FILMKRITIKA – A „Top Gun” rajongók több mint három évtizede várnak a 80-as évek szó szerint „magasröptű” akciófilmjének folytatására, és a pletykák, a hosszú forgatás és a Coviddal kapcsolatos több éves késés után a „Top Gun: Maverick” végre itt van – és megérte várni rá.

Akárcsak a filmben szereplő elegáns és gyilkos vadászrepülőgépek, erről a film is lerí, hogy a maximális hatékonyság érdekében tervezték meg az alapoktól kezdve. De csak azért, mert néha úgy érezhetjük, mintha egy jól megtervezett hullámvasúton utaznánk, ez nem jelenti azt, hogy az izgalmak nem valódiak, vagy hogy hibádzik a kellő realizmus. Bár a faék egyszerűségű történet rendkívül kiszámítható, de Tom Cruise filmsztár vérprofi alakításának és néhány abszolút lenyűgöző légi akciónak köszönhetően mégis sikerül az év egyik legütősebb filmjévé válnia, amit látnod kell, hogy elhidd. Egyszóval ez a folytatás maximálisan hozza azt, amire a rajongók vártak.

Maverick sosem adja fel

Több, mint harminc évvel az eredeti film eseményei után Pete „Maverick” Mitchell (Cruise) a haditengerészet tesztpilótájaként dolgozik, és a Mojave-sivatag felett a repülőgépek következő generációját próbálja a végsőkig feszegetni. Ám amikor egy keménykezű admirálist (Ed Harris) felbosszant azzal, hogy egy kicsit túlzásba viszi a tesztelgetést, úgy tűnik, hogy Mavericknek végleg vissza kell vonulnia. Épp az utolsó pillanatban azonban parancsot kap egykori riválisától/szárnysegédjétől, Tom „Iceman” Kazanskytól (Val Kilmer), aki ma már maga is admirális, hogy jelentkezzen a Top Gun vadászpilóta-iskolában, és az első filmben szerzett tapasztalatait felhasználva képezzen ki egy elit osztagot a frissen végzettekből egy veszélyes új küldetésre. Az egyik ilyen friss diplomás Bradley „Rooster” Bradshaw (Miles Teller), Maverick egykori repülőtársának, az eredeti filmben elhunyt Goose-nak a fia. Rooster és Maverick bonyolult múltra tekint vissza – amit Rooster riválisa, a beképzelt „Akasztófa” (Glen Powell) hamar észrevesz, és megpróbál a maga javára fordítani.

A Star Wars-ból ismerős küldetés

Szerkezetileg ez a film szinte teljesen megegyezik az első filmmel: egy csapat tehetséges pilóta a „Maverick” nagy részét kiképzési gyakorlatokon való részvétellel tölti, a hatalomért és a pozícióért versengve, és elsajátítva a későbbiekben szükséges készségeket. A legnagyobb különbség a végső küldetés. Az eredetiben Iceman és Maverick szó szerint a diplomaosztó ünnepségen kapnak bevetést egy olyan küldetésre, amiről nem is tudták, hogy bekövetkezik. Itt a küldetés az egész filmet végigkíséri – mindenki pontosan tudja, hogy mit várnak el tőlük, és hogy ez mennyire lehetetlennek tűnik. A cél egy szigorúan őrzött, nem szankcionált uránüzem elpusztítása, mielőtt azt üzembe helyeznék. A pilótáknak be kell hatolniuk az ellenséges légtérbe, át kell kelniük egy hosszú kanyonon, maximum 100 láb magasságban repülve, hogy ne tűnjenek fel a radaron, és rakétákkal gyakorlatilag egy „Csillagok Háborúját” kell végrehajtaniuk, felrobbantva egy földalatti bunker szellőzőnyílását, majd darabokra kell robbantaniuk az üzemet, mielőtt bárki észrevenné, hogy ott voltak.

Olyan, mint egy rablótámadásos film

„Top Gun: Maverick” írói, Ehren Kruger, Eric Warren Singer és Christopher McQuarrie mindezt egy rablótámadásos filmhez hasonlóan dolgozta ki, a kanyon részletes vizuális kidolgozásával és a pontos elrendezést utánzó gyakorlópályával kiegészítve. Az, hogy a pilóták újra és újra megpróbálják teljesíteni ezt a pályát, a történetmesélés egyik legrégebbi trükkje, amely feszültséget teremt és megmutatja, hogy a küldetés paraméterei valójában mennyire kemények. Végső soron azonban tudod, hová vezet ez az egész: ha azt hiszed, hogy Maverick az egész film alatt tanárként ül majd a kispadon, és nem vesz majd részt több hajmeresztő gyakorlatban és küldetésben is, akkor valószínűleg nem láttál Tom Cruise-filmet az eredeti „Top Gun” óta.

Ha már az eredetinél tartunk, a folytatás nem csak az általános felépítésével próbálja utánozni az első film hangulatát. A nyitójelenet a ’86-os film emlékezetes intrójának modernizált változata, az eredetit szeretetteljesen felidéző felvételekkel a repülőgép-hordozó kifutópályáján felszállásra készülő repülőgépekről és Harold Faltermeyer epikus instrumentális főcímdalával a háttérben.

Azok számára, akik már régen nem látták az eredetit, úgy tűnhet, mintha ez a jelenet a képsorok egymásra épülése lenne. Joseph Kosinski és Tony Scott rendezőnek azonban egészen más elképzelései vannak egy ilyen film stiláris részleteiről. Scott, akit 2012-ben bekövetkezett halála előtt sokáig úgy volt, hogy visszatér a folytatás rendezéséhez, a nyitójelenetet szinte szürreális füstös-sárga színnel látta el – mintha az „Apokalipszis most” egyik jelenetét látnánk. Az eredeti „Top Gun” tele van sziluettekkel és felfokozott színekkel a dráma stilizálása érdekében – a szereplők gyakran lilában, vörösben és neonban fürödtek, és izzadságtól áztak a pilótafülkékben vagy az irányítótermekben egyaránt.

Kosinski ezzel szemben jobban ragaszkodik a realizmushoz – az ő mozija a mély feketék, a technológiával színezett zöldek és a tompa szürkék filmje, és jobban érdekli a tiszta vonalak és a letisztult látvány megragadása, mint a helyzetek feltűnő színekkel való fokozása. Ez a tisztább és egységesebb megközelítés illik az akciójelenetek pontosságához, de emiatt a Top Gun: Maverick többi része ehhez képest kissé sterilnek is tűnik.

A két femme fatale-t keményen leváltották

Kicsit szomorú, hogy az első film női szereplőit már nem láthatjuk. Bár rengeteg visszautalás van az első filmre, sajnálatos, hogy Meg Ryan, aki az első filmben eleinte igazi tűzrőlpattant energiát és lélekbe markoló szomorúságot vitt Goose feleségének szerepébe, itt viszont nem tűnik fel. A karaktere által a film kezdete előtt meghozott döntés kísértetként lebeg Maverick és Rooster kapcsolata felett, és könnyen elképzelhető, hogy ez a film nagy pillanat lehetett volna a színésznő számára, ha ő is szerepel benne. Lehet, hogy felkérték, de elutasította a lehetőséget. 2019-ben a The New York Timesnak azt nyilatkozta, hogy elutasítja a filmszerepeket, így lehetséges, hogy egyszerűen nem érdekelte a dolog.

Kicsit nehezebb viszont lenyelni, hogy Kelly McGillis, aki az első filmben Maverick szerelmét és civil kiképzőjét, Charlie-t alakította, úgyszintén nem szerepel a filmben, és csak rövid ideig tűnik fel a ’86-os film újrahasznosított felvételein egy flashback álmodozás során. McGillis azt mondja, hogy nem kérték fel, hogy újra eljátssza a szerepét a Top Gunban: Maverick”, és ezt bizonyos mértékig meg is értem. Ez a film Maverick életének egy másik korszakát mutatja be, így az ötlet, hogy egy ex-barátnőt is beillesszenek a történetbe, talán nem lett volna túl logikus. Azért az mégis csak egy kicsit gáz, hogy az eredeti film két jelentős női szereplőjének nincs helye ebben a folytatásban.

De míg a Top Gunban feltűnt nők ezúttal a háttérben maradtak, addig az egyikük, akit csak megemlítettek, itt tényleg megjelenik élőben. Jennifer Connelly alakítja Penny Benjamint, az admirális lányát, akire Maverick fiatalabb korában ráhajtott. Penny most egy San Diegó-i bár, a The Hard Deck tulajdonosa, amely a Top Gun iskolába járó pilóták helyi törzshelye. Egyedülálló anya, aki jó kapcsolatot ápol a tinédzser lányával, és annak ellenére, hogy Pennynek az évek során több romantikus kalandja is volt Maverickkel, amelyek szívfájdalommal végződtek, úgy tűnik, ők ketten nem tudnak távol maradni egymástól. Connelly örvendetes melegséget és földhözragadt emberséget visz egy életnagyságú karakterekkel teli szereposztásba; egy szép randevújelenet egy vitorláson bizonyítja, hogy a nőnek megvannak a maga érdeklődési körei és hobbijai, és Maverick is sokat tanulhat tőle.

Az érzelmi szál

„Top Gun: Maverick” gyakran próbál igazi drámát vinni a történetbe – több-kevesebb sikerrel. Kilmer, akinek az elmúlt években jelentős egészségügyi problémái voltak (amint azt a „Val” című lenyűgöző dokumentumfilm is megörökítette), visszatér Iceman szerepében, és függetlenül attól, hogy a visszatérését hatékonynak, manipulatívnak vagy a kettő kombinációjának tartod-e, tagadhatatlanul erőteljes és hatásos ötlet volt a színészt újra szerepeltetni ebben a kontextusban.

Goose halála sok régi fényképen és beszélgetésen keresztül, amelyeken Rooster a történteket látja, nagyban ott lóg a film fölött, és Maverick még mindig azt mondja a levegőben, hogy „Beszélj hozzám, Goose”, ami önmagában is elég lehet ahhoz, hogy egyes nézőknél elinduljon a könnycsepp. Miles Teller karrierje legjobb munkáját nyújtja itt (annak ellenére, hogy a karaktere kissé következetlenül van megírva), de bár Teller és Powell is karizmatikus színészek, a Rooster vs. Hóhér dinamika, amely a film kulcsfontosságú rivalizálása lesz, nem rendelkezik azzal a mélységgel, mint az első film Maverick vs. Iceman összecsapásai. A mellékszereplők (Monica Barbaro, Lewis Pullman, Greg Tarzan Davis, Jay Ellis és Danny Ramirez), akárcsak az eredeti film mellékszereplői, nem kapnak elég időt ahhoz, hogy jelentős hatást gyakoroljanak a cselekményre.

Elképesztő látvány, hajmeresztő légiattrakciók és halálos összecsapások a vadászgépek között

Ez azonban mindenekelőtt egy akciófilm, és örömmel mondhatom, hogy a film ezen a téren jól teljesít. A Paramount mindent megtett annak hangsúlyozására, hogy a repülős jelenetek nagy részét valósághűen vették fel, összhangban Cruise megszállottságával, hogy maga is olyan mutatványokat csináljon, amelyekkel más amerikai A-listás színész nem próbálkozna. Az akció igazán élő, izgalmas és magával ragadónak érezzük, CGI hálistennek alig van, Kosinski pedig mesteri kézzel irányítja a vadászgépek szimulált, vagy valódi összecsapásait bemutató jeleneteket, illetve magát a repülés élményét ezekkel gépszörnyetegekkel. Mivel a film nagy része a levegőben játszódik, kulcsfontosságú, hogy a légi harcok spontánnak és gördülékenynek tűnjenek, és ez így is van; különösen a végső, valódi missziót éreztem profin megtervezettnek és kivitelezettnek.

„Az idő az ellenséged”

Cruise számára ez a film egy újabb lehetőség arra, hogy bebizonyítsa a világnak, hogy 60. születésnapja közeledtével is ugyanolyan fontos és életerős a hollywoodi ökoszisztémában, mint valaha. Mindezt a gondolatmenetet maga a fim is átveszi: tele van olyan elmélkedésekkel az öregedésről és a relevánsnak maradásról ebben a mérhetetlenül kegyetlen iparágban.

Érdekesség, hogy ahogy az első filmben, ebben a folytatásban sem nevezik meg kifejezetten az ellenséges országot, és a filmet jobban érdekli Cruise jelenlegi helyzetének meta-feltárása, mint az, hogy felborítson bármilyen nemzetközi piacot és akadályozza a film globális terjesztését. „Az idő az ellenséged” – magyarázza Maverick a fiatal pilótaszázadnak, és tekintve, hogy mennyire szerves részévé válik az utolsó felvonásban, a film egy Maverick-féle lázadásként szolgál átvitt értelemben az idő fogalma ellen, és annak ünneplése, hogy Cruise továbbra is elkötelezetten kockáztatja életét a vásznon a mi szórakoztatásunkért.

A Top Gun Maverick és maga Tom Cruise küldetését vérprofin teljesítette, ami pedig nem volt más, hogy rendkívül színvonalasan szórakoztasson minket, elképesztő látvánnyal felvértezettel légi attrakciókkal és akciójelenetekkel, az eredeti film sztorijának logikus és ahhoz jól illeszkedő folytatásával és összességében jó alakításokkal. Bár a faék egyszerűségű, és helyenként kissé túlzottan heroikus történet teljesen kiszámítható és a mellékszereplők sem kapnak elég teret, de Tom Cruise-nak és stábjának ezt most is megbocsáthatjuk, mert minden más téren teljesen elégedettek lehetünk.

-BadSector-