SOROZATKRITIKA – Egy emberöltőnek tűnt, mióta a Netflix-előfizetők 2019 júliusában elhagyták az Indiana állambeli Hawkinst, amikor véget ért a Stranger Things harmadik évada. Mit jelentenek még mindig ennek az univerzumnak a karakterei egy olyan rajongótábor számára, amely a kamerán keresztül látta őket felnőni? Be tudja-e bizonyítani egy olyan sorozat, amely eleinte Stephen King és Steven Spielberg 80-as évekbeli műveire rímelve indult, hogy – a színészeihez hasonlóan – közben ő is felnőtt?

 

Látszik, hogy maguk az alkotók is szkeptikusak voltak a sorozat relevanciájával kapcsolatban és új ötletekkel próbálkoztak. A Duffer Brothers alkotói a „Stranger Things 4”-ben kibővítik a sikersorozatuk hatókörét: a karaktereket szétszórták a világban, az évadot két részre osztották, a 80-as évekbeli akciótól a 80-as évekbeli horrorig jutnak el, olyan hosszú epizódokat adnak, mintha játékfilmek lennének, és többek között azt a traumát mutatják be, amit ezeknek az embereknek (zömében fiatalabb srácoknak és lányoknak és pár felnőttnek) minden nap magukkal kell cipelniük.

 

„De megnőttél, kisfiam!”

 

Az a három év, amely alatt nem jött újabb Stranger Things rész, olyan feszült és traumatikus volt, hogy sokunknak úgy tűnik, mintha egy évtizedet vettek volna el az életünkből. És bár a történet kronológiájában mindössze hat hónap telt el, úgy tűnik, az Indiana állambeli Hawkins tinédzserei természetfeletti növekedési hullámon mentek keresztül. De más szempontból a város – és maga a Netflix-sorozat – mintha egy saját maguk által létrehozott időburokban ragadt volna.

A Stranger Things mindig is az 1980-as évek iránti nosztalgiánkból táplálkozott, mint az internet, az okostelefonok és a közösségi média előtti feltételezett felemelő időszakból – az ártatlanság letűnt korszakából, amikor a gyerekek fizikailag és képzeletben is szabadon szaladgáltak, és a szülők nem aggódtak, amíg időben hazaértek vacsorára. Amikor 2016 nyarán bemutatták az első évadot, a sorozat az „analóg” kamaszkor felidézése volt, amelyet az 1980-as évek popkultúrájára tett szívmelengető utalások szőttek át, egyszerre volt örömteli és megható. A sorozat készítői, a Duffer Brothers a Stranger Things minden elemét nosztalgiázó melegséggel töltötték meg: a Hawkinsra fenyegető demogorgon egy másik dimenzióból úgy működött, mint az ET sötét oldali változata, és a főszereplő, korai geekeket: Dustint, Mike-ot, Willt és Lucast egy összetartó, találékony bandává változtatta, akiknek Dungeons & Dragons-képességei és geek-ügyességük fegyverré váltak a kozmikus gonosz elleni küzdelemben.

 

Ismétlés a horror anyja?

 

Hogyan ismételgethetünk egy nyerő formulát anélkül, hogy az ne tűnjön… önismétlőnek? Elég kockázatos húzás ezt jelezni kikacsintással a közönségnek – még öniróniával is átszőve. „Ugye tudjátok, hogy kétszer mentettem meg a világot?” mondja Mike (Finn Wolfhard), miközben ebben az évadban Dustinnal (Gaten Matarazzo) csipkelődik. „És még mindig hármasod van spanyolból!” vág vissza Dustin.

Egy másik epizódban Robin (Maya Hawke) egy új karaktert vigasztal, aki akaratlanul is a horrortörténetük középpontjában találja magát. „Valójában mi már átéltünk ilyesmit” – mondja kedvesen, szörnyvadász társaira mutatva.

Az új évad valóban mélyebbre hatol a Stranger Things mitológiájában. Nyugtalanító flashbackek nyújtanak betekintést „Tizenegy” (Millie Bobby Brown) múltjába, illetve a CIA szigorúan titkos laboratóriumi iskolájában töltött idejébe, Dr. Martin Brenner (Matthew Modine), azaz „Papa” felügyelete alatt. Ő csiszolta ott „Tizi” természetfeletti képességeit egy sereg hasonlóan kopasz harcos gyerek mellett, akik a jelek szerint a lány keze által végezték be – méghozzá elég durván. A felfedezések miatt Tizi (és a nézők) azon tűnődnek, hogy vajon a lány hős vagy szörnyeteg-e – bár a kérdés kissé akadémikus, mivel az évadot úgy kezdi, hogy a harmadik évad fináléjában az évadzáró nagy csata után elvesztette minden „természetfeletti” erejét.

 

Trauma… Trauma mindenütt…

 

Mivel Hopper (David Harbour) feltételezhetően meghalt, Joyce (Winona Ryder) magával viszi Tizit és a fiúkat, hogy új életet kezdjenek, és az ország másik végébe, Kaliforniába költözzenek. Azért lehet tudni, hogy ez Kalifornia, mert a népszerű srácok, akik az új iskolában állandóan zaklatják Tizit, úgy néznek ki, mintha a Változó világ (Fast Times at Ridgemont High) jelmezarchívumát rabolták volna ki. De Tizi számára ez inkább egy a Stephen King-féle Carrie-re emlékeztető szituáció. Nem tudsz nem drukkolni neki, hogy visszaszerezze az erejét, és az összes gonosz lánynak és fiúnak a helyi görkoris klubban jól elkenje a száját.

A trauma témája átszövi ezt az évadot, aminek van értelme, ha figyelembe vesszük, mennyi haláleset és veszteség érte ezeket a gyerekeket. Az ebben az évadban felbukkanó szörny, akit a Dungeons and Dragons sötét varázslója után Lord Vecnának neveznek el, úgy tűnik, az áldozatok érzelmi sérüléseiből táplálkozik. A Stranger Things banda tagjai között bizonyára van belőle bőven: például itt van Will (Noah Schapp), akit a „túlsó világba” kerülve szenvedett és amikor visszajutott, akkor is „látomásai” voltak, vagy Max (Sadie Sink), aki végignézte, ahogy a mostohatestvére a szeme láttára hal meg, Tizi pedig kísérleti nyúlként nőtt fel. Bár nem rossz ez az ötlet, hogy a sorozat túlélői által fizetett árat ábrázolják, mindezt gyakran annyi melodrámával túltelítve írták meg a forgatókönyvben, ami egyre közelebb viszi a sorozatot a karikatúraszerű klisékhez.

 

Winona Ryder drama queenből menő hősnő lesz

 

Eközben a látványos sírógörcseiről ismert Joyce (a nagy visszatérő Winona Ryder alakítja) viszont ebben az évadban kissé meglepő módon karizmatikusabb, nyugodtabb hősnővé változik, aki Murray magánnyomozóval (Brett Gelman) szövetkezik, hogy megtalálja az oroszok által elfogott Hoppert. Ryder és Gelman egy elragadóan bolondos páros, akik a semmi közepén, Alaszkában bénáznak, pont akkor, amikor a gyerekeknek a legnagyobb szükségük lenne rájuk.

Mint a csápok a szörnyön, amellyel harcolnak, a szereplők is olyan sokféle irányba nyúlnak, hogy a köztük lévő kapcsolat néha elmosódik. A Mike és Will közötti intenzív barátság megkopott; Lucas (Caleb McLaughlin) elszakadt a bandától, mert igyekszik népszerű kosaras lenni; Dustin pedig a karizmatikus, sportoló-gyűlölő, antiautoriter Eddie (Joseph Quinn) szárnyai alá került, aki az iskola D&D csapatát, a Pokoltűz Klubot vezeti. Ebben az évadban a szereplők új párosokba rendeződnek: Robin és Nancy (Natalia Dyer) összeállnak, hogy okos nyomozósdit játszanak, és remek párbeszédeket folytassanak. Steve (Joe Keery) továbbra is a sorozat egyik titkos fegyvere: az eleinte műmájer és arrogáns szépfiú helyett már egy bizonyos szempontból sokkal bölcsebb és szerethetőbb karakter, akinek a szíve a megfelelő pillanatban mindig a helyén van. Mindenki a saját útját járja, de valahogy mégis folyamatosan megtalálják egymást, az okostelefonok hiánya ellenére is.

 

Lejárt az időtök?

 

A Stranger Things mindig szeret több vasat a tűzben tartani, de ezúttal a párhuzamos cselekményszálak puszta bősége szédítővé válik. Még egy mini retro-horrorfilm is be van ágyazva az évadba, amelynek főszereplője nem más, mint Robert Englund, alias Freddie Krueger a Rémálom az Elm utcából. Szinte minden jelenet cliffhangernek tűnik, még akkor is, ha valójában nincs szükség folyamatos feszültségre.

Ami a zenei részt illeti: a korabeli nóták ebben az évadban is ugyanolyan nagyszerűek, mint eddig (a Talking Heads „Psycho Killer” című dala különösen ütős), de a hátborzongató szintetizátorhangok folyamatosan figyelmeztetik a nézőt, hogy veszély leselkedik ránk. Van egy ketyegő falióra is, amely a végzetet jelzi a potenciális áldozatoknak. Talán azt jelzi, hogy „lejárt az idő” – és ez némi önirónia is a sorozat részéről.

A negyedik évad egyben az eddigi legborzalmasabb is, és a speciális effektek messze túlmutatnak mindazon, amit a 80-as évekbeli filmekben láthattunk, amelyek annak a videokölcsönzőnek a polcain találhatók, ahol Robin és Steve most dolgozik. A Stranger Things mindig is a homage és a paródia közötti határvonalon mozgott, és néha a rossz oldalon köt ki. Ennek ellenére a sorozat továbbra is izgalmas és szórakoztató tudott maradni, a felnőttebb, de még mindig nagyon szimpatikus karaktereknek is köszönhetően is.

 

A Stranger Things menthetetlenül elvesztette saját ártatlanságát

 

The show must go on – énekelte anno a Queen és ez erre a sorozatra is igaz. A Netflixnek szüksége van a Stranger Thingsre, az egyik legismertebb franchise-ára, hogy az előfizetőket megtartsa, különösen az utóbbi időben, amikor a keményen küzdő rivális szolgáltatók miatt utóbbiak kezdenek elpártolni tőlük és emiatt a részvényeik is estek a tőzsdén. Talán ez az egyik oka annak, hogy a Netflix az évadot kettéosztotta, így egy mega-kliffhangerrel hagytak minket „lógva” a július 1-jén érkező utolsó két óriási epizód előtt. Nagy nyomás nehezedik erre a csapatnyi geek kölyökre. Ahhoz képest, hogy egy streamingóriást támasztanak meg az összeomlástól, a szörnyek elpusztítása csak gyerekjáték.

A sikeres sorozatok mindig elérnek egy olyan krízispontot, ahol a varázsreceptet vagy újra meg kell ismételni az állandósulás veszélyével, vagy – jelen esetben – még inkább fokozni, amitől a korábban jól kialakított arányok már menthetetlenül eltolódnak, amelyektől a cselekmény kissé hiteltelenné és fárasztóvá válik. Valahol útközben a Stranger Things emiatt is elvesztette saját ártatlanságát.

-BadSector-