SOROZATKRITIKA – Van-e olyan sorozat a közelmúltban, amin több múlik, mint A Gyűrűk Urán: A hatalom gyűrűi? A Prime Video sorozatával kapcsolatban minden – a milliárd dolláros költségvetéstől kezdve az etnikailag sokszínű szereplőgárdáig – a rajongók intenzív figyelme alá került, mióta az Amazon 2017-ben brutális összeget fizetett J.R.R. Tolkien fantasy-trilógiájának jogaiért.

Mindez a figyelem egyetlen kérdésre futott ki: vajon az új adaptáció igazságot szolgáltat-e a könyveknek? Miután az első évad hivatalosan is befejeződött, a válasz erre a kérdésre igen és nem is lett. A Hatalom gyűrűi jó sorozat, de nem igazán nagyszerű – legalábbis még nem.

Kánon, vagy nem kánon? Ez itt a kérdés…

Pedig a készítők tényleg becsülettel beleadtak mindent. A showrunnerek, J. D. Payne és Patrick McKay szorosan ragaszkodnak a tolkieni kánonhoz (néha hibásan), és nagyrészt A Gyűrűk Ura függelékeiből merítenek, hogy egy olyan történetet alkossanak, amely több ezer évvel a könyvek fő története előtt játszódik. Az első évad Középföldén békeidőben indul, bár a tündék harcosa, Galadriel (Morfydd Clark) azok közé tartozik, akik meg vannak győződve arról, hogy Szauron valójában nem ment el végleg (ezt ugye mi is jól tudjuk…). Az ő küldetése, hogy levadássza a távollévő sötét urat, egyike a számos, egymással összefüggő cselekményszálnak, amelyek A hatalom gyűrűi terjedelmes elbeszélése során bontakoznak ki, amely Númenor ragyogó szigetkirályságától Khazad-dűm bányáinak mélyére vezet minket.

Útközben új karakterek színes kavalkádjával ismerkedünk meg, köztük IV. Durin törpe herceggel (Owain Arthur), a hobbitszerű Harfoot Norival (Markella Kavenagh) és a jóvágású, nyílt, hősies embernek tűnő Halbranddal (Charlie Vickers). Több olyan figurával is újra megismerkedhetünk, akiket korábban Peter Jackson Oscar-díjas Gyűrűk Ura-filmjeiben más-más színészek alakítottak, mint például Elrond (Robert Aramayo), Elendil (Lloyd Owen) és Isildur (Maxim Baldry). Ők többnyire szimpatikus társaság, és arra vannak szabva, hogy a nagy tolkieni hagyományoknak megfelelően epikus utazásra vigyenek minket.

Tolkieni kliséhegyek

A történet, amit A hatalom gyűrűi elmesél, epikus, nem is beszélve arról, hogy nagyrészt megfelel annak, amit a Középfölde-rajongók elvárnának – ami valójában a sorozat egyik legnagyobb problémája, legalábbis az elején. Payne és McKay, valamint a sorozat rendezői és írói stábja kezdetben nehezen találják az egyensúlyt a Tolkien kánonjának tiszteletben tartása iránti kötelességük és a saját érdemei alapján megálló történet elmesélésének kötelessége között. Az eredmény az, hogy az első évad első néhány epizódja túlságosan ismerősnek tűnik, és a megfáradt tolkieni klisék – gondoljunk csak a halálra ítélt fajok közötti kapcsolatokra, a természetfeletti vonzerővel bíró McGuffin tárgyakra és a népies kisemberekre – uralják az eseményeket.

Ezek miatt, valamint az állandó időhúzások miatt is – például amikor Galadriel és Halbrand örökkévalóságnak tűnő időre elveszik a tengeren – A hatalom gyűrűi borzasztó nehézkesen indul. Szerencsére Payne, McKay és csapata hamarosan érdekes módon kezdenek el játszani Középfölde történetével, ami megkülönbözteti a sorozatot mind a forrásanyagtól, mind pedig annak szeretett filmadaptációitól.

Persze, a fanatikus Tolkien-rajongók csikorgatni fogják a fogukat Tolkien legendáriumának néhány módosításán A hatalom gyűrűiben, és ténykérdés, hogy Payne és McKay nem minden változtatása működik jól. Tényleg sok olyan dolog van, ami nem ebbe a világba való, különösen a varázskardok és Daniel Weyman titokzatos idegennel kapcsolatos, nem tolkieni mellékszálai. De még a sorozatban Középfölde kánonjának leginkább elhibázott módosításai is fontos célt szolgálnak: azt, hogy a Gyűrűk Ura hosszú, folytatásos elbeszélésként is működőképes legyen. A gond csak az, hogy míg a valódi misztikus elemeket nélkülöző, hagyományos történetű fantasy sagák remekül működnek a papíron és a filmen, de egy nyolc epizódos tévés évadon keresztül is a képernyő elé szögeznek minket? Nem igazán.

Érdekes témák, béna párbeszédek, remek színészek

És Payne és McKay tisztességére legyen mondva, ritkán mondanak nyíltan ellent Tolkien írásának. Ehelyett inkább megszépítik a szerző által már megírtakat, új szereplőkkel és eseményekkel töltik ki a hiányosságokat, és általában megpróbálják új oldaláról megközelíteni A Gyűrűk Urát. Olyan, korábban fel nem tárt fogalmak, mint az orkok jogai és a társadalmi egyenlőtlenségek Középföldén, kerülnek a keverékbe, valamint olyan, Tolkien saját szívéhez közel álló témák, mint a kultúrák közötti közösség és a remény kitartása minden nehézség ellenére. A showrunnerek dicséretére legyen mondva, hogy ezek a kortárs témák nagyrészt jól illeszkednek a körülöttük lévő dolgokhoz, még akkor is, ha a kifejezésmódjuk sok kívánnivalót hagy maga után, köszönhetően A hatalom gyűrűi nehézkes dialógusainak.

Minden alkalommal, amikor valaki egy olyan elcsépelt mondatot mond, mint „A tengernek mindig igaza van”, A hatalom gyűrűi eltávolodik Tolkien műveitől (és Jackson filmjeitől) – és nem a jó értelemben. Ráadásul a színészek munkáját is megnehezíti. Ennek ellenére A hatalom gyűrűi szereplői közül többen is majdnem olyan fényesen ragyognak, mint az évad felénél előkerült Mithril. Clark különösen kiemelkedő, aki remekül hozza az önérzetes tündék jellegzetes viselkedését, és érzelmi mélységet visz egy olyan szerepbe, ami könnyen lehet, hogy legfeljebb kétdimenziós lett volna.

Szereplőtársa, Joseph Mawle ugyanilyen lenyűgöző Adar szerepében, aki egy új, kifejezetten a sorozat számára létrehozott antagonista. Mawle olyan visszafogott alakítást nyújt, amelyet nem szokás Középfölde gonosztevőivel kapcsolatba hozni, és az egyhangú megalomániát a kontrollált, igazságos düh javára fordítja. Ebben nagy hasznát veszi Payne és McKay hajlandóságának, hogy olyan fokú erkölcsi kétértelműséget vállalnak, amely Tolkien legtöbb írásában (talán a Silmarillionon kívül) hiányzik. A végeredmény az, hogy Adar egy lefegyverzően szimpatikus motivációjú rosszfiú, és vitathatatlanul ő a legmeggyőzőbb színész a sorozatban.

Brutális látvány – a sok befektetés kifizetődött

De aztán A hatalom gyűrűi: Az 1. évad éppen akkor ér véget, amikor már igazán elkezdte beindulni – néhány további epizóddal más elemek is elérhették volna Adar karakterizációjához hasonló magasságokat. Valóban, több kulcsfontosságú fejleményt az évad végén kissé elkapkodottnak érzünk, ami azt eredményezi, hogy a cselekménypontok és a karakterívek nem túl meggyőző módon zárulnak. Kérdéses azonban, hogy az átlagos nézőt mennyire fogja érdekelni, mivel a sorozat akkor is az érzékek ünnepe marad, ha a történetvezetés minősége csökken. A sok pénz, amit az Amazon elköltött, nagyon is látszik a képernyőn, és a produkciós értékek annyira látványosak, hogy nagyrészt kárpótolnak A hatalom gyűrűi máshol tapasztalható hiányosságaiért.

A Jackson-trilógia esztétikája nyilvánvalóan hatással volt Payne-re, McKayre és stábjukra, ami aligha meglepő, tekintve, hogy ezek a filmek tartósan népszerűek. A hatalom gyűrűi többé-kevésbé sikeresen lemásolja ugyanazt a látványt és hangulatot, sőt, még néhány újszerű saját díszletet is beiktat. A sorozat CGI-je ugyanilyen lélegzetelállító, és egy blockbuster filmmel egyenrangú, elsöprő látványt és lélegzetelállító díszleteket nyújt. A Gyűrűk Ura zeneszerzőjének, Howard Shore-nak a főcímzenéje és Bear McCreary kiegészítő zenéje mellett az első képkockától kezdve Középföldén érezheted magad.

Ez azonban nem jelenti azt, hogy Payne és McKay világépítésének látványbeli bugjai időnként nem látszanak. Az első évadban elszórtan vannak olyan pillanatok, amelyek világossá teszik, hogy még A hatalom gyűrűi költségvetésének is vannak határai – legyen szó akár a nem meggyőző vizuális effektekről (nevezetesen a vágott és beillesztett extrákról) vagy az ötlettelenül megrendezett és felvett akciójelenetekről (a 6. epizód nagy csatája kicsinek tűnik). Ez nem gyakran fordul elő, és sosem elég feltűnő ahhoz, hogy teljesen kisiklassák az egész sorozatot, de ez egy újabb dolog, ami megakadályozza, hogy A hatalom gyűrűi a Gyűrűk ura méltó adaptációja legyen.

De hé, még csak egy évadon vagyunk túl, és állítólag további négy van kilátásban. Ez bőven elég idő Payne-nek és McKaynek, hogy a sorozat eddigi hibáit helyrehozzák. És ha A hatalom gyűrűi folytatja a jelenlegi felfelé ívelő pályáját, ki tudja? Mire elérjük az 5. évadot, talán a sorozatot övező hype végre igaz lesz.

-BadSector-