TESZT – A Sherlock Holmes egyértelműen a legtöbbet adaptált regényhősök közé tartozik. Ha csak a mostani televíziós felhozatalt nézzük, abból is jó pár egymás mellett futó adaptációról beszélhetünk, modern környezettel az egyikben, női Dr. Watsonnal a másikban, és akkor nem szabad megfeledkeznünk a Guy Ritchie mozifilmekről sem, amelyben  Robert Downey Jr. alakítja a legendás magándetektívet. A játékvilágban viszont az utóbbi 14 évben szinte kizárólag a Frogwares nevű fejlesztőcsapat adaptálta töretlen lelkesedéssel a Holmes játékokat a 2002-első rész óta. A The Devil’s Daughter a nyolcadik Holmes címe volt az ukrán csapatnak.

 

Szerencsére a narratíva és a játékmenet nem kívánja meg, hogy az előző részekkel tisztában legyünk, lévén a történet nem kötődik a többi Frogwares címhez. Persze a Holmes rajongók számára nem hiányoznak a különböző fanservice-nek is felfogható utalások, amelyek kapcsán az ínyenc Conan Doyle rajongók biztos elégedetten csettintenek majd.

Öt ördögi eset

A játék öt esetet dolgoz fel, melyek mindegyike nagyjából két is fél órányi játékidőt ölel fel. Az első négy eset különálló, azonban a végső detektívmunka összeköti az eseményeket és azokat döntéseket is, amelyeket meghoztunk. Bár a történetek nem nagyon térnek el a megszokott Holmes sémáktól, ugyanakkor az eseteken átívelő történetszál adja igazán a játék meséjének sava-borsát.

Ebben a Holmes címben a mesterdetektívnek van egy Kate nevű lánya, aki hirtelen visszatér Baker Streetre, miután az iskoláját elöntötte egy áradás. Kate egyébként Holmes adoptált lánya és a sztori egyik érdekes és lényeges része, hogy miképpen vált azzá.

Másik érdekes történeti rész, hogy Holmes és a lánya közti kapcsolat meglehetősen zűrös és a feszültség köztük csak erősödni fog a játék során. Ráadásul nem segít még ezen az a tény sem, hogy Alice-ról, Holmes új szomszédnőjéről teljesen ellentétes a véleményük: Alice és Kate azonnal szimpatizálnak, a detektív viszont nem bízik az új szomszédnőben, miután az feltűnően vonzódik az okkult és természetfeletti tudományokban.

A sztorival kapcsolatban Conan Doyle sem panaszkodna

Bár elsőre talán némileg érdektelennek és nem detektíves játékba illőnek tűnhet Holmes családi élete, de valójában sokkal jobban működik, mint arra számítani lehetetett. Igaz, néhány olyan unalmas klisébe is belefutunk, amelyek az előző részre nem voltak jellemzőek.

A hagyományos nyomozás közben – amely hasonlóan az előző részhez, most is a játék nagy erőssége – sok minijátékkal és puzzle-vel találkozunk, amelyek inkább éreztem feleslegesen bosszantó „gimmicknek”, mint szórakoztató adaléknak. Az egyik ilyen „aljáték” például, hogy ki kell pucolni egy kemencét, a másiknál pedig cipőt kell pucolni Holmes ifjú „segédjével” (egy utcakölyökkel, akit egy ideig mi fogunk irányítani, meglehetősen idegesítő a srác mozgása. Azért egy-két ilyen rész egész élvezetes, például az, ahol egy maja templomot kell felfedezni és Tomb Raider-jellegű puzzle-feladatokat megoldani.

Detektívek vagyunk, szóval most is „detektálunk”

Persze a játék lényege most sem változott: különböző információkat és adatokat gyűjtünk össze és ezekből állítjuk össze szép lassan, hogy ki a gyanúsítottunk. A játék megőrizte a deduction board részt, ahol a bizonyítékokat Holmes mentálisan össze tudja gyűjteni, hogy megfejtse az esetet. Az ügy megoldáshoz a megfelelő kapcsolódási pontokat kell megadni a talált bizonyítékokból. Minden gyilkossági ügynek több megoldása is van, de csak egyetlenegy az igazi. Csakúgy, mint az előző részben, a Crimes & Punishments-ben, itt is nehéz döntéseket kell hozni az információk és a különféle karakterek viselkedése, motivációi alapján.

Átkerült az előző részből az a játékelem is, ahol Holmes híres megfigyelőképességét alkalmazva a gyanúsítottakon lévő apró részletekből tudunk konklúziókat levonni. Elég egy apró sebhely, egy gyűrött márkás ing, vagy egy hiányzó gomb, és Holmes máris bepillantást nyer a különféle szereplők személyiségébe és múltjába.

Kár volt a quick time-ért

Sajnos a készítők idegesítő quick time részeket is a játékba erőltettek, bár leginkább a játék akciórészeiben. Amikor a beszélgetésekbe keverik, akkor még érdekesek is, mivel arra ösztönöznek, hogy jól figyelj, és a megfelelő döntéseket hozd. Bár nem egy többfelé ágazó párbeszédrendszer, mint a Telltale játékoknál, de tényleg úgy érzed, hogy aktív részese vagy a beszélgetéseknek.

Ezek a különböző játékelemek ügyesen keverednek a szokásos kalandjátékos játékmenetbe, amelynek köszönhetően a viktoriánus London igen nagy helyszínét fel tudod fedezni. Nem, nem egy open world cím, de alaposan bejárhatod London utcáit, és különféle épületekbe is bemehetsz, sőt, még londoniakkal is találkozhatsz – igaz, közelében sem jár a játék olyan címeknek ezen a téren, mint például az Assassin’s Creed.

Rút világ

Már csak azért sem hasonlíthatjuk AAA Ubisoft címekhez ezt a játékot, mert a grafika bizony PS4-en igencsak elavult. Ez már csak azért is sajnálatos, mert a Crimes & Punishments ezen a téren igen csak rendben volt, nem is értem, hogy sikerült két évvel az előző rész után ennyivel lejjebb adni. Időnként a frame-rate is durván le-leesik, sőt, még screen-teeringgel is találkozni – furcsa módon leginkább az átvezetőknél.

De ez még mind semmi: a játék PS4-en valami irgalmatlanul sokszor és sokat töltöget. Ilyenkor elsőnek igazán hangulatos azt látni, ahogy Holmes kocsikázgat egy konflisban, de amikor már sokadszor találkozunk ezzel, akkor tényleg idegesítő. Ilyenkor mondjuk, ki lehet „használni” a holt időt és Holmes jegyzeteit tanulmányozni, de még ettől még nem fogjuk jobban érezni magunkat, hogy ennyit kell töltőképernyőt nézni.

 

Nintendo Switch tapasztalatok

 

Érdekes módon Nintendo Switch-en – főleg tablet módban – már jóval kevésbé tűnik „rútnak” a grafika – valószínűleg amiatt is, mert a Nintendo konzolján már megszoktuk az ennél sokkal gyengébb grafikát, de amiatt is lehet, mert ennél a verziónál már eltűnt az említett screen tearing és a frame rate problémákat is kigyomlálta az ukrán csapat. Valahogy élesebb is a kép, de ezt itt is inkább a tablet módra igaz.

A hosszú töltögetés egyébként a Switch verzióra is igaz, de ezen a hardveren azért érthető is.

Összesésében a Switch-en ez a játék valahogy kellemesebb élmény, de még így sem ér a közelébe a Crimes & Punishments-nek. Látszik azért, hogy az ukrán csapat nagy erőfeszítéseket tesz, hogy a Swith-re minél több címüket hozzá ki, hiszen a The Sinking City-vel együtt ez már a harmadik játékuk, amely a kis hibrid konzolra megjelent és mindegyik nagyszerű port lett.

 

Nem a legjobb Holmes

 

Sajnos így is elég bosszantó, hogy Holmes irányítása, vagy többi szereplőé (akik időnként átveszik Holmes „helyét”), eléggé idegesítő: a karakterek mozgása természetellenes és pontatlan. A legtöbb helyszín kidolgozása egyébként nem túl komplex, de annál bosszantóbb, amikor beragadunk például egy egyszerű szék mögé.

Az angol szinkronhang sincs a helyzet magaslatán, érződik rajta, hogy ledarálták a szinkronszínészek a szöveget, túlzott érzelmi töltet, vagy megfelelő intonáció használata nélkül.

Összeségében kár ezért a részért, mert Anikóval nagy rajongói voltunk az előzőnek, de sajnos a Sherlock Holmes: The Devil’s Daughter egyáltalán nem éri el a Crimes & Punishments által felállított mércét. Mivel az a játék is megjelent Nintendo Switch-re, így akinek az is kimaradt, a japán konzolon inkább azt szerezze be. Egyébként Nintendo Switch-en az újabb Holmes játékok közül már csak a Sherlock Holmes: Chapter One van hátra (melynek tesztjét itt olvashatjátok). Egyébként, bár az a játék sem tökéletes, klasszisokkal jobb lett ennél a résznél, szóval reméljük, hogy az ukrán csapat azt is sikeresen „felpréseli” Nintendo Switch-re.

-BadSector-

---

Kiadó: BigBen Interactive

Fejlesztő: Frogwares

Stílus: nyomozós, kaland

Megjelenés: 2016. Május 27.