FILMKRITIKA – Parker Finn debütáló horrorfilmje, a Mosolyogj egyaránt a kedvében próbál járni a zsáner ínyenceinek és azoknak, akik csak egy kis borzongásra vágnak. Aki kedveli az ilyen filmeket, az leginkább az igényes történetet és érdekes karaktereket fogja értékelni, aki pedig nem járatos a horrorban, azt ez a film hatékonyan és hatásosan ijesztgeti, jól adagolt, állandó feszültséggel, miközben mind egy szimpatikus főszereplőért drukkolunk.

Persze a hozzáértő horrorfilmes közönség hamar felismeri, hogy Finn milyen módon ismétli más népszerű horrorfilmek megszokott elemeit, és már az elején megjósolja, hogy a történetnek hová kell vezetnie. A Mosolyogj gyakran kacsint a közönség felé, mintha cinkos mosollyal kérdezné tőlünk: „Ugye tudod, most mi fog következni, ugye? Ugye látod, milyen rosszra fordulhat a dolog?” Bár kellően fordulatos a történet, de persze a rutinos néző számára azért könnyen kiderül, hogy Finn mit művel a karaktereivel, és milyen irányba tereli a történetet – és ez úgy tűnik, teljesen szándékos. A kellő hatás azonban még így sem marad el, amikor bekövetkeznek a kiszámítható borzalmak.

Ismerősök alakjában vigyorogva kísért a rém

A korábbi rövidfilm, a 2020-as Laura Hasn’t Slept alapján dolgozó Finn forgatókönyve szinte időt sem szán arra, hogy alaposabban felvázolja, ki a főszereplője, mielőtt a világa a szemünk láttára kezd szétesni. Egy kórház sürgősségi pszichiátriai osztályán dolgozó terapeuta, Rose Cotter (Sosie Bacon) hozzászokott ahhoz, hogy válságba került embereket lásson, és lebeszélje őket. Aztán találkozik egy súlyosan megrendült pácienssel, aki azt állítja, hogy valamiféle rosszindulatú lény kísérti, akit senki más nem lát, egy rémisztő mosolyú lény, aki úgy kínozza őt, hogy ismerősök alakjában jelenik meg.

A történet paranoid téveszmének hangzik – és amikor Rose megpróbál beszélni másokkal az alakváltó, láthatatlan, rosszindulatú átoklényről, úgy tűnik, mintha neki is paranoid téveszméi lennének. „Nem vagyok őrült” – vallja a szelíden kedves vőlegényének, Trevornak (Jessie T. Usher), törékeny idősebb nővérének, Hollynak (Gillian Zinser) és patrícius egykori terapeutájának, Madeline-nek (Robin Weigert, akit egy olyan szerepben láthatunk, amely fényévekre van a Deadwood Calamity Jane-jeként nyújtott alakításától). De Rose nem találja meg a módját, hogy meggyőzően hangozzék, amikor ezt mondja, különösen egy olyan világ számára, amely cinikus és érzéketlen a mentális betegekkel szemben.

„Kör közepén állok…”

A Mosolyogj gyakran enyhén klisés, sőt helyenként kicsit giccses horrorfilm, tele olyan jump scare-ekkel, amelyek már-már a nevetségesség határát súrolják. Finn hirtelen, hangos hangjelzéseket és brutálisan gyors vágásokat használ, hogy a nézők felsikoltanak és összerezzenek olyan hétköznapi dolgoktól, mint amikor Rose beleharap egy hamburgerbe, vagy letépi a körmét. De itt valahogy mégsem számít, hogy ezek az ijesztgetések mennyire túlzóak, megdöbbentőek, vagy éppen meggyőzőek. A film képi világa, a vágás és a zene mind-mind lenyűgözően vannak finomhangolva a maximális hatás érdekében, hogy a lassan gyűlő feszültség egy hirtelen, kegyetlen meglepetéssel oldódjék fel.

Persze, a rutinos horrorfan elég sok párhuzamot fog találni olyan klasszikusokkal, mint például A kör. Itt is egymásra „átragasztott” átokról van szó, amely szűk határidőt ad az elátkozottaknak, mielőtt meghalnak. Vannak még más párhuzamok is, de nem akarunk spoilerezni. Ez az „ihlet” a színvonalas történet, jól kidolgozott karakterek és remek színészi játék okán mégsem zavaró – inkább igazi mosolyt csal az értő horrorrajongó arcára.

Finn olyan teljesítményt nyújt, mintha egy bűvész megmutatná a közönségnek, hogyan kell csinálni a trükköt, majd olyan hatásosan csinálná, hogy még így is bűvészmutatványnak tűnik. Míg más filmek, amelyek A kört koppintották, egyszerűen csak lopásnak tűntek (beleértve több saját, gyenge folytatását is), addig a Mosolyogj a történet ismertségét használja fel saját sztorijának megalapozására és kibontakoztatására. Amikor Rose meglátja a problémája lehetséges megoldását, a Mosolyogj arra készteti a nézőt, hogy gondolkodjon el felfedezésének logikus végpontján, és azon, hogy vajon Rose ugyanazt az önző döntést hozza-e, mint Naomi Watts karaktere A körben – és ha igen, ki lesz itt ennek az áldozata.

Valami követ itt is…

Hasonlóképpen, a Mosolyogj alapfelállása nagyjából megegyezik a Valami követ című 2014-es horrorfilmével, ahol a fenyegetés vírus szerűén terjed emberről emberre, és könyörtelenül halad a következő áldozat felé, miközben különböző arcokat ölt magára, így a főszereplő életében mindenki potenciális fenyegetéssé válik. De ismét, ahelyett, hogy a Mosolyogj-ot másolatnak éreznénk, az ismerősséget használja fel a veszélyérzet fokozására: a nézők itt nem bíznak abban, hogy bárki, akit a képernyőn látnak, igazi ember és nem a „démon” – ami szépen belehelyezi őket Rose egyre inkább széteső gondolkodásmódjába.

A film központi témája is hozzájárul a rettegés érzéséhez. Attól a pillanattól kezdve, hogy egy rendőr egy groteszk haláleset kivizsgálásának felelősségét azzal hárítja el, hogy az áldozatot egy könnyelmű „Nekem kurvára őrültnek tűnik!” megjegyzéssel írja le, nyilvánvaló, hogy a Smile alapvetően a mentális betegségekkel kapcsolatos megbélyegzésről szól, és arról a késztetésről, hogy elutasítsuk vagy démonizáljuk az ezzel küzdő embereket.

Finn termékeny talajra talál abban a hatalmas és valószínűleg áthidalhatatlan szakadékban, amely az érintettek és a jó szándékú, de a helyzetet nem ismerő emberek között tátong. A nézők szimpátiája valószínűleg Rose-zal lesz, aki olyan rettegéssel él együtt, amellyel nem tudja, hogyan küzdjön. De azt is könnyű megérteni, hogy mások miért találják kellemetlennek, hogy egy kiszámíthatatlanul, sőt veszélyesen viselkedő nővel kell foglalkozni, miközben ő mindezért valamiféle érthetetlen félelem-démont okol.

Megmarad a klasszikus horror szintjén

Ennek a filmnek egy mélyebb változata talán még jobban belemenne Rose helyzetének kétértelműségébe, és jobban elidőzne azon a kérdésen, hogy vajon tényleg csak egy pszichotikus lelki sérülése van-e, amit a stressz, a túlhajszoltság és a traumái váltottak ki belőle. Finn úgy dönt, hogy elkerüli ezt az utat, és végig eléggé egyértelművé teszi, hogy valami természetfeletti dolog van a háttérben. Ez ésszerű döntés ebben az azért elég klasszikus horrorelemekkel operáló filmben, de azért kicsit sajnálhatjuk, hogy nincs helye további mélységeknek. De persze semmi baj nincs egy olyan horrorfilmmel, amely inkább arra hivatott, hogy megrémítse a közönséget, mintsem, hogy szellemi kihívásokat támasszon neki.

Finn író-rendezőként úgy tűnik, tudja, hogy az emberek különböző okokból nézhetnek horrorfilmeket, egyesek intellektuálisabb élményre vágynak, mások inkább klasszikus horrortartalomra vágynak, mások csak egy jó horrorfilmet szeretnének nézni. Akárhogy is, Finn lenyűgöző munkát végzett, hogy mindannyian elégedetten, de legalábbis egy kicsit felkavarva távozzunk a moziból.

-BadSector-