SOROZATKRITIKA – Egy spanyol James Bond, 60 éves hibernációból felébredve osztja az igazságot és a pofonokat. Igazi „szuperügynök” ő (a szó minden értelmében, tehát egyfajta Amerika kapitány is), a szintén igen sajátos stílusú képregény alapján készült spanyol akció-kalandsorozat pedig félig komolyan venné magát, félig paródia szeretne lenne, de valahogy egyik sem sikerült igazán – legalább is az eddig sajtóvetítésen látott és az HBO Maxra már felkerült két rész alapján.

 

 

Talán manapság már kevesen tudják, de nem James Bond volt az első James Bond-szerű sikeres kémregénysorozat, amelyben egy sármos, öltönyös szuperkém mentette meg regényről-regényre a szabad világot a hidegháborús korszakban, miközben a szovjet és kelet-európai titkosügynökök vadásztak rá. Hubert Bonisseur de la Bath, alias OSS 177 a francia Jean Bruce nevű író kreálmánya és az első OSS 117-regény már 1949-ben megjelent, míg Ian Fleming Casiny Royale-ja csak négy évre rá, 1953-ban, amikor már az OSS 117 Franciaországban hatalmas sikert aratott. Bruce 1963-ban bekövetkezett haláláig iszonyatos tempóban ontotta a kémregényeit, és halála utána a felesége, majd a gyerekei is folytatták – egészen 1992-ig – a sorozatot. Az OSS 117 a filmvásznon is megjelent a hatvanas években (James Bond filmes sikere nyomán) különféle, jellegzetesen európai koprodukciókban (amelyeket „euro-spy” műfajba sorolunk) és az amerikai szuperkémet akkoriban Sean Connery-nél nagyobb sztárnak számító színészek is eljátszották. Akit részletesen érdekelnek ezek a klasszikus filmek (sajnos sehol sem streamelik ezeket), az ezen az oldalon olvashat róluk, amely a speciális Blu-ray kiadás kapcsán készült.

Más kérdés, hogy a James Bond-filmek arattak világsikert, az OSS 117 mozik valamiért megrekedtek a B-kategóriában és a relatív sikertelenségben, egyedül a 2006-ban indult paródiasorozat tudta valamennyire feléleszteni a franchise-t, három filmmel és mivel azok relatíve sikeresek voltak, elég esélytelen, hogy „komolyabb” film valaha is készül még az OSS 117 kalandjaiból.

De ha már paródia, akkor muszáj még megemlíteni Jean-Paul Belmondo A káprázatos című 1973-as filmjét, amelyben a francia sztár egyszerre alakított egy Jean Bruce-szerű írót és az általa kitalált amerikai szuperkémet, aki a klasszikus kémfilmeket is pellengérre állító, kacagtató kalandokban vett részt.

 

 

Ismeretlen spanyol képregényből eddig nem túl ismertté vált sorozatadaptáció

 

Hogy miért írtam le mindezt a Garcia! című spanyol sorozat jó hosszú bevezetőjeként? Azért, mert a Garcia! engem nagyon sok szempontból emlékeztet az OSS 117-re, illetve a belőle készült alkotásokra – méghozzá sokkal jobban, mint James Bondra. Ugyanúgy tipikusan európai (csak nem francia, hanem spanyol) szuperhősről van szó, ugyanolyan erősen B kategóriás hangulatú történettel és akcióval, sőt, még a spanyol főszereplő Francisco Ortiz is hasonlít külsőleg a francia Jean Dujardinra, aki a paródiasorozatban az OSS 117-es ügynököt alakította.

A Garcia! legnagyobb problémája talán pont ezekből a hasonlóságokból is ered. Míg a nem túl ismert Garcia! képregény (amelyet az HBO Max jóvoltából meg is kaptunk még A besúgó press anyagában – még szerencse, mert az interneten még rákeresni is alig lehet, annyira nincs róla semmi) valóban erősen stilizált, sokszor komikus képkockái nyilvánvalóan egyfajta paródiaként befogadhatók, addig a Garcia!-ból nem derül ki, hogy az alkotók ezt most paródiának szánták-e, vagy komolyan veszik?

 

 

Ez ugye most vicc akart lenni? Vagy nem?

 

Ez még önmagában persze nem lenne baj, viszont ez a „nem tudjuk, hogy most viccelni tetszik-e?” sajnos annak a kárára megy, hogy nem tudjuk eldönteni azt sem, hogy az akciójelenetek azért annyira atombénák-e, (szánalmasan koreografált verekedésekkel, amelyek még a hatvanas évek B kategóriás filmjeiben is nevetségesek lettek volna) mert ez most paródia, vagy egész egyszerűen csak ennyire nem értenek ilyesmihez az alkotók. Mivel a sorozat hangvétele azért alapvetően komoly és a paródiára egyébként semmilyen konkrétum nem utal, így nagyon nagy jóindulat kell hozzá, hogy elhiggyük az alkotóknak, hogy ez most poén akart-e lenni, különösen, mert amit látunk akció téren, az nem is vicces, inkább csak szánalmas.

Nem tudok mást írni, mint hogy mindenki nézze meg (egyébként is, mert nagyszerű film) az említett, Philip de Broca által rendezett Jean-Paul Belmondo-film, A káprázatos nyitó képsorait, amelyből egészen nyilvánvalóan (és tényleg kacagtatóan) kiderül, mindjárt a film elején, hogy ez most paródia: Belmondo zseniális komikus alakítása, a végletekig eltúlzott, véres akció és az akciójelenetek végén a tengerpartot felporszívózó takarítónő (amikor a valóság „találkozik” az éppen dolgozó író által elképzelt világgal) figurájával.

 

 

Az „ezerarcú” Franciso Ortiz és a ripacs Veki G. Velilla

 

A Garcia!-ban semmi ilyesmi nincs. A görögös arcvonásokkal büszkélkedhető, de rezzenéstelen arckifejezésű Francisco Ortiz alakítása, vagy a másik, női főszereplő: jelenkori, modern időszakban játszódó történeti szál tipikusan naiv hősnőjét, Antoniát szintén elég gyengén alakító Veki G. Velilla színészi játéka egyáltalán nem utalnak erre nézve. Az egész egyszerűen csak béna titkos ügynökös, Terminatorból, Star Wars-ból (hibernáció) is nyúló, jellegtelenül B kategóriás történet, a rendkívül béna akciójelenetek, meg a sorozat egészének hangvétele sem utalnak rá, hogy ez most paródia-e, vagy komolyan kell venni. Vagy egész inkább csak önmaga paródiája? Sajnos, esélyesen ez az utóbbi a helyzet, bár két rész alapján még ezt egyelőre nehéz 100%-osan megítélni.

Egyelőre tehát nagy csalódás ez a sorozat és bár az első két rész alapján rengeteget nem várok tőle, de azért adok még neki esélyt és meg fogom nézni a további részeket is és vagy ezt a cikket frissítve, vagy egy külön cikkben írok majd róla. Sajnálom, mert James Bond- és OSS 117-rajongóként sokkal többet vártam tőle, a Franco-korszak, kémekkel külön „megérne egy misét” (vagy mesét), de ezt a sorozatot sajnos egyelőre komolyan sem lehet venni, és egy jóízűt sem tudtunk rajta nevetni.

-BadSector-