FILMKRITIKA – A Disney Plus fantasy akció-filmjében a főszereplő hercegnő nem Zeldára, hanem inkább egy terminator Linkre hasonlít, ahogy szanaszét kaszabolja magát az egész filmen keresztül.

 

„A hercegnő” a jól ismert tündérmesék összevisszaságával nyit. A címszereplő királylány (Joey King, „A csókosfülke”) eszméletlenül fekszik egy díszes ruhában, hullámos fürtjei a párnára szórva. Virágok veszik körül az ágyát. Ám Rapunzel, Csipkerózsika és Hófehérke ellentétben ő magától felébred, és két brutális őrből veri ki a poklot. Bár ez a nyitány valamiféle értelmes felforgatást ígér, ez a film csak egy bátor kérdést tesz fel: „Mi lenne, ha egy hercegnő is szét tudná rúgni a segged?”.

A vállvonogatásra méltó válasz – „Akkor valószínűleg szétrúgna néhány segget, gondolom” – teszi ki ez a válasz ennek a felületes, cselekmény nélküli filmnek a nagy részét.

Az elsőfilmes forgatókönyvírók, Ben Lustig és Jake Thornton gyér narratívája így szól: A hercegnő egy toronyban ébred. A hercegnőt elrabolta a gonosz nemes Julius (Dominic Cooper, aki a legjobb Karl Urban-imitációját adja elő). A hercegnőnek rengeteg gazembert kell lemészárolnia, hogy elkerülje a házasságot az undorító Juliusszal és megmentse a családját.

Joey King valóban sok gazembert elintéz, és a CGI és a zavaros koreográfia keverékében van néhány lenyűgöző kaszkadőrmutatvány is. De alapvetően nincs itt semmi látnivaló – kivéve persze, ha bármilyen szempontból is újszerűnek találod, hogy egy arisztokratikus amazon egy akciófilm főszereplője. Még ebben az esetben is azt javaslom, hogy inkább nézd meg a nyolcvanas évekbeli Vörös Sonja című filmet.

 

 

Van itt bőven női harcosos film, felesleges volt egy másik

 

Mert hát azok számára, akik nem 1980 nem egy barlangban élnek, a női harcosok nem jelentenek újdonságot. Csak az elmúlt évben volt a „Fekete özvegy”, a „Raya és az utolsó sárkány”, az „Igazság Ligája” újrakiadása és a „Holtak serege”. Nevetséges az az elképzelés, hogy ez bármi módon is értelmes női reprezentációt jelentene. Igen, a nők lehetnek sportosak és mégis nők. Az, hogy Hollywood gyakran úgy érzi, hogy ezt bizonyítani kell azzal, hogy a női harcosokat fodros hajjal, sminkkel és béna ruhákkal dobja fel, inkább sértő, mint haladó.

A „Hercegnő” azonban nem csak egy női harcost mutat be főszereplőként. Az a tény, hogy a lány tud harcolni, és ráadásul lány, többé-kevésbé a cselekmény gerincét adja. A királylány titokban nőtt fel, amikor apja tanácsadójától, Linh-től (Veronica Ngo, „Az öreg gárda”) tanulta a harcot, és reméli, hogy egyszer majd bebizonyíthatja, hogy érdemes harcos. Julius inváziója megadja neki ezt az esélyt. Egyáltalán semmi mást nem tudunk meg róla. A karakternek még neve sincs. A stáblistán csak „A hercegnő”. Slussz passz.

 

 

Hihetetlenül semmilyen

 

Ez a főszereplő annyira semmilyen, hogy már fáj. Annak ellenére, hogy harcosként mennyire profi, úgy tűnik, hogy a dolgok végtelenül megtörténnek vele. Ő pedig mindent megtesz, hogy ezeknek a szokásos akcióhősös poénokkal megfeleljen. Egy sor véget nem érő összecsapás során, amikor a hercegnő lefelé halad a toronyból, Julius fürdetetlen kegyencei szexista dolgokat mondanak, a hercegnő pedig megáll, hogy egy szellemes válaszlépéssel vágjon vissza, mielőtt megölné őket. Aztán ez újra és újra megismétlődik. Mintha másfél órán keresztül néznénk, ahogy valaki egy középszerű videojátékkal játszik.

A film szinte gyönyörködik főhősnője nyomorúságában, amit talán a legjobban a mazochista jelmeze mutat meg. Ez a film pokolian elszánt arra, hogy akcióhősnőjét szoknyában tartsa. A filmet egy nehézkes esküvői ruhában kezdi, és ahelyett, hogy egyszerűen átöltözne egy nadrágba (amire többször is lehetősége van), hagyják, hogy tépkedje és végtelenül átalakítsa ezt a visszataszító ruhadarabot. „A hercegnő” sokkal jobban játszana, mint egy szatíra egy fiatal nőről, aki az áldozattá válás végtelen körforgásában ragadt, mint Natasha Kermani „Lucky” című horror-gyöngyszeme.

 

 

Hentelős hercegnő

 

Sajnos, a hercegnőnek, illetve a nézőknek nem sok könnyebbség jut, hiszen a hercegnő a végtelenségig bizonyítja harci képességeit. És mivel a film Julius puccsának kellős közepén kezdődik, ránk marad, hogy a háttérsztorit flashbackekből és a szókimondó párbeszédekből szedjük össze. „A hercegnő” valahogyan eléri, hogy egyszerre legyen alulírt és sértően nyilvánvaló. Linh-ről például gyakorlatilag semmit sem tudunk meg, de a közhelyeket, amelyeket a hercegnőnek mond, akár egy mesterséges intelligencia is írhatta volna, amely az elmúlt évtized akciófilm-forgatókönyveit emészti. Folyamatosan emlékezteti a hercegnőt, hogy az igazi ereje nem az ökléből, hanem a szívéből fakad.

Ráadásul A hercegnő nem néz ki elég jól, és a kameramunka is túl béna ahhoz, legalább viccesen, szórakoztatóan rossz legyen. A kastély, amelyben a film játszódik, egy CGI-behemót, ami számos csúnya felvételt eredményez. Minden egyes képkockát eláraszt a sáros barna szín. Le-Van Kiet rendező nehezen tud lépést tartani az egyes harcokkal, ami több olyan pillanatot eredményez, amiben nem látod őket. Bizonyára nem ritka, hogy egy nagyszabású produkcióban CGI vagy ostorcsapásszerű harcjelenetek szerepelnek, de rengeteg film kihozta belőlük a legtöbbet. „A Csillagpor, Matthew Vaughn 2007-es fantasy akciófilmje mindkettőt okosan kezelte.

 

 

Copy paste

 

Nehéz elképzelni a modern nemek közötti egyenlőség politikájának sötétebb leképezését, ahol gyakran úgy tűnik, hogy a nők hatalomhoz való hozzáférése fontosabb, mint az alapvető emberi jogokhoz való hozzáférésük. A hercegnő hősies erőfeszítései végül mégiscsak hatással vannak a királyságra, de csak azért, mert rendelkezett a számtalan egydimenziós férfi meggyilkolásához szükséges nyers erővel. Nem képvisel semmi újat vagy progresszív dolgot; ő ugyanúgy csak férfiak fantáziavilága, mint az összes többi női akcióhős előtte.

-BadSector-