FILMKRITIKA – Az, hogy ebből a netflixes Marilyn Monroe-ról filmből a „glamour” írmagját is kiirtották, az még enyhe kifejezés. Andrew Dominiknak a szőke díváról szóló fikcionalizált életrajzi filmje könyörtelen, brutális vallomás, amelyben Marilyn élete vélt, vagy valós aspektusainak legsötétébb, helyenként már-már rémálomszerű bugyrait mutatja meg.

 

 

A Velencei Filmfesztiválon egyetlen olyan film sem keltett olyan igazi morbid vonzalmat, mint Andrew Dominik Marilyn Monroe nem-életrajzi filmje, a Szöszi. Most, hogy végre Netflixre is felkerült a film, már az is világos, hogy még a „morbid” minősítés is enyhének hangzik. A Szöszi könyörtelennek nevezése a legkevésbé sem lenne túlzás egy olyan filmre vonatkozóan, amely két óra negyvenhét percig tartó, véget nem érő szexuális kínzásnak, kéjes kukkolásnak és pusztító dehumanizációnak teszi ki főszereplőjét, Ana de Armas kitalált Monroe-ját.

 

 

Nem, ez nem szexi és sok díváról szólhatna

 

Az egész sajtó azon pörgött, hogy úristen, milyen szexjelenetek találhatóak a filmben, de a Szöszire mindent lehet mondani, csak azt nem, hogy szexi. A Szöszi egy szándékosan megrázó, sőt, lélekromboló mozi, amely után azt érzed, hogy elevenen megrágtak és kiköptek, annyire elmondhatatlanul kegyetlen. A Joyce Carroll Oates azonos című fiktív életrajzi regényéből adaptált „Szőke” valójában egyáltalán nem Monroe-film: a cselekményt félretéve, a valódi Norma Jeane nevet Britney Spearsre vagy Kim Kardashianra is cserélhetnénk, az átfogó állásfoglalás kevésbé Monroe siralmas szenvedéseire, mint inkább a nők ellen a nyilvánosság előtt elkövetett szélesebb körű erőszakra vonatkozik. A film úgy van felvéve és összevágva, mint egy igazi snuff-film egy epikus háborús drámából: a paparazzók vakuk, amelyek minden egyes agresszív kattanáskor áthatóan hangosak, füstölgő fegyvercsövekké válnak, Dominik pedig minden egyes szörnyű zaklatás brutalitását kihangsúlyozza.

 

 

Dominiknak a korról alkotott víziója is büntet

 

Ez nem jelenti azt, hogy az provokátor rendező minden konvenciót a szélnek eresztett. A film elején kapunk ugyanis egy Marilyn Monroe valód élete által ihletett bemutatót, kezdve a szerény Los Angeles-i gyermekkorának pillanatképével. Az anyja megmutat néhányat azokból a gyarlóságokból, amelyeket a kisgyerek tőle tényleg látott, majd felvette a mintákat: erősen iszik, durván, sőt néha kifejezetten brutálisan bánik kislányával és Monroe apja (aki végig egyfajta távoli fantomfigura) elhagyatottsága miatt gyakori kétségbeesésbe esik.

A kemény kezdés mellett azonban a rendező már az elején megmutatja látnoki tehetségét, amellyel a kort nagyszerűen ábrázolja. 1933-ban járunk: szörnyű tűz ütött ki a Los Angeles-i külváros fölött elterülő hegyekben, a hamu úgy hull, mint a hó a mélyfekete füstfelhőkből. Íme egy korai példa a „Szőke” nyugtalanító vizuális szépségére: a képarányok egész tárházával keretezett, színes és monokróm felvételek sokaságával, Dominik sok mindent megmutat a rá jellemző avantgarde, művészi és kreatív technikai tudásából. A korai Los Angeles-i jelenetben Chayse Irvin operatőr képei tüzet és pattogó parazsat nyaldosnak; a későbbi, fekete-fehérben, noir-szerű árnyékokkal felvett jelenetek hátborzongatóan pazar látvánnyal büszkélkedhetnek.

 

 

A Kennedy-jelenet is büntet

 

A kisgyerek Monroe-t árvaházba küldik, és a nyomorúság e korai pillanata után azonnal előreugrunk a húszas évei elejére, amikor első hollywoodi fellépései sorra jönnek. Egyértelműen tehetséges, a szakmába fektetett, és – éles ellentétben a sajnálatos módon elterjedt „buta” Monroe-karikatúrával – a könyvek iránti rajongásáról és intellektusáról tesz tanúbizonyságot.

Nem mintha a (férfi) hatalmasságok közül az intellektusa bárkit is érdekelne: az első meghallgatásán rögtön megerőszakolja egy stúdióvezető, és ez a tett egész életében kísérti. A legtöbb történeti elem ezt a mintát követi: a lány minden elért eredményét e férfiak a legprimitívebb módon degradálják, hogy a saját – sokszor perverz – szexuális vágyukat kielégítsék. A Kennedy-s szexjelenet (amelynél miatt Ana de Armas attól tart, hogy felkerül majd a szexvideós portálokra) egyáltalán nem erotikus vagy izgalmas, inkább valahol mérhetetlenül kiábrándító, ironikus, valahol elkeserítő és esélyesen van benne igazság. Az elnököt Caspar Phillipson alakítja zseniálisan és az, hogy a szóban forgó jelenet ledönt minden mítoszt, enyhe kifejezés. A rendező a legendás elnököt buja bigámistaként szexmániásnak ábrázolja; ez egy nagy, merész lépés, amit ritkán kapunk amerikai filmrendezőtől

 

 

Itt nincs a szürkének ötven árnyalata

 

Ez a film nem igazán árnyaltan működik. Inkább az egész koromfekete: a könnyedség pillanatai hihetetlenül múlékonyak, és oly gyakran tragikusan kötődnek egy-egy szörnyű személyhez és következményhez.

A film elején egy „szerelmi háromszög” (a szó minden értelmében…), illetve hármas szexuális kaland alakul ki Cass (Charlie Chaplin fia, akit Xavier Samuel alakít) és Eddy (ő pedig Edward G. Robinson, a másik klasszikus filmsztár csemetéje) között, amelyet végül Monroe menedzsmentje állít le. Nem sokkal utáni a következő partnerét, Joe DiMaggiót (Bobby Cannavale, remekül alakítja a brutális figurát) láthatjuk, amint meghódítja Marilynt, majd elég gyorsan el is veszíti egy elég kemény házastársi bántalámazás miatt. Cassről pedig kiderül, hogy egy alattomos trükköt játszik Monroe-val, ami felnőtt élete nagy részében követi őt. A drámaíró Arthur Millerrel (Adrien Brody) való kapcsolatát a film röviden taglalja, és nyújt némi romantikus felüdülést, de a múlt traumája mégis túl erősnek bizonyul – amit csak súlyosbít a gyermeke elvesztése. Ez egyébként egyike a sokadik elvetélésének, mely során Dominik minden bizonnyal egyik legpolgárpukkasztóbb provokációjában, egy Marylin álomszekvenciában a magzathoz beszél, és annak bocsánatáért könyörög. Igen, a film végig ilyen kemény és kreatív.

 

 

De Armas a topon van, de tehetsége sajnos nincs eléggé kiaknázva

 

De Armas a várakozásoknak megfelelően meggyőző, még akkor is, ha a forgatókönyv nem igazán ad neki túl sok feladatot a bánat és gyakran a szó szoros értelmében vett fájdalom bemutatásán kívül. Ez a legnagyobb hibája a Szöszinek: bár Dominik ideológiai célja összességében meggyőző, az elképzelések művészi átadása túl gyakran megy a tényleges történetmesélés rovására. A díva kénytelen sokszor áldozattá alacsonyodni, akit újra és újra, újra és újra megerőszakolnak, megvernek, vagy kihasználnak, igazán gyomorforgató, gerinctépő módon.

Bár borzalmas dolog ezt elviselni, nehéz nem tisztelni azokat a felforgatásokat, amelyekkel Dominik játszik. Van egy meta kikacsintás de Armas nagy nevű szereposztására, például egy hangosbemondón keresztül, amely Monroe sztárságát vizsgálja… miközben arra kényszerül, hogy leszopja John F. Kennedyt (Caspar Phillipson,).

De Armas megtartja anyanyelvi akcentusát, teret engedve az életrajzi csapdáknak, amelyeket a „Szőke” egyértelműen el akar kerülni – ez még inkább hozzájárul ahhoz az érzéshez, hogy itt egy eszméről, egy koncepcióról van szó, és nem annyira egy történelmi személyiségről. De Armas valóban fantasztikus, a szinte biztos Oscar-díj előrejelzés viszont abban a tekintetben ironikus, hogy a filmkészítés ökoszisztémájának kevés eleme testesíti meg annyira Hollywood árucikké válását és voyeurizmusát, mint az éves díjkiosztó verseny.

 

 

A Netflix azon ritka filmjei között van, amit még sokat emlegetni fogunk

 

A Szöszi egy egyszerre gyönyörű és visszataszító, helyenként kifejezetten émelyítő, könyörtelen alkotás, amelyből süt a mérhetetlen reménytelenség. Ugyanolyan sokkoló, mint bármelyik slasher, ugyanolyan borzalmas, mint bármelyik realista háborús film – mégis van valami lenyűgöző a rendező tágabb értelemben vett érvelésében, és ritka vizuális ügyességgel van kivitelezve, néhány rendkívül avantgarde és kreatív pillanattal, amelyek tényleg félelmetesek. Bár a Szöszi azért messze van a tökéletestől, az biztos, hogy még évekig fogjuk emlegetni, ami már önmagában véve is nagy siker a rendezőnek és a Netflixnek egyaránt.

-BadSector-