FILMKRITIKA – A vizuálisan lenyűgöző, ugyanakkor mégis giccses és erőltetett élőfilmes megközelítés élettelenné teszi a filmet, még akkor is, ha a címszereplő bábu pont életre kel benne. A Disney remake nem tudott új életet lehelni a régi történetbe.

 

 

A Disney animációs klasszikusainak élőszereplős adaptációi eddig is sokszor elég gyatrák voltak. Nézzük csak meg a 2019-es Az oroszlánkirályt, mint példát. Jon Favreau 1994-es filmadaptációját azért kritizálták, mert túlságosan realista, az állatokból kiszívták az érzelmeket, és kőkemény CGI-lényekkel helyettesítették őket.

Mások, mint az Aladdin és a Szépség és a Szörnyeteg, túlságosan kötődtek a forrásanyaghoz, féltek megváltoztatni valamit, ami már működött. Ezek a filmek azonban nagyrészt éppen ezért voltak sikeresek, több százmillió dollárt kaszáltak a kasszáknál. Mivel a Disney sosem volt a pénztárcája ellensége, ugyanezt tették a Pinokkióval is. Robert Zemeckis adaptációja az aranykori klasszikusról szinte képkockáról képkockára viszi át CGI-be az 1940-es animációs filmet. Bár a film vizuálisan időnként lenyűgöző, a végeredmény mégis valahogy teljesen élettelen, még akkor is, ha a címadó bábu életre kel benne.

 

 

Tom Hanks rutinja most is az alap

 

Tom Hanks játssza Geppettót, az olasz fafaragót és játékkészítőt, akit Tücsök Tihamér (vagy az eredeti, angol nevén Jiminy Cricket) mutat be a film első pillanataiban Joseph Gordon-Levitt hangján (magyar hangja Sánta László). Pinokkió (az eredeti hangja Benjamin Evan Ainsworth, a magyar hangja Holló-Zsadányi Norman) itt egy bábu, akit Geppetto faragott ki, Cynthia Erivo pedig a fekete Kék Tündért alakítja, aki a bábút élő fafiúvá változtatja.

Hanks számára ez a szerep már igazi rutin: a nagyságrendekkel jobb Finch-ben is egy olyan idősebb „ezermestert” alakít, aki ott egy posztapokaliptikus világban egy kedves kis kétbalkezes robotot alkot meg, hogy vigyázzon a kutyájára, amikor ő már nem lesz.

No de térjünk vissza erre a mesére: aki ismeri az eredeti filmet, az tudja, mi történik innentől – Pinokkiót a vörös róka, Becsületes John (Keegan Michael-Key) csapdába ejti, hogy csatlakozzon Stromboli bábszínházához, és elküldi egy olyan útra, ahol megtanulja, hogy mi a különbség jó és rossz között, és mit jelent valójában igazi fiúnak lenni.

 

 

A „szükséges” Disney Plus

 

A Pinokkió a Disney+-on jelenik meg, ez a döntés a Dumbó élőszereplős adaptációjának közepes bevételei után született. A Disney repertoárjának egyik kedvelt klasszikusaként csak idő kérdése volt, hogy a stúdió adaptálja a filmet, de a Dumbóhoz hasonlóan egyértelmű, hogy a film nem fog ugyanolyan visszhangra találni, mint más adaptációk. Van néhány vizuálisan lenyűgöző jelenet (amelyek mind a film második felében játszódnak), Zemeckis biztos keze által irányítva, de semmi úttörő megoldás sincs benne. A Vidám Sziget rész kiemelkedik a sorból, Luke Evans alakítása a Kocsis szerepében adja meg a kellő baljós hangulatot, amely az ezt követő kísérteties jelenetekhez szükséges. Itt derül ki Pinokkió legnagyobb problémája is.

Akár a Disney+-on való megjelenés, akár a stúdió azon trendje miatt, hogy a régebbi történetekről azért igyekeznek „lehámozni” a komorabb részeket, a Pinokkió története sterilizálódik az életre keltés során. Az alapjául szolgáló erkölcsi mese továbbra is jelen van, de a Disney ezen felül az ég világon semmit sem tett hozzá, csak elvett az eredeti rajzfilmjéből. Persze, az biztos, hogy a mesével először ismerkedő gyerekek körében is visszhangra talál, de rávilágít egy alapvető problémára, ami a Disney élőszereplős adaptációival kapcsolatban felmerül.

 

 

Nincs új a nap alatt

 

Az olyan filmek, mint a Pinokkió és az élőszereplős elődök túlságosan biztosra mennek a forrásanyaggal, és nem tudják igazolni a létezésüket azzal, hogy bármi újat adnak egy olyan történethez, amelyet már többször is elmeséltek. Ha szembeállítjuk Guillermo del Toro közelgő Pinokkió-filmjével, amely egy stop-motion animációs film, amely a történetet az 1930-as évek fasiszta Olaszországába helyezi, ez a kontraszt még élesebbé válik a címadó fabábu számára. No és ne feledkezzünk meg a készülőfélben lévő Lies of P. című soulslike játékról sem, amelyről nemrég írtunk.

Hogy ez mit jelent a Disney animációs filmjeinek jövőbeli adaptációi számára, még nem világos. A Kis hableány mindenképpen ígéretes, már csak a projekt mögött álló színészek és alkotók miatt is, akárcsak a Herkules, amely megérett egy élőszereplős újragondolásra, és amelyet az Aladdin rendezője, Guy Ritchie fog irányítani.

 

 

Tom Hanks speciel jó volt

 

A Disney-nek nem okoz gondot, hogy nagynevű tehetségeket vonzzon ezekhez az adaptációkhoz, és ez a Pinokkió szereplőgárdájával sincs másképp. Tom Hanks remek Geppetto, és az itteni alakítása messze jobb és életszerűbb az Elvisben látható erőltetett Tom Parker ezredesétől, pedig érdekes módon valahol az is egy hasonló karakter volt. A gyerekszínész Ainsworth a múlt hónapban a Netflix The Sandman című sorozatában tűnt fel, és szintén jó munkát végzett Pinokkió angol szinkronszínészeként. Mégis, sajnos egyértelmű marad, hogy ezt a mesét nem kellett volna újra elmesélni.

Ez a Pinokkió sajnos nem más, mint egy újabb élettelen élőszereplős adaptáció, amelyet a Disney futószalagjáról leemeltek. Bár a történet épp arról szól, hogy a főszereplő fabábú kisfiúba életet lehelnek, ironikus módon ez énnél a filmnél pont nem sikerült.

-BadSector-