RETRO MOZI – 1993-ban került mozikba Steven Spielberg egyik legmeghatározóbb, legklasszikusabb szörnyfilmje, a Michael Crichton regénye alapján készült Jurassic Park. A kritikusoknál, a nézők körében és bevételek tekintetében hatalmas sikert aratott film mérföldkőnek számít a műfajban, külön franchise-t indított, amelynek eddig négy folytatása van és jövő héten érkezik a mozikba, az ötödik: a Jurassic Park: Világuralom.

 

 

Mivel a Jurassic Saga hatodik és „utolsó” filmje, a Jurassic World: Világuralom néhány hét múlva kerül a mozikba, úgy döntöttem, hogy újra megnézem a franchise minden egyes filmjét – ebben pedig segítségemre volt a Pannonia Entertainment is, amely az összes filmet levetíti a hatodik rész előtt. Nem csak felfrissítésképpen tettem ezt, hanem azért is, hogy minden filmet új szemmel nézzek meg. Kezdjük az első Jurassic Parkkal, amelyet 1993. június 11-én, a premier napján láttam. Az azóta eltelt évtizedekben tucatnyi és tucatnyi alkalommal láttam, többnyire csak részletekben, kábeltévén. Az elejétől a végéig, reklámok nélkül végignézni azonban teljesen más élmény. Az ember valóban látja, hogy a Jurassic Park miért maradt meg a mai napig a populáris kultúrában.

 

 

Letisztult forgatókönyv, amelyben a túlélés a lényeg

 

Az első dolog, ami az újranézéskor szembetűnt, az a forgatókönyv letisztult, felesleges sallangoktól mentes mivolta, amely mégis minden fontos információt elárul. Persze Michael Crichton eredeti ötlete, miszerint dinoszauruszokat klónoznak a modern korban, és egy vidámparkban helyezik el őket, önmagában is zseniális, de Crichton és David Koepp adaptált forgatókönyve annyira jól felépített és lendületes, hogy akár egy forgatókönyvírói órán is lehetne vele tanítani.

Már az első jelenettől kezdve több kulcsfontosságú információt kap a közönség anélkül, hogy tudna róla, majd zökkenőmentes átmenetet képez a következő részhez. Egy munkással kezdünk, akit egy titokzatos lény öl meg. A következő jelenetben a halála miatt pereskednek, és először látunk egy borostyánba zárt szúnyogot. Egy szereplő megemlíti Alan Grantet (Sam Neill), és Alan Grantre vágunk, aki kiteríti a film teljes harmadik felvonását. Belép John Hammond (Richard Attenborough), a park tulajdonosa egy ajánlattal, és pillanatokon belül a Jurassic Park elindul a versenyfutásra.

 

 

Itt még nincs „mitológia”

 

A történetmesélésnek ez a takarékossága az egész filmben folytatódik. Vitathatatlanul nincs egyetlen olyan jelenet sem, amely ne mozdítaná előre a történetet, vagy ne biztosítana döntő fontosságú karakterfejlődést. És ez a történet, a legtöbb esetben, hihetetlenül egyszerű. Miután Alan Grant, Ellie Sattler (Laura Dern) és Ian Malcolm (Jeff Goldblum) a szigetre kerülnek, megtudják, hogyan jöttek létre a dinoszauruszok, kérdéseket tesznek fel ezzel kapcsolatban, majd elindulnak a parkba. Lényegében ennyi. Hozzáadjuk a gyerekeket, Timet és Lexet (Joseph Mazzello, Ariana Richards), hogy emeljük az érzelmi tétet, és a Nedry (Wayne Knight) történetet, hogy mindent bonyolítsunk, de elég gyorsan embereket kapunk, akik egy dinoszauruszoktól hemzsegő vidámparkban bolyonganak.

Az egyszerűséget tetézi, hogy a Jurassic Park szinte teljesen nélkülözi a később köré épített mitológiát is. A későbbi filmekben megismerhetnénk John Hammond cégét, az InGen-t, a magánéletét, barátait, riválisait és más cégeket, akik a felfedezéseire pályáznak. A világ jelentősen kibővül. De ez egyáltalán nem része ennek a filmnek. Nem tudjuk, hogy ki az a Dodgson, aki Nedrynek fizetett az embriók ellopásáért. Nem is érdekel minket. Ez nem a külvilágról szól, hanem a történetről, a szereplőkről és a túlélésükről.

 

 

Káosz helyett tökéletes akciójelenetek

 

Egy másik dolog, amire az újranézés során figyeltem fel, az az akciójelenetek abszolút zsenialitása volt. Manapság már hozzászoktunk a kaotikus akcióhoz. Gyors vágások, robbanások, repkedő kamerák, gyakorlatilag non-stop zűrzavar. A Jurassic Park nem ilyen. Minden pillanatban, minden jelenetben pontosan tudod, hogy az egyes szereplők hol vannak. Spielberg rendezése és vágása annyira tiszta, hogy ha mondjuk az első T-Rex-támadás bármelyik pontján szünetet tartanánk, bármelyik néző pontosan meg tudná mondani, hogy a szereplők hol vannak a többiekhez képest, és ez csak fokozza a feszültséget.

Ezt a gyakorlatot a rendező minden egyes jelenetnél alkalmazza, egy szellemes, valószínűleg szándékos kivétellel: mire a Velociraptorok sarokba szorítják Timet és Lexet a konyhában, már annyira hozzászoktunk, hogy minden pillanatban tudjuk, ki hol van, hogy amikor látjuk, hogy Lex megpróbálja becsukni a fülke ajtaját, és a raptor rászáll, akkor rémülünk meg igazán. Spielberg ekkor húzza ki alólunk a szőnyeget. Rájövünk, hogy a raptor látott egy tükörképet, és az adrenalinlöket szépen felgyorsul, amikor lezuhan, és Lex megmenekül. Ez a pillanat azért működik olyan jól, mert minden jelenet, ami ezt megelőzően történt, tökéletesen úgy van megtervezve, hogy a közönség bízzon és megértse, amit lát.

 

 

Különleges hangulat

 

Spielberg arról is gondoskodik, hogy a film egészén keresztül a szereplők érezzék azt a csodát, amit nekünk, nézőknek is éreznünk kell. Grant és Sattler több jelenetben is fizikai és érzelmi reakciókkal reagál a vásznon látott kinyilatkoztatásokra, legyen szó arról, hogy a Jurassic Parkban van egy T-Rex, vagy a beteg Triceratopsban rejlő szépségről. Még akkor is, amikor Grant a legvégén kinéz a helikopter ablakán, biztosan megkönnyebbül, de egyben még mindig le is van nyűgözve.

Az, hogy a képernyőn csodálattal teli szereplőket látunk, elősegíti, hogy a nézők is átérezzék a látvány és az események iránti csodálatot. Senki sem fáradt. Senki sem korrupt (OK, Nedry korrupt, és látjuk, hová vezet ez). Mindenki egyszerűen csak csodálattal vagy félelemmel tekint a park varázslatára és fenyegetésére. Ez olyan hangulatot teremt, amely, ha jól emlékszem, csak a legritkább esetben tér vissza a franchise további részében és ez igazán különlegessé teszi ezt a filmet.

Ez annak is köszönhető, hogy mindenki, aki a filmen dolgozott, mesteri munkát végzett. A forgatókönyvet és a rendezést már említettük, de az ILM digitális effektjei, különösen a T-Rexé, 30 évvel később is szinte kifogástalanok. John Williams zenéje szó szerint – és ezúttal szó szerint értem – könnyekre fakaszt, valahányszor meghallom kontextusban. A jelmezek, a díszletek, a dizájn, a Jurassic Park több száz ember csúcsra járatásának eredménye, akik egy kiváló ötleten dolgoztak, és olyasmit alkottak, ami tovább tart, mint azt bármelyikünk el tudná képzelni.

 

 

Logikai bakik, de így nagyszerű élmény

 

Pár furcsa logikai baki miatt nem tökéletes csak ez a film. Például, hogyan lopózott be John Hammond Grant és Sattler montanai lakókocsijába? Látjuk, hogy jön érte a helikopter, de hogy jutott oda észrevétlenül mindenki más előtt? Talán sétált? Vagy autóval?

Azt sem tudom megérteni, hogy milyen valószínűtlen, logikátlan szerencse, hogy a) egyáltalán találnak egy borostyánban konzervált szúnyogot, de aztán b) ez a szúnyog 65-100 millió éves, és nem mondjuk 20 millió vagy 2 millió vagy bármilyen más szám; c) ez a szúnyog közvetlenül azelőtt szívta ki egy dinoszaurusz vérét, mielőtt beleragadt a nedvbe; és aztán d) elég szúnyogot találnak ahhoz, hogy elegendő DNS-t kapjanak a dinoszauruszok összes különböző fajának újraalkotásához. Eleve mekkora az esélye annak, hogy találnak egy olyan szúnyogot, amelyiknek használható dinoszaurusz vére volt, olyan lehetett, mintha egy éven át minden héten megnyertük volna a lottót. De egynél többet találni? Ez egyszerűen csillagászati esély. És igen, persze, ez egy sci-fi film, de legalább magának az alapkoncepciónak van egy alapvető tudományos értelme és belső logikája.

A logikai bakikat leszámítva a Jurassic Park Spielberg egyik legjobb filmje, ami mai szemmel nézve is hatalmas élmény. A forgatókönyv, a rendezés, a színészek, a vágás, a látvány mind-mind elsőrangúak és eddig nem is sikerült ezt a bravúrt egyetlen folytatásnak, vagy azóta elkészült másik szörnyfilmnek sem felülmúlnia.

-BadSector-