SOROZATKRITIKA – Mike Flanagan kilencvenes években játszódó és egy hospice-ban élő, halálosan beteg tinikről szóló horrorsorozata azzal foglalkozik leginkább, hogyan ér véget egy élet, vagy egy történet.

Mint oly sok horrorfilm és sorozat alkotója előtte, Mike Flanagan is előszeretettel használja a kísértetházas műfajt. A The Haunting Of Hill House és a The Haunting Of Bly Manor című sorozatokkal egyaránt bebizonyította, hogy ért ahhoz, hogy ennek az évszázados történetmesélési eszköznek minden szegletét feltárja azok számára, akiket hozzá hasonlóan érdekel a túlvilági élet – mind narratív, mind spirituális szempontból.

Valóban, ezek a korábbi sorozatok lehetővé tették Flanagan számára, hogy új fordulatokat kínáljon a régi klasszikusokhoz. Akárcsak azok a címadó kísértetházak, olyan történeteket alkotott, amelyek hangsúlyozták, hogy a múltbeli traumák hogyan visszahatnak a jelenünkbe, emlékeztetve minket arra, hogy a természetfeletti és az érzelmi rémségek között vékony a határvonal. Leah Fonggal együtt Flanagan Christopher Pike 1994-es regényét, Az éjféli klubot egy összességében lebilincselő, bár sokszor kissé hullámzó minőségű tinikről szóló sorozattá fejlesztette, amely narratívájában a történetmesélés enyhítő erejére támaszkodik.

Ilonka utolsó fejezete

A The Final Chapter (Az utolsó fejezet) című nyitóepizóddal a The Midnight Club azonnal bejelenti a befejezések iránti vonzalmát. Ez a sorozat egy halálos beteg tinédzserek számára fenntartott hospice körül forog, így maga a gondolat, hogy hogyan ér véget egy élet (és egy történet), nagyon is előtérbe kerül Fong és Flanagan adaptációjában. A Brightcliffe Hospice-ba való belépőnk a viccesen magyaros nevű Ilonka (Iman Benson), egy nevelőszülőknél élő fiatal lány, aki úgy dönt, hogy pajzsmirigyrák-diagnózisával szembeszállva visszautasítja az ellátást, és hátralévő hónapjait a vele egykorú, hasonlóan rövid életű kilátásokkal küzdő gyerekekkel tölti. Csakhogy, mint minden kísértetmesében, Brightcliffe-ben is több minden van, mint ami elsőre avatatlan szemeknek látszik.

Először is, ott van a címadó klub. Minden éjfélkor a hospice tinédzserek összegyűlnek a könyvtárban, hogy eltereljék a figyelmüket a mindennapokról, és történeteket meséljenek egymásnak: „Azokra, akik előttünk voltak, azokra, akik utánunk jöttek”, hangzik el, „ránk most, és azokra, akik utánunk jönnek”. Látható vagy láthatatlan. Itt, de nem itt.” Mint Ilonka hamarosan megtudja, a klub már évek, sőt évtizedek óta működik, a tagok jönnek-mennek.

De ott van még a klub legfontosabb küldetése is – inkább fogadalom: Ha meghalnak, minden tag megígéri, hogy átad egy üzenetet a túlvilágról. Bizonyítékot arra, hogy létezik túlvilág. Egy ilyen felállás önmagában is izgalmas YA horror-antológiát eredményezne, hiszen számos történet a Fekete hattyútól a Terminátorig mindent felidéz, és azzal birkózik, hogy mit jelent elengedni azokat, akiket szeretünk, és azokat, akiket szeretnénk, ha elengednénk őt.

Meditáció az élet mulandóságáról

Csakhogy az Éjféli klubnak nagyobb ambíciói vannak. Ilonka ugyanis nem csupán azért érkezett Brightcliffe-be, hogy békét találjon a végső halálában. A mindig is kíváncsi diák Ilonka tudja, hogy a helynek – sőt, a földnek – olyan ezoterikus története van, amelyről új lakótársai keveset tudnak. Áldozatok és kultuszok, ősi istennők és csodás gyógymódok – és igen, még egy csipetnyi természetfeletti is. Ez megmagyarázza, miért lát néha leselkedő árnyakat és hátborzongató idősebb nőket kísérteni a folyosókon. Minél mélyebbre ássa magát Ilonka Brightcliffe történelmében, és minél közelebb kerül az ottani újdonsült barátaihoz, annál inkább a halandóságról szóló, terjedelmes meditációnak bizonyul Az éjféli klub. A véglegességről. És talán még a befejezés meghiúsult ígéretéről is.

Sokat akart a szarka…

Szerkezetileg azonban a sorozat gyakran túl sok akar egyszerre – azáltal, hogy két külön elemet házasított össze. Egyrészt ez egy folytatásos történet egy csapat tinédzserről, akik a halállal küzdenek. És ugyanakkor ez egy olyan horrortörténetekből álló antológia, amelyek ugyanezt a tematikát törik meg. Ez azt jelenti, hogy minden epizódban van egy „megállítjuk-indulunk” ritmus, ahol a cselekmény szó szerint megállítja önmagát, hogy elutazhassunk a Klub számos (általában izgalmas, néha kicsit béna, vagy sablonos) késő esti elbeszélésének egyikébe (amelyet, meg kell jegyezni, ugyanazok a szereplők játszanak, akik különösen ügyesnek bizonyulnak a meséről mesére történő számos generikus váltás elsajátításában).

Nem arról van szó, hogy Az éjféli klub nehezen szövi össze ezt a két szálat. Hanem az, hogy az ilyen összefűzésnek szükségszerűen ára van. Néha azt kívánjuk, bárcsak tovább maradhatnánk az epizódon belüli történettel; máskor pedig azt kívánjuk, bárcsak több időt tölthetnénk Brightcliffe-ben és a tizenévesek jelenlegi életében (különösen egy fiatalember HIV/AIDS-diagnózisáról szóló mellékszál alapozza meg a sorozat néhány legmeghatóbb pillanatát).

Összességében Az éjféli klub egy viszonylag szórakoztató horrorsorozat és egy korrekt halloween-közeli, októberi Netflix-ajánlat azok számára, akik ki vannak éhezve egy kis Flanagan-horrorra, fiatalokról, elmúlásról, szektatudatról, és a kilencvenes évekről. Messze nem tökéletes, de mégis szerethető.

-BadSector-