FILMKRITIKA – A Tokióból Kiotóba tartó szuperexpresszre majdnem egyszerre száll fel egy csapat bérgyilkos. Úgy tűnik, mindannyiuknak más-más munkájuk és más-más célpontjuk van, de rövidesen rá kell döbbenniük, hogy a küldetésük összefügg. Az egyik, aki a leginkább kilóg a sorból, Katica (Brad Pitt), aki egy önértékelési problémákkal küzdő, profi bérgyilkos, aki amúgy is csak az utolsó pillanatban ugrott be valaki más helyett, hogy végül az egész színjáték kulcsfigurájává váljon. A gyilkos járat című film viszont nem küzd semmilyen önértékelési problémával: olyan vidáman nyúlja le Guy Ritchie akciófilmjeinek stílusát, mint annak a rendje.

Amikor A gyilkos járat végkicsengése lepereg, szinte sokkoló, hogy nem Guy Ritchie-t látjuk a rendezőként feltüntetve. Bár talán jobban jártunk volna, ha Quentin Tarantino filmjeink egyfajta posztmodern átiratával találkozunk ebben a kétórás akciófilmben,  amelyben bérgyilkosok vegyes válogatása hosszas monológokat és dialógusokat ereszt meg, mielőtt megpróbálja szétlőni, agyonszúrni, megmérgezni és másféle módokon is megölni egymást, A gyilkos vonat sokkal inkább olyan filmekre hasonlít, mint a A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső, vagy a Blöff, amelyek természetesen maguk is Quentin Tarantino műveinek posztmodern átiratai voltak. Talán már az is nyilvánvaló ómen volt, hogy Brad Pitt, aki több mint 20 évvel ezelőtt a Blöff egyik hőse volt, az új akciófilm főszereplője, de az erősen emlékeztet „egy bizonyos filmre”, hogy néhány színész fejvesztett örömmel ugrott bele egydimenziós karakterébe, csak hogy előhúzhasson egy-két karikatúraszerű akcentust. De A gyilkos járat, a korai Ritchie-filmekkel ellentétben, eléggé üres, és legalább mérsékelten szórakoztató, bár ideális lenne, ha ez pont fordítva lenne.

Fedőneve: Katica

Pitt itt egy bérgyilkost alakít (egyfajta egyszerre depressziós és vicces „Hitmant”), aki a film elején kapja meg új kódnevét, ezennel Katica néven. Katica épp most tér vissza a bűnözés világába egy kis kihagyás után, ami alatt egy terapeuta segítségével próbálta meg felszínre hozni a béke látszatát. Ám a kezelője (elsősorban egy Sandra Bullock által megszólaltatott offscreen figura) állítólag könnyű melót ad neki a visszatéréshez: mindössze annyit kell tennie, hogy egy Tokióból Kiotóba tartó golyóvonatról levesz egy aktatáskát. Ez elég egyszerűnek tűnik, csakhogy valahányszor Katica megpróbálja elhagyni a vonatot, a sors úgy hozza, hogy ott marad. Ott van egy titokzatos mexikói bérgyilkos, aki bosszút forral, és akit Farkasnak hívnak (Benito A Martinez Ocasio); ott van A Herceg (Joey King), aki úgy néz ki, mint egy szende, de valójában kis ribanc angol iskoláslány, aki alapvetően egy szociopata; egy ikerpár, akiket Mandarin és Citromnak hívnak (Aaron Taylor-Johnson és Brian Tyree Henry); és így tovább, és így tovább.

A gyilkos járat, amelynek forgatókönyve Zak Olkewicz nevéhez fűződik, Kōtarō Isaka regénye alapján készült, amit már csak azért is érdemes megjegyezni, mert elgondolkodtató, hogy Olkewicz forgatókönyve vajon mennyire hű a forráshoz, vagy mennyire erőltetett bele inkább más „inspirációkat”. A film állandó ugrálása a névadó vonatra és vissza, hogy vagy a különböző szereplők közelmúltjába – akár közeli, akár távoli – bepillantást nyerjünk, valamint az időben való elég suta ide-oda ugrálás inkább tűnik a történet felgyorsításának, mint eredeti ötletek megvalósításának. David Leitch rendezte a „Bullet Train”-et, és bár jól ismert a rendező/kaszkadőr társával, Chad Stahelskivel az első „John Wick” filmben végzett munkájáról, ez a film sokkal inkább Leitch rendezéséhez, a Deadpool 2-re hasonlít – jóban-rosszban egyaránt.

Cameohegyek

Az, hogy olyan, mint a „Deadpool 2”, több dolgot is jelent A gyilkos járat számára. A kevésbé bosszantó oldalon ez számos véletlenszerű cameót jelent nagyon híres emberektől, például a már említett Bullocktól. (Talán emlékeztek rá, hogy a „Deadpool 2”-ben maga Pitt is váratlanul cameózott, szóval – SPOILER nélkül – ezt a tényt érdemes megfontolni azzal kapcsolatban, hogy itt milyen cameókra számíthatunk…) Sajnos ez azt is jelenti, hogy A gyilkos járat akciójeleneteinek jó része annyira agyon van vágva, hogy gyakran a vizuális érthetetlenség határát súrolja. A színészek érdeme, hogy bármelyik szereplőért érdemes drukkolni abban a reményben, hogy túlélnek egy adott jelenetet vagy akár az egész filmet, mert maguk az akciójelenetek, a véres csatáktól kezdve a különböző kézitusás harcjelenetekig, szinte követhetetlenek.

A két lézengő ritter

Bár Pitt a látszólagos főszereplő, a kicsit a Ponyvaregény bérgyilkosaira hajazó Aaron Taylor-Johnson és Brian Tyree Henry az, akik megtalálják a finom egyensúlyt az önelégült és a nagyon szórakoztató szerepek között. A testvéri kapcsolatuk – amivel azért viccelődnek, mert egyikük fehér, a másikuk fekete -, valamint az, hogy az egyik karakter megszállottja egy olyan gyerekeknek szóló tévéműsornak, amely erősen ellentmond a film R-kategóriás tartalmának, könnyen elviselhetetlenné tehetné a duót, de a nehéz helyzetük, valamint az őszinte elkötelezettség, amellyel mindkét színész mindent belead ebbe a két rém egyszerű, máshonnan ismerős és idétlen szerepbe, kiemeli az alakításukat. Mandarin és Citrom úgy kezdenek, mintha egy 2000-es évek eleji maffiafilmből származó mellékszereplők lennének, de végül alapvetően a film főszereplőivé válnak. Persze nem arról van szó, hogy Pitt rossz lenne – ő többnyire szórakoztató a bérgyilkos ötletét feldolgozó szerepében, aki nagyon ki akar szállni, de egyszerűen nem tud elmenekülni, bár van néhány pillanat, amikor a karaktere „vicceskedése” már inkább erőltetett, például amikor egy másik bérgyilkos az utolsó véres pillanataiban vergődik, és ő félszegen megkérdezi, hogy kér-e egy pohár vizet utolsó kérésként.

Egy „önelégült” film

A gyilkos járat leginkább nagyon elégedett önmagával, pedig csak ritkán van mire büszkének lennie. Akárcsak a vonat, amelyen többnyire játszódik, a film hipersebességgel száguld végig a nem túl eredeti cselekményen és csak akkor lassul le a pörgős tempó, amikor a vonat megáll. Leitch könnyedén és lazán tartja a hangnemet, ami néha a film kárára válik, amikor az akció egy kicsit túl komor és véres ahhoz, hogy passzoljon ehhez a laza, nyugis, vicceskedő stílushoz. A modern mainstream filmek többségét tekintve A gyilkos járat csak mérsékelten „forradalmi”, egy feltehetően nagy költségvetésű akciófilm, amelybe legalább nincsenek beleerőszakolva az unalomig erőltetett szuperhősök, kiterjesztett univerzumok, vagy hasonló, manapság „trendi” panelek. Sajnos ez önmagában kevés ahhoz, hogy A gyilkos járat ne legyen egy sekélyes, enyhén szórakoztató akciófilm, amely túlságosan is emlékeztet más, gyakran sokkal jobb filmekre.

-BadSector-