FILMKRITIKA – Martin Scorcese szerint a szuperhősfilmek nem is igazi filmek, hanem a szórakoztató parkokhoz hasonlította azokat. Eddig jómagam is tiltakoztam ez ellen, de a Doctor Strange az őrület multiverzumában esetében ez a hasonlat maradtéktalanul igaz. A Marvel legújabb alkotása rendkívül látványos és szórakoztató, de a történetben bármilyen szintű logikát, épkézláb motivációkat, vagy a karakterfejlődést ne nagyon keressünk benne.

 

 

„A multiverzum egy olyan fogalom, amelyről ijesztően keveset tudunk” – figyelmeztetett Stephen Strange doktor (Benedict Cumberbatch) a Pókember: Nincs hazaút című filmben. Ehhez képest a Marvel  már annyiszor nyomta le a torkunkon a multiverzumot, különböző filmekben és sorozatokban, hogy épphogy már „ijesztően” sokat tudunk róla. Én például nem ijednék meg, ha egy kicsit kevesebbet tudnék róla. De hát mit lehet itt tenni, amikor a Benedict Cumberbatch által alakított ügyeletes Marvel-mágus hős: Doctor Strange legújabb története szinte csakis a multiverzum körül forog.

 

 

Mi a gondom Marvel-multiverzummal?

 

Mielőtt még a film részleteibe belemélyednék, egy kicsit ki szeretném fejteni, miért nem szimpatikus a multiverzum, mint történeti elem általában véve és a Marvel-filmekben különösképpen. A multiverzum alapvetése szerint többféle univerzum létezik, amelyekben mindenkinek megvan a saját megfelelője. A Marvel-filmekben ez azt jelenti, hogy mindegyik szuperhős egy kicsit, vagy nagyon másmilyen. Hogy mennyire másmilyen, az éppen attól függ, hogy milyen más karaktert akarnak berángatni az új filmbe (vagy akarnak-e egyáltalán), vagy milyen erőltetett történetet akarnak elmesélni.

A Pókember: Nincs hazaút esetében az összes Peter Paker másképp nézett ki és másféle élettörténete volt, hiszen abban a filmben össze akarták kutyulni a három különböző Pókember franchise hőseit és ellenségeit. Hasonlóan másmilyenek voltak a Pókverzumos animációs filmben lévő Pókemberek is. Ebben a multiverzumos filmben viszont (talán nem árulok el vele nagy titkot) a Doctor Strange-eket mind Benedict Cumberbatch alakítja, ahogy Wandákat is csakis Elisabeth Olsen. Hogy miért néznek másképpen az eddigi filmekben a karakterek és miért néznek ki ugyanúgy most, abban túl sok logikát ne keressünk.

Ahogy abban sem, hogy miért lehet az, hogy Wandának minden univerzumban lehet gyereke, itt meg nem. (OK, nem néztem meg a WandaVision című sorozatot, de most már nem is fogom.) Ha mindenkinek megvan a saját megfelelője (mármint ez a multiverzum szabálya, ami egy kis logikával, érthető is), akkor hogy lehet, hogy pont Wanda gyerekeinek nincs? Mindez egyébként nem lenne akkora probléma (engem például egyáltalán nem érdekelne), csakhogy az egész film erre a konfliktusra épít.

 

 

„A kölykeim nélkül soha” (Scarlet Bitch)

 

A film alapkonfliktusa ugyanis nem más, minthogy Wanda, aka: „Scarlet Bitch” (igen, az elírás nem véletlen), bekattan és mivel ebben az univerzumban nincs gyereke, ezért másfajta univerzumokba akar betörni, ahol van, hogy… öhm… öhm… „megkaparintsa őket”! Amikor neki szegezik a kérdést, hogy akkor abba az univerzumban még is mi a bánatot kezd majd saját magával (illetve a másik univerzumban lévő énjével), lévén a gyerekek ott ugye, nem válnának meg az ottani anyjuktól, akkor Wanda csak néz, mint Rozi, a moziban. Ahogy én is csak döbbenten néztem, hogy ekkora bődületes marhaságot, hogy lehet kitalálni.

A másik multiverzumba való átruccanáshoz pedig egy America Chavez nevű új karakterre (egy fiatal lányra) van szüksége, akit manipulálva tud eljutni a gyerekeihez. Hogy megint minek kell ennyire a lány, amikor pl. Doctor Strange lazán levarázsol egy ilyen multiverzumos utazást, az ismét nem túl logikus. Mindegy, haladjunk.

Többet nem árulnék el a sztoriról, de őszintén szólva nincs is nagyon mit spoilerezni. A Doctor Strange az őrület multiverzumában oly mértékben nélkülöz mindenféle logikát, koherenciát, és olyannyira tele van logikai bakikkal, hogy az már szinte fáj.

Ha ezektől eltekintünk, akkor is fájdalmas látni, ahogy magából Strange-ből, vagy más, csak kameóként szereplő karakterből, meg egyébként úgy általában véve az összes fontosabb karakterből is komplett hülyét csinált a forgatókönyv. Ha már kameóknál tartunk: Scarlet Bitch olyan szinten keni el a száját ismertebb Marvel-karaktereknek, hogy felmerül a nézőben a kérdés, hogy ha tényleg ekkora nagy ász a hölgy, akkor anno Thanost miért nem söpörte el, egyetlen kézlegyintéssel?

De ez említett klasszikus Marvel hősöknél maradva: szinte én kértem elnézést, szégyenkező röhögéssel, ahogy az egyik kameós legendának Wanda egyetlen kézmozdulattal kitekerte a nyakát. Szánalmas kivégzés volt. Persze nem kell aggódni, kedves nézők: ez a következmények nélküli „multiverzum” kérem szépen, itt, ha valaki meghal, sebaj, az csak egy multiverzum volt a sok közül, spongyát rá! (Na ez a másik nagy probléma is a multiverzumokkal: itt lehet bármit csinálni, bárkivel, nincs semmilyen következménye.)

 

 

Látványorgazmus, ami a csövön kifér

 

Ha a történet mérhetetlen ostobaságán túltesszük magunkat, akkor tény, ez egy egész kis korrekt Marveles szórakoztató park, van itt minden, mi szem-szájnak ingere. Csak tessék, csak tessék! Egy kis horror beütésű, zimbes-zombis Doctor Strange kell? Sam Raimi, a Gonosz halott rendezője ebben igazán profi és ezzel nem is okozott csalódást. Videójátékra emlékeztető, az egyik univerzumban lebegő, platformokon való látványos ugrándozásra vágysz? Természetesen nem hiányozhat az sem. Hatalmas, egyszemű csápos „beholder” elleni harc a nagyvárosban? Pipa!

A látványorgazmussal általában véve tényleg nincs gond, bár láttunk már jobb akciójeleneteket is, de végül is itt mágusok harcáról van alapvetően szó, tehát itt a gyilkos, iszonyatos erejű varázslatokon van a fő hangsúly, Strange, vagy Wanda nyilván nem fognak kungfuzni egymással.

 

 

Hagyd a mozi ruhatárában az agyadat, csak ne felejtsd el hazahozni

 

Doctor Strange az őrület multiverzumában egy igazi szórakoztató park: pont olyan, amilyennek Martin Scorsese leírta a szuperhősfilmeket. A hangsúly a különféle univerzumok között ide-oda teleportáláson van, hatalmas mágikus összecsapásokkal, látványorgiával, CGI-hegyekkel megspékelve. Ha csak erre vágysz, és egy uszkve két órára szellemi rágógumiként kikapcsolnád az agyadat, akkor ez a film szórakoztató lehet számodra, ellenkező esetben a mérhetetlenül ostoba és minden logikát nélkülöző történet jobban fog fájni, egy kiadós saller Hulktól.

-BadSector-