SOROZATKRITIKA – Az Obi-Wan Kenobi teljes évadjának hat része izgalmas, látványos összecsapásokkal, cuki kis Leiával és aránylag érdekes karakterekkel próbál egyszerre megfelelni a rajongói igényeknek és egy igényes történetet is összeeszkábálni, de sajnos összességében megroppant ezen elvárások súlya alatt. Figyelem, ez a kritikánk ezúttal SPOILERES a teljes évad tekintetében!

 

 

Miközben az Obi-Want néztem, egyfolytában az járt a fejemben, hogy Ewan McGregorral én már láttam egy ilyen filmet. Mármint, most nem a korábbi Star Wars filmekre gondolok, ahol még jóval fiatalabb színészként alakította a jól ismert Jedit, hanem arra a másik ikonikus szerepére, ami annak idején segített bebetonozni, hogy ki is ő, mint színész egy generáció szemében. Azzal a filmmel azonosítja McGregort az idősebb generáció mind a mai napig: a vagány, heroinaddikt suhanc, aki eszelős vigyorral köp a konvenciókra, miközben barátaival lógva állandóan beadja magának a gyilkos anyagot.

 

 

Jedispotting

 

Nyilván, Trainspottingra gondolok, a kilencvenes évek egyik legmeghatározóbb brit filmjére, amelynek 2017-ben érkezett a folytatása a T2 Trainspotting és McGregor valahol egy rendkívül hasonló karaktert alakít benne. A negyvenes évei végét taposó egykori suhanc már kiégett – testileg és lelkileg egyaránt – nincs meg benne a régi „bugi”, de kénytelen mégis „visszajönni” és megtalálni önmagát, mert régi barátai közül páran, akik meggyűlölték (különösen a Robert Carlyle által alakított Begbie) a vérére szomjaznak, vagy legalábbis nagyon csúnyán el akarják intézni.

A T2 Trainspotting és az Obi-Wan Kenobi összevetésének egyik legmulatságosabb aspektusa, hogy Begbie karaktere mennyire hasonlít Darth Vaderére abban, hogy mindketten mindenáron és teljesen elvakult gyűlölettel akarnak pontot tenni Obi-Wan/Renton életére. Emellett pedig az is érdekes analógia, hogy a két McGregor-folytatás hasonló dramaturgiai problémákkal küzd és összességében egyik sem volt képes felnőni a folytatás feladatához.

 

 

Hosszú és rögös volt az út…

 

Az Obi-Wan Kenobi nehéz utat járt be: filmként kezdte az életét, majd tévésorozat lett belőle, és a Mandalorian nyomán újra átírták. Nem világos, hogy az eredeti ötletből mennyit sikerült átültetni a végtermékbe, de az biztos, hogy a nagy képernyőről a kis képernyőre való átültetés során sokat veszített. A Kenobi-sorozat a legjobb szándékkal érkezik, de elveszik a rajongókkal szembeni szolgalelkűségben és a kissé cinikus, streaming-központú struktúrához való ragaszkodásban.

 

 

Ígéretes kezdés

 

A Kenobi szándéka általában véve egész erős. Végső soron ez egy olyan történet, amelyben Obi-Wan feldolgozza traumáját, szembenéz a legnagyobb kudarcával, és visszanyeri a remény halvány érzését. (Pontosan ez működött eleinte a T2: Trainspottingban is.) Ez fontos lépés a karakter számára, és bár megkérdőjeleztem volna annak szükségességét, hogy újra (és újra) szembekerüljön Darth Vaderrel, ezt a kapcsolatot kivételesen jól kezelik a sorozat alkotói. Az az egyszerű döntés, hogy Obi-Wan nem tudja, hogy Anakin túlélte, amíg az új gonosztevő, Reva nem tájékoztatja erről, a sorozat egyik érzelmileg legerősebb csapását eredményezi. A fiatal Luke-ról a fiatal Leiára való átváltás is ügyes és frappáns húzás volt, és kétségtelenül volt potenciál abban, hogy Obi-Wan megküzdjön egykori tanítványával, miközben annak utódait is megvédi.

Az Obi-Wan Kenobiban emellett rengeteg csodálatos dolgot láthatunk. McGregor abszolút lenyűgözően alakítja a karakterét, olyan mély szomorúsággal és megbánással ruházza fel, ami nagyszerűen érzékelteti azt a traumát, amit egy olyan esemény okozhat, mint a 66-os parancs. Ebben a helyzetben még az öreg Luke-nál is kimerültebb, hiszen egyszerre kell szembenéznie a személyes bűntudattal és egy teljesen pusztító, galaxis méretű veszteséggel, és McGregor remekül alakítja mind ezt a depressziót, mind az abból való kilábalást.

Rengeteg nagyon jól eltalált jelenetet is és nagyszerű új karaktereket is láthatunk: Obi-Wan kinyújtja a kezét régi mesteréhez, és csak csendet hall; Kumail Nanjiani mint a szélhámos ál-Jedi; Rupert Friend előkelő nagy inkvizítora; a vidám kollaboráns kamionos; Obi-Wan gyávasága, amikor először szembesül Vaderrel; a vágás Vaderre, miután Obi-Wan rájön, hogy még életben van; a kettejük közötti tényleges kommunikáció pillanatai. Még a tízéves Vivien Lyra Blairnek is van néhány csodálatosan érzelmes, vagy vicces pillanata a fiatal Leia Organa szerepében. (Csak azokat a csámpás üldözős jeleneteket tudnánk feledni, amelyek már mémmé váltak a közösségi médiában.)

De zenei téren is csak dicsérhetjük a sorozatot: Natalie Holt, aki a Loki fantasztikus filmzenéje után ismét nagyszerű munkát végez John Williams régi és új témáinak feldolgozásában, és munkája nagy érzelmi súlyt hordoz, ahogy az ilyen filmzenék mindig is teszik.

 

 

A Disney veled van, ifjú Jedi!

 

Sajnos az Obi-Wan Kenobi mégiscsak egy Disney+ tévésorozat, és ez sajnálatos mellékhatásokkal jár. Elsősorban a széria igazi bizonyítékként funkcionál arra nézve, hogy az „egy filmet részekre bontó” modell valójában nem kielégítő egy olyan struktúra mellett, amely az epizódokat önálló darabokként ismeri el. Ha a Disney Plus előfizetői marketing nem lett volna a feladat része, akkor ezt a történetet egy hatrészes, négyórás sorozatból egy két és fél órás filmmé lehetett volna sűríteni. Reva karakterét – Moses Ingram karizmatikus alakítása ellenére – hátráltatja az, hogy mesterségesen kell felosztani a feltárulkozásokat epizódról epizódra. A „nagy csavar” – hogy bosszút akar állni Darth Vaderen – túl későn érkezik ahhoz, hogy meglepő legyen, vagy hogy érdekes módon ki lehessen használni, így a végső fordulat tulajdonképpen a semmiből jön, és egy kissé sablonos flashback-montázs hatalmas narratív súlyt cipel a vállán.

Képzeljük el a sorozat egy olyan változatát, amely nyíltan beszél a karakterek motivációiról és nem rejtegeti azokat, és amelyben Reva, Vader és Kenobi néhány percnél hosszabb időn keresztül játszanak egymás ellen. Reva egyébként egyértelműen egy saját spinoffra készül (egy másik Disney+ védjegy, amit a sorozat más karakterei is osztanak), de a karakterének mégsem adnak elég lehetőséget arra, hogy időt kapjon ahhoz, hogy kíváncsiak legyünk a spin-offokra is.

 

 

Az előzménytrilógia és a klasszikus Új remény közé ékelve

 

A Kenobi is áldozatul esik a legnagyobb problémának, amellyel a Lucas utáni Star Wars-tartalmak szembesülnek: a múlt iránti teljes megszállottságnak. A Kenobi-sorozat a trauma és a bűntudat eleinte izgalmas feltárása ellenére végül egyfajta Skywalker koraként szolgál az előzményfilmek rajongói számára, laikusok számára fárasztó fan service-szel és visszaemlékezésekkel elhalmozva a fanokat, miközben még egyszer utoljára (?) egy Vader és Obi-Wan Street Fighter-szerű párbajt láthatunk.

Hayden Christensent is visszahozták – hála a jó égnek mindössze csak néhány percig – konkrétan annyi időre, hogy az arcát is beazonosíthatóan teljes színészi repertoárjának erős korlátjait ismét láthassuk. Emellett az utolsó órában a sorozat már-már komikusan céltudatosan arra törekszik, hogy a lehető legtöbbet hozza ki az Új reményre erőltetetten utaló, oldalba bökdösős párbeszédsoraiból: Vader egyenesen azt mondja, hogy ő ölte meg Anakint, Obi-Wan ködös jövőbeli segítséget ajánl Leiának, de Vader „mester/tanuló” mantráját is szükségtelenül el kellett ismételni Obi-Wan utolsó párbajából.

Persze, a készítők próbáltak még biztosra is játszani és a kényszerű retconning miatt a sorozat tekintetében nem túl életszerű fordulatokat is beleerőszakoltak a történetbe. Obi-Wan és Leia például titoktartási paktumot köt (de Obi-Wan biztosítja Leiát, hogy bármikor „szólhat”, ha kell a segítség) és Palpatine is leállítja Vader bosszúhadjáratát, mert hát vége a sorozatnak és Obi-Wannal ugye az Új reményig már nem nagyon találkozhatnak. „Ez van srácok”.

 

 

Zavart érzünk az Erőben

 

A sorozat alkotóinak szinte érezni a szenvedését, hogy egy olyan forgatókönyvet kellett összeeszkábálniuk, amely egyaránt próbál kétségbeesetten megfelelni a Star Wars kánonnak és egyben elkerülni azt, hogy felbosszantsák vele a rajongókat.

Talán az egyedüli, amivel valamennyire elégedettek lehetünk, az a „végső” (de persze valójában korántsem az) összecsapás Obi-Wan és Darth Vader között – legalább is annak vizuális megvalósítása miatt. Pedig furcsa módon nem több ez, mint az említett Star Wars-os Street Fighter párbaj, ahol jól tudjuk, hogy itt úgysem hal meg senki, legfeljebb abban gyönyörködhetünk, ahogy a két karakter fénykarddal megvív egymással és Erő-varázslatokkal bombázzák egymást. A végső leszámolást pedig ugye az 1977-ben elkészült Új reményben láthatjuk…

Taika Waititinek teljesen igaza van: ahhoz, hogy ez a franchise tényleg továbblépjen, ahhoz meg kell végre válnia a régi karakterektől. Ebben a tekintetben az Andor ígéretesnek tűnt, de persze a Disney-ről beszélünk, szóval kötve hiszem, hogy megszabadulnánk a Skywalkerektől. Talán, a The Acolyte, ami 100 évvel az előzménytrilógia előtt játszódik, hoz valami újdonságot, de le merném fogadni, hogy Shmi Skywalker dédszüleinek ehhez lesz némi hozzáfűzni valójuk.

-BadSector-