FILMKRITIKA – Egy fiatal nő rémálomszerű eseményeket kell átélnie, amikor egy Airbnb szobát bérel Zach Cregger filmjében, a Barbár című horrorban.

Ha egy fiatal nő lennél, aki késő este érkezik egy borzalmasan lepukkant környéken lévő albérletbe, és kiderülne, hogy azt már egy másik bérlő lakja, mégis ott maradnál? Ha ehhez hozzávesszük, hogy a másik bérlőt Bill Skarsgard, azaz a démoni bohóc Pennywise játssza a két Stephen King-féle It-filmben, akkor azt gondolnánk, hogy a hősnő azonnal megfordulna és menekülne onnan. De akkor nem lenne horrorfilm. Főleg nem egy olyan fölöttébb gonzós, mint Zach Cregger önálló játékfilmes debütálása, amely minden eszközt megmozgat, hogy rémületbe kergesse a nézőket.

Wes Craven és Resident Evil 7

Nehéz beszélni a Barbárról, mert annyira erősen támaszkodik a váratlan fordulatokra, amelyek szembemennek az elvárásokkal. Az első felvonás után történtekről szinte mindent elmesélni spoilernek minősülne. És olyan spoilerre gondolok, ami alaposan aláásná a film csavaros meglepetéseit. Elég, ha csak annyit mondok, hogy aki hajlandó belemenni a perverz utazásba, az igazán elégedett lesz ezzel a retró hangulatú, Wes Craven korai munkáit és a Resident Evil 7-et remekül idéző alkotással.

Cregger színész/filmrendező inkább a vígjátékokkal hozható kapcsolatba. Egyik alapító tagja volt a The Whitest Kids U’Know nevű szkeccs-komédia társulatnak, és olyan szitkomokban játszott, mint a Friends with Benefits és a Guys with Kids. Ez a komikus tapasztalat jól jön neki ebben a filmben, amelyet ő írt és rendezett, és amely nem kevés rendkívül sötét humoros pillanatot kínál, hogy pillanatnyi feloldozást nyújtson a körömrágó feszültségből.

Ez az airbnb már foglalt és Bill Skarsgard vár benne…

A történet azzal kezdődik, hogy Tess (Georgina Campbell) megérkezik bérelt otthonába, amely egy omladozó, elhagyatott házakkal teli detroiti háztömbben található (a film nem szolgál hatékony marketingeszközként sem a város kereskedelmi kamarájának, sem a rendőrségnek). Megdöbbenve tapasztalja, hogy a házban már lakik Keith (Skarsgard), aki elég barátságos és előzékeny ahhoz, hogy mindenképp szívesen látja őt ott, és felajánlja neki a hálószobát, míg ő a kanapén alszik. A lány először vonakodik, de mivel meggyőződése, hogy a városban zajló orvosi kongresszus miatt nincs szabad szállodai szoba, elfogadja a férfi ajánlatát.

Baljós figyelmeztető jelek utalnak az elkövetkezendő dolgokra. Miközben Tess alszik, a hálószobája ajtaja rejtélyes módon magától kinyílik, és hallja, hogy Keith hangosan szörnyű rémálmot szenved. De csak amikor másnap egy állásinterjú után visszatér a házba, kezdenek komolyan elfajulni a dolgok. Bezárva találja magát a pincében, amely rejtett szobák és folyosók rengetegét rejti magában. Amit ő és Keith végül odalent találnak, teljesen más irányba tereli a filmet.

Szexuális zaklatás – kétféle módon…

Ahogy egy hirtelen mellékszál is, amelyben egy önelégült, önimádó színész (Justin Long, fantasztikus) szerepel, akit egy női színésztársa szexuális zaklatással vádol, és aki kétségbeesetten rászorul a jogi védelmére szánt pénzre. És egy hosszú flashback (szűkebb képarányban felvéve), amely évtizedekkel korábban játszódik, és a ház nagyon hátborzongató egykori tulajdonosát (Richard Brake) érinti.

A rendező-forgatókönyvíró Cregger nyilvánvaló perverz élvezetet mutat abban, hogy végigvezeti közönségét a furcsa fordulatokon. Ha a végső kinyilatkoztatások, amelyekben egy igazán félelmetes karakter (Matthew Patrick Davis virtuóz alakítása) is szerepet kap, a sablonosság felé hajlanak, nem rontanak az összhatáson, és a cinikusok szívét is megörvendezteti a nagyon sötét befejezés, amely George Romerót is megmosolyogtatta volna. Ja, és soha többé nem fogsz ugyanúgy érezni a szoptatással kapcsolatban.

Egy profi horrorfilm egy nem horror rendezőtől

A Barbár sok befutott horrorrendező karrierjének egyik csúcspontja lenne; az, hogy ez egy olyan valakitől származik, akinek Cregger korábbi munkásságának hátterével rendelkezik, az valami csoda. Az ő víziója olyan magabiztosan valósul meg, kiszámíthatatlan narratív struktúrával és elég ötletes kameratrükkökkel, gyönyörűen durva produkcióval és sminktervezéssel, valamint beteges gore effektekkel, hogy ez lesz a legjobb film, amit Sam Raimi sosem rendezett.

Cregger egy fanyar szatírát is kitalált, amely szépen bele van sütve a történetbe a férfiak nőkkel szembeni erőszakáról, arról, hogy ezt a történelmileg zárt ajtók mögött folytatják, és hogy az általuk okozott szenvedés hogyan kúszik a napvilágra. Ez szépen illeszkedik az egyik kedvenc filmtípusomhoz: az amerikai háziasság és önelégültség sötét bugyraira koncentráló, a felszín alatti mocskot és szennyet holtpontosan szemügyre vevő és a rothadással szembesítő filmekhez.

A Barbár ott is sikerrel jár, ahol sok más, látszólag valamiről szóló horrorfilm nem: igazi, kemény, durva, paráztató horrorfilm. Egyszerre ijesztő, vicces, brutális, okos és perverz – ez az az anyag, amiből a jövő klasszikus horror midnighterei készülnek.

-BadSector-