FILMKRITIKA – A Nils Willbrandt által írt és rendezett A parfümőrben Emilia Schüle alakítja Sunny-t, a német rendőrnyomozót, akinek nincs szaglása, és Ludwig Simon Dorian-t, a szerelem illatának megteremtéséért megszállott parfümkészítőt. Kettejük története a legszokatlanabb módon kapcsolódik össze.

 

 

A film nagyon vázlatosan Patrick Süskind író népszerű német regénye alapján készült – immár harmadszor adaptálva az eredeti művet. Az első adaptáció egy nemzetközi, nagy költségvetésű mozifilm volt, olyan sztárokkal, mint Ben Whishaw, Dustin Hoffman és Alan Rickman, 2006-ben készült és ha nem is volt tökéletes az sem, még mindig az állt a legközelebb az eredeti regényhez. A második adaptáció egy szintén Netflixes, szintén német minisorozat volt, amely 2018-ban készült és amelyhez még nem volt szerencsém, de általában véve jó kritikákat kapott, szóval esélyesen megnézem majd. Az már modern környezetben játszódott, ahogy ez a mostani film is, ami sajnos a leggyengébbre sikeredett.

 

 

Már nincs túl sok köze a regényhez

 

A parfümkészítő nem csak a modern környezete miatt, hanem a cselekménye révén sincs szinte semmi köze a könyvhöz, azon kívül, hogy egy illatok megszállottja a gyilkos. Ha a könyv eredeti adaptációját szeretnéd megnézni, akkor jobban jársz, ha megnézed az említett 2006-os történelmi filmet thrillert.

A film elején rögtön beleugrunk nem is egy, hanem két történetbe. Ez egy furcsán kusza és pörgős kezdést jelent, ami aztán egy sekélyes, sablonos love story-ba torkollik a főszereplő Sonny (Emilia Schüle) nevű női nyomozó és a férfikollégája, Juro (Robert Finster) között. Sonny egyedüli érdekes tulajdonsága, hogy nem érzi az illatokat és szagokat, de ez a rendkívül érdektelen szerelmi szálat mondjuk nem túlzottan zavarja.

A tényleges nyomozás a gyilkos parfümőr után eleinte rendesen háttérbe is szorul és csak fokozatosan merül fel, pedig ugye, két zsaru történetéről is van szó itt, meg hát A parfümkészítő a film címe. A parfümös gyilkost (akit itt Doriannak hívnak) itt is August Diehl alakítja, akárcsak az említett Parfüm-sorozatban (ott Moritz de Vries a neve). Ez azonban inkább tűnik egy utólagos kiegészítésnek, mint bármi olyannak, ami igazán fontos lenne a történet szempontjából. August Diehl szereplése némi „sztárszereplői” minőséget kölcsönöz a filmnek, de nagyjából ennyi. Lényegében egyfajta cameo ez a szerep számára, ami elég vicces, hiszen a címszerepről beszélünk.

 

 

Ez Sunny sztorija, ami egyszerre katyvasz és érdektelen

 

Az egész történetet Sunny szemszögéből mutatják, aki állandóan dögunalmasan narrálja az eseményeket, mintha valamilyen női Rick Decard lenne a Blade Runner eredeti moziváltozatából. Ez az állandó narráció ráadásul teljesen rátelepszik a történetre is és nem tudja palástolni, hogy valójában nem sok minden történik a képernyőn.

A nézőnek esélye sincs találkozni ezekkel a szereplőkkel, vagy megismerni őket. Úgy tűnik, senkit sem érdekelnek a gyilkosságok. Minden jelenetet gyorsan követ Sunny folyamatosan sulykolt narrációja. És hiába a monumentális mennyiségű magyarázat főhősünk részéről, a cselekménynek végül nagyon kevés értelme van. Stilisztikailag pedig az egész film egy zűrzavar. Túlságosan is művészi próbál lenni a közeli felvételek és a zavaros színek használatával, de csak feleslegesen nagyképűnek tűnik.

A parfümőr fogott egy eredetileg érdekes koncepciót, amelyet kemény munkával az alkotók unalmassá és zavarossá alakítottak. A főszereplő tetteinek megértése szinte lehetetlen, az összes többi szereplő egydimenziós, néhány karakter teljesen értelmetlen a cselekmény szempontjából, a történet pedig nem igazán ér semmit. Rengeteget mesélnek, nagyon keveset mutatnak, és összességében A parfümőr egy erőtlen próbálkozás egy thriller elkészítésére, amely egy most már jól ismert sztorit dolgoz fel.

-BadSector-