyző’ is, azonban a játszmázások itt korántsem értek véget. Sőt: A főnök – beosztott dinamika szépen átcsap egy atipikus konkurencia-harcba.

Hány kakas fér meg egy dűnén?

Amikor a kakas felkel, akkor valószínűleg az rikácsolja, hogy ‘én vagyok a király’ mire a másik, ‘ÉN vagyok a király, és így tovább, megy a cool-ság faktor licit. A filmben ezt egymás túljátszásával (lejátszásával) igyekeznek elérni, nomeg kamuznak a saját életükről, mert ha a hazugságot beveszik, akkor ők ugye profi színészek. Ügyes, de felettébb aljas módszer az emberi bizalmat ily módon próbára tenni. A megelőlegezett bizalom lényege pont az, hogy hisznek benned, neked – amire utólag te is rászolgálsz. Úgy viselkedsz, hogy a beléd fektetett hit igazolja önmagát.

Az egyik színész becsvágyó, míg a másik csak megbecsülésre vágyik. A rendező bőven beérné békességgel, egységgel, és némi szeretettel, mert abból ő sem kap sokat. Elvileg a saját neméhez vonzódó nőnek, mintha lenne párja, de a film közepén még azon drukkolunk, hogy sármőr szereplő elnyerje a főnöke szerelmét.

A filmet forgasd, ne a szemedet…

Ha a mikro-színészetért Oscar-díjat osztanának, akkor ez a cím ígéretes jelölt lenne. A történések költségvetése nem extrém, sokkal inkább minimalista – kivéve persze a híres színészek, ami elvihette a produkciót (és annak büdzséjét). Azt azért elmondhatom, hogy a díjat valószínűleg nem Oscar Martínez-ről nevezték el, sokkal inkább a másik két színész volna esélyes az arany szobrocskára (vagy egyéb díjesőre). Penelopé Cruz vörös göndör hajbokrozata hosszan tartó ‘inspiráló’ kisugárzást nyújt neki. Ha a szépség belülről árad, akkor neki akkora aurája van, hogy akkor is a szerepében (erejében) látod, ha csak úgy ott áll.

Az Út a Díjesőig harmadik fő színésze: Antonio Banderas kaméleon módjára képes játszani a tekintetével, ehhez pedig szuperül fényképezett jelenetek aszisztálnak. A hollywood-i öltözőkben található állótükrök ugyanis megadják a megfelelő ön-reflexiót. Irene Escolar is kapott némi szerepet, nagyon aranyosan fest az ezüstvásznon.

Csak csókos léphet a kör közepébe

A színi világ egy meglehetősen zárt közösség, így érdekes néha belátni a kulisszák mögé. Sok apró vicces jelenet kerül a szemünk elé, ami feldobja moziélményt. A kedvenc jelenetem, amikor egy körbemikrofonozott csókot kell a csúcsra járatni. Természetesen itt a rendező nem csak elmondja a módit, de meg is mutatja. Ez a történet nem is működhetne érzelmek és kémia nélkül.

A forgatási jelenetek minimalisták, bár a szöveges próbákhoz nem is kell sokkal több. Én azért hiányoltam egy igazi forgatási stáb bemutatását, kint jelenetekkel, de az már inkább werkfilm, semmint lélektani dráma lenne.

Az eljátszott szerepekben ikertestvérek rivalizálnak egymással, de a történetben Spanyolország két legjobb színésze rivalizál egymással. Az egyikük úgy viselkedik, mintha az ő brand-je licencelné a spanyol viaszt. A valóságban kapunk egy igényes művészfilmet, őszinte tekintetettel, emberi vágyakkal, főként a jóra, a szépre, a művészire, valamint a becsületre, ami a színészet fölött kell, hogy maradjon. Díjesőnek ugyanis csak akkor van értelme, ha azt elbírja a szívünk. Különben is: rögös az út a díjesőig.

Jay P. Sonix