FILMKRITIKA – Ez a sekélyes szuperhősös blockbuster nem ad elég időt Natalie Portman hatalmas visszatérésének vagy Christian Bale hátborzongató rosszfiújának.

A Thor: Szerelem és mennydörgés garantáltan ütősnek tűnt. Taika Waititi rendező a 2017-es, egész ütős Thor: Ragnarökja után ismét a rendezői székben ül, Chris Hemsworth asgardi bosszúállója pedig megtalálta szerethetően komikus hangvételét, de Natalie Portman is kilenc év kihagyás után egy epikus visszatérést tesz a Marvel Moziverzumba.

Meglepő módon a 29. MCU-film, amely július 8-ától látható a mozikban, elvétette a célt. A Thor negyedik szólókalandja túlságosan szétterül, és a végére sekélyessé válik, amikor megpróbál egyensúlyt teremteni a vígjáték és a dráma között, és több klasszikus képregényes történetszálat egyetlen narratívába olvasztani.

Keményen indul

Elég ígéretesen kezdődik, a Christian Bale által alakított gonosztevő Gorr, az isteni mészáros kemény bevezetőjével. Miután zord sivatagi szülőbolygója a lánya életét követeli, egy érzéketlen, kegyetlen istennel való találkozása arra készteti, hogy hadjáratot indítson az univerzum minden isteni lényének lemészárlására.

Ez a jelenet hangulatos és türelmes, ad kellő időt Bale alakításának, hogy levegőhöz jusson, és lehetővé teszi számunkra, hogy átérezzük növekvő kétségbeesését, zavarodottságát és dühét. Aztán felbukkan a Marvel Studios logója, és kezdetét veszi a hullámvasút. Későbbi érzelmi rezonancia? Nem, ez volt minden, amit ebben a filmben kaptunk.

Thor-t utoljára a 2019-es Bosszúállók: Végjátékban láthattuk, úgy döntött, hogy Thanos vereségét követően csatlakozik a Galaxis Őrzőihez, hogy űrhajós kalandokat éljen át. A mennydörgés istene azonban teljesen felülmúlja új szövetségeseit, így úgy tűnik, mintha egy túlhatalmas videojáték-karakter lenne, miközben szétzúzza az ellenségeiket, és az Őrzők mellette kissé haszontalannak tűnnek.

Összecsapott drámai szál…

Kapunk ebből egy színes, vizuálisan lenyűgöző akciójelenetet és egy bőséges adag szuperhősös akciót, de Thor és „sziklás” szövetségese (szó szerint sziklából van) Korg (Taika Waititi) hamarosan úgy dönt, hogy a saját útját járja, otthagyva a Galaxis őrzőit egy rettenetesen elszúrt és debil jelenet után, amely Thor és Star-Lord (Chris Pratt) és barátai között zajlik. Látszik, hogy Waititi csak „muszájból” erőltette bele a Galaxis őrzői csapatot és nagyon nem „érzi” őket, de „szerencsére” még azelőtt búcsút veszünk tőlük, hogy a poénoknak lehetősége lenne kibontakozniuk. Olyan érzete volt ennek a béna jelenetsornak, mintha ez a film alig várta volna, hogy megszabaduljon a bosszantó folytonosságtól, és visszatérjen a Thor szólófilmek asgardi történetéhez.

Thor a Földön találkozik volt barátnőjével, Jane Fosterrel (Portman) a csatában, miközben Gorr megtámadja Thor asgardi társait. A nő a régi kalapácsát, a Mjolnirt forgatja, miután a legsötétebb órában méltónak találták rá, és az övéhez hasonló képességekre tett szert.

Tekintettel a nagyon is átélhető emberi egészségügyi problémákra, amelyekkel Jane szembesül, ez a történetszál lenne elvileg a Szerelem és mennydörgés érzelmi része. A film viszont nem szán elég időt arra, hogy a Jane előtt álló kihívás kellően tudatosuljon és átérezzük azt – mintha a film félne túlságosan valóságossá válni, és mindenáron el akarna már minket röpíteni a következő kalandra (néhány drámai pillanatot a két utójelenet is aláássa).

… és túl gyors vágások

A gyorsaság igénye az akcióra is kiterjed – különösen Jane használja új képességeit lenyűgöző módon, de sem a vágás, sem az operatőri munka nem hagy időt arra, hogy ezt kiélvezzük. Nem valószínű, hogy ennek a filmnek sok felvétele úgy fog az agyadba vésődni, mint más MCU-kalandok pillanatai – semmi sem éri el Amerika kapitány liftbunyójának szédítő magasságait, a három Pókember csatába lendülését vagy a Skarlát boszorkány találkozását az Illuminátusokkal.

A Jane és Thor közötti kínos viszony kezdetben elég szórakoztató – nagyrészt Portman és Hemsworth karizmájának és kémiájának köszönhetően -, de nem fejlődik különösebben meggyőző módon. A Thorról és az új fegyveréről, a Stormbreakerről szóló egyszavas viccek sokkal jobbak eleinte, aztán ezek is egyre elcsépeltebbé válnak.

A hősök csapatát Valkyrie király (Tessa Thompson) egészíti ki, aki már unja a szerepét, mint az Új Asgardból lett mágikus turistacsapda vezetője. Bár a film nem tárja fel eléggé az unalmát, Thompson annyi huncutsággal tölti meg a karaktert, hogy öröm nézni. Még a ruhaválasztása is lenyűgöző belső életre utal – az Operaház fantomja pólója sokkal izgalmasabb, mint bármelyik szuperhősjelmez.

Az egyik legerősebb jelenet egy csendes beszélgetés Jane és Valkűr között, mivel ez egy ritka példa arra, hogy a film kicsit lelassít, és teret ad a színészeknek és az íróknak az érzelmi kapcsolatra.

Gorr sem elég súlyos karakter

Emlékezetes bevezetője után viszont Gorr fenyegető ereje nagymértékben csökkent. Az isteni mészáros képregénybeli megfelelője (akit Jason Aaron 2012-es Thor: A mennydörgés istene című, szeretett sorozatában mutatott be) komoly fenyegetésnek tűnt, ahogy Thor mészárlások nyomába eredt az univerzumon keresztül.  A Szerelem és mennydörgés viszont csupán utal erre, és Gorr gonoszságát nagyrészt arra redukálja, hogy egy nagyobb összeesküvés részeként asgardi gyerekeket rabol el. Nem érezzük azt a hatalmas fenyegetést a hősökre nézve, így inkább Gorr, végsősoron csak bosszantó, mint félelmetes ellenséggé válik.

Kár, mert Bale alakítása és az esztétikai kidolgozása révén a karakter tényleg egyszerre hátborzongató és kísérteties lehetne, de a béna forgatókönyv miatt mégsem teljesedhet ki annyira ütős főgonosszá. A hősökkel való középső összecsapás az MCU vizuálisan leglenyűgözőbb jelenetei közé tartozik, az árnyékok és színek zseniális használatával.

Ez a film közel sem olyan cameo-dús, mint közvetlen MCU-elődje, a Doctor Strange és az őrület multiverzuma, de Russell Crowe-nak egy önimádó Zeusz szerepében van pár jelenete. Sajnos a szerepe többnyire elég sekélyes és semmitmondó és Crowe sem brillírozok a vihar istenének szerepében.

Kihagyott ziccer

A Szerelem és mennydörgés nem ér fel a hihetetlen történetekhez, amelyek inspirálták. Nem támaszkodik sem a rendező híresen egyedi stílusára, sem a színészekben rejlő drámai potenciálra, inkább egy sekélyes összevisszaságnak tűnik. Ez még mindig egy igazi szórakoztató MCU-kaland, de aki ennél többre vágyott, az – a Christian Bale-féle Gorr ide, vagy oda – erősen csalódni fog a filmben.

-BadSector-