Menu

Azt mondta – Filmdráma az évtized legnagyobb szexuális botrányáról

FILMELŐZETES – 2017. október 5-én Jodi Kantor és Megan Twohy, a New York Times nyomozó riporterei olyan egetverő sztorival álltak elő, ami megrázta a szórakoztatóipart, és egész Amerikában visszhangzott: „Harvey Weinsten évtizedeken át pénzzel hallgattatta el azokat, akik szexuális zaklatással vádolták”.

 

 

Harvey Weinstein hollywoodi nagyágyú régóta a filmipar egyik legnagyobb hatalmú tényezőjeként uralkodott. Producerként hatszor nyerte el a legjobb filmnek járó Oscar®-t olyan mozikért, mint a Szex, hazugság, videó, a Ponyvaregény vagy a Good Will Hunting, így olyan hatalmas befolyása volt, hogy könnyűszerrel el tudott indítani vagy képes volt tönkretenni karriereket. Mint Kantor és Twohey közzétették, állítólag arra használta ezt a befolyását, hogy nőket zaklasson és szexuális kapcsolatra kényszerítsen.

 

Az újságírók 3321 gondosan megválogatott szóban három évtizedre visszanyúló, korábban elhallgatott bűnös cselekedetekről rántották le a leplet. Beszámolójukat aprólékosan dokumentálták: interjúkat készítettek Weinstein korábbi és aktuális alkalmazottaival; tanulmányozták mindazokat a periratokat, emaileket és dokumentumokat, amelyek a túlhatalmú producer két cége, a Miramax és a Weinstein Company – Hollywood meghatározó márkái – működése során születtek. Amit feltártak, megkérdőjelezhetetlen volt. Elszánt kitartásuknak és számos bátor egykori áldozat és más források segítségének köszönhetően végre feltárták az igazságot.

 

 

Már évek óta suttogtak róla

 

Weinstein gaztetteiről évek óta suttogtak, de azok az újságírók, akik megpróbálták kiszimatolni az igazságot, a források ellenállásába ütköztek, és kénytelenek voltak szembesülni a producer kemény megfélemlítő módszereivel is. Az áldozatok gyakran nem mertek megszólalni, vagy azért nem tehettek így, mert csöndben megállapodást kötöttek, illetve tartaniuk kellett magukat a titoktartási szerződésükhöz. Ha a nyilvánossághoz fordultak, ritkán jártak eredménnyel. Az amerikai és a világtörténelemben azokat a nőket, akik szexuális visszaélések miatt panaszt tettek nagy hatalmú férfiak ellen, gyakran félnótásnak, pénzéhesnek vagy hazugnak bélyegezték, illetve semmibe vették őket. A férfiaknak haja szála sem görbült. A nőket félreállították vagy megalázták. Így aztán hiába próbálkoztak jó nevű újságírók Weinstein és a hozzá hasonlók hollywoodi uralkodása alatt, a csend szentségét nem lehetett megtörni. Senki nem volt képes arra, hogy a sztori mélyére hatoljon.

 

Twohey és Kantor kivételes szaktudása és tapasztalata – no meg szenvedélyes elszántságuk, hogy leleplezzék a bűnöket – arra predesztinálta őket, hogy csapatot alkotva belevessék magukat a több hónapos nyomozásba, hogy kiderítsék, mi az igazság a Weinsteint illető szexuális vádak mögött.

 

Twohey és Kantor pályafutásuk során minden erejüket annak szentelték, hogy felelősségre vonják a hatalmasokat, és különösen: védelmezzék a nőket és a gyerekeket. 2016-ban Twohey azokról a nőkről írt, akik azzal vádolták Donald J. Trumpot, hogy fogdosta őket és egyéb szexuális visszaéléseket követett el velük szemben. Felderített egy veszélyes földalatti hálózatot, ahol a szülők megszabadultak nem kívánt örökbe fogadott gyermekeiktől. Erőszakoskodó orvosokat leplezett le, és a rendszereket, amelyek hagyják őket tovább praktizálni. Az első újságírók között hívta fel arra a figyelmet, hogy rendőrök és ügyészek hogyan süllyesztik el a szexuális bűncselekmények után gyűjtött DNS-bizonyítékokat, megfosztván az áldozatokat attól, hogy igazságot szolgáltassanak nekik. Riportjai börtönbe juttatták a ragadozókat, és új korszakot nyitottak az áldozatvédelem terén.

 

Jodi Kantornak a dolgozó anyákról és a szoptatásról írt riportjai arra indítottak két olvasót, hogy különálló táplálóállomásokat létesítsenek, amelyek repülőtereken működnek, és már Amerika-szerte elterjedtek. Cikket írt arról, mekkora káoszt okoz a Starbucks dolgozói körében az automatizált munkaidő-beosztás, és országos mozgalom indult a tisztességes munkaidő-beosztás bevezetéséért. Hasonló hatást értek el az Amazonról megjelent riportjai: David Streitfelddel 2015-ben feltárták az óriásvállalat büntetőpolitikáját, és a cég bevezette az apasági szabadságot. 2021-ben Kantor, Karen Weise és Grace Ashford egy Staten Island-i raktárkomplexum viszonyait vizsgálták, és kimutatták, hogy komoly problémák vannak a cég munkáltatói rendszerével, ami többek között évi 150 százalékos fluktuációhoz vezet, miközben hosszú évek óta baj van a kifizetésekkel, és nem szűnnek a jogtalan elbocsátások, amik a szülési szabadságon lévő dogozókra is kiterjednek. Az alkalmazottak az információkat hasznosítva szakszervezetet alakítottak.

 

Kantor és Twohey Weinsteinról szóló nyomozati anyaga, amelye Rebecca Corbett szerkesztett, riportok hullámát indította el, így született meg például Ronan Farrow cikke a Weinstein elleni vádakról, amely ugyanabban a hónapban jelent meg a The New Yorkerben. A következő hetekben és hónapokban egyre több nő lépett a nyilvánosság elé, és számolt be a Weinsteinnel és más nagy hatalmű férfiakkal történt traumatikus találkozásairól. A #MeToo mozgalom, amelyet Tarana Burke aktivista indított el 2006-ban, ezekhez a történetekhez kapcsolódott, és gyorsan országos, majd globális csatakiáltássá vált, felerősítve több tízezer áldozat hangját, akiket zaklattak vagy megerőszakoltak. Mintha hirtelen gát szakadt volna át. Sok megalapozott vád évtizedeken át süket fülekre talált, de most már egyre többen kezdtek el odafigyelni a nőkre, és hitelt adni nekik.

 

Kantor és Twohey riportját Pulitzer-díjjal ismerték el, és cikk a 2019-ben megjelent She Said című bestseller kiindulópontja lett.

 

Az Azt mondta főszereplői a kétszeres Oscar-jelölt Carey Mulligan és Zoe Kazan (az amerikai film meghatározó személyisége.

 

 

Film született a mostani és a következő nemzedék számára

 

Alig néhány hónappal azután, hogy Kantor és Twohey riportja megjelent, a Plan B Entertainment producerei, Dede Gardner és Jeremy Kleiner, továbbá Megan Ellison és Sue Naegle az Annapurna Picturestől megvették a történet megfilmesítésének jogait. „Jodi és Meghan nyomozása olyan vízválasztó volt, nem csupán a filmipar, hanem az egész kultúra számára, hogy film után kiáltott” – mondja Dede Gardner.

 

A történet ráadásul mögöttes tartalmakat is hordozott, nem csupán a nyomozás puszta tényeit. „A történetben szereplő nők közül sokan, Jodit és Megant is beleértve, édesanyák – mondja Gardner. – Jodi és Megan elsődleges feladata természetesen az volt, hogy pontosan és hitelesen elmondják az igazságot, de ezen erkölcsi, újságírói réteg alatt rábukkanhatunk egy mélyebb, érzelmi momentumra is. Számukra és az áldozatok meg a szemtanúk számára is az igazságkeresésbe vetett remény adott erőt. Miközben még mindig hihetetlenül messze vagyunk attól, hogy bebiztosítsunk magunkat az effajta viselkedés ellen, alapvető fontosságúnak tartottuk, hogy Jodi és Megan újságírói attitűdjét beillesszük abba a hagyományba, amelyet örökül szeretnénk hagyni a gyerekeinknek.”

 

Az újságírók megbíztak a filmesekben, ám ez részükről mégis ugrás volt a sötétbe. Twohey-t és Kantort megnyugatta az a tény, hogy a Plan B már bizonyított: kiváló filmeket készített valódi emberekről valós tények alapján. Ilyen volt például a 12 év rabszolgaság (12 Years a Slave), a Selma és A nagy dobás (The Big Short). Ennek ellenére biztosítékokat kerestek, hogy a nyomozás történetét ferdítések nélkül és kellő tisztelettel fogják elmesélni. „Amikor találkoztunk Dedével és Jeremyvel, az első pillanattól le voltunk nyűgözve – mondja Twohey. – Nem csak azért, mert minőségi, komoly mondanivalót közvetítő filmeket készítenek, hanem mert láttuk, hogy ezt a történetet olyan pontosan és olyan becsületesen akarják elmondani, amennyire csak lehet. Újságíróként ezek a dolgok rendkívül fontosak számunkra.”

 

Gardner és Kleiner, miután beszélgettek az újságírókkal, merész és bizonyos értelemben az egész történet logikájának ellentmondó ötlettel álltak elő – hogy a film hirtelen drámai felütéssel érjen véget, ahelyett, hogy sikerül megnyugtatóan minden szálat elvarrni. „Mindenki tudja, mi történt, miután Jodi és Megan első sztorija megjelent – mondja Gardner. – Amit viszont mindenki nem tud, és erről szól ez a film, az, hogy valamennyi résztvevőtől mekkora áldozatot követelt, hogy az a bizonyos első cikk megjelenhessen. A befejezés hazardírozás volt a részünkről, de elejétől fogva hűek maradtunk ehhez az elképzelésünkhöz.”

 

Miután megvették a jogokat, a producerek elkezdtek forgatókönyvírót keresni. „Ezt a történetet becsületesen és őszintén akartuk elmesélni – mondja Jeremy Kleiner. – Dedével a sztori fókuszát a nyomozáson és az áldozatokon meg a szemtanúkon akartuk tartani, és olyan forgatókönyvírót kerestünk, aki képes teljesíteni az embert próbáló feladatot: kegyetlenül érzelmes alapállást vesz fel, de ezt képes szikár és tárgyilagos törvényszéki szigorral összeházasítani.”

Így találtak rá Rebecca Lenkiewiczre, az elismert brit dráma- és forgatókönyvíróra, akinek művei, mint az Ida és A rabbi meg a lánya (Disobedience) meggyőzőnek bizonyultak. „Rebecca képes nagyon komoly témákat egészen személyes, szinte zsigeri módon megközelíteni – magyarázza Kleiner. – Belülről akartuk megmutatni a nyomozást és az ott kavargó érzelmeket. Hittük, hogy Rebecca képes erre, ráadásul váratlan szerkezeti megoldásokkal áll elő, ami a védjegye.”

 

„Eget rengető történetről volt szó – mondja Lenkiewicz. – Átéreztem, milyen fontos nyomozásról van szó, mélyen személyes és globális szinten egyaránt. Csodáltam az áldozatok bátorságát és ellenállási képességét, akárcsak az újságírók erejét és elszántságát. Felemelőnek és inspirálónak találtam ezt a történetet, minden borzalma ellenére.”

 

Kantor és Twohey javában a könyvön dolgoztak, amikor találkoztak Lenkiewicz-csel, aki elkezdte írni a forgatókönyvet. „A beszélgetéseink alapján láttam munkához, és nem sokkal utána elkezdték küldeni a könyv fejezeteit és kivonatait – mondja Lenkiewicz. – Elkezdtem beleszőni a forgatókönyvbe a könyv részleteit és az ő megközelítésüket. Néhány párbeszédet szó szerint átvettem. Az áldozatok hősiessége és kitartása kulcsfontosságú volt, akárcsak az újságírók irántuk tanúsított tisztelete és elszántsága. Ezt a történetet évtizedeken át elhallgatták.

 

 

A könyv részletei mellett néhány villanásnyit megmutattam az újságírók életéből is, hogyan viselkednek otthon, illetve a munkában meg ’nyilvánosan’”.

 

A következő három évben Gardner és Kleiner együtt dolgozott Lenkiewicz-csel, Kantorral és Twohey-val a forgatókönyvön: meghatározták a történet kereteit, tisztázták a mondanivaló szándékait és kijelölték a főcsapás irányát. Megállapodtak abban, hogy Harvey Weinstein nem jelenik meg a filmben. Egyetlen erőszakos jelenetet sem mutatnak, és minden ilyen esetet vagy maguk az áldozatok mesélnek el, vagy csak szóban említik. „Számos forgatókönyv-változat készült, mindvégig pontosságra és mélységre törekedtünk” – magyarázza Gardner. A producerek kapcsolatot tartottak az áldozatokkal és a szemtanúkkal. „Rendkívüli fontosságú volt számunkra, hogy a történet valódi szereplői részt vegyenek az alkotófolyamatban. Ez még pontosabbá tette a sztorit, minden szinten hitelesítette és gazdagította.”

 

A film nem csupán Kantor és Twohey embert próbáló munkáját mutatja be, hanem a magánéletüket is, például Twohey szülés utáni depresszióját, amivel lánya világra jötte után kellett megküzdenie. A két sokat próbált újságíró számára kezdetben kissé zavaró volt, hogy hirtelen egy történet alanyaivá váltak. „Szokatlan kapcsolatban állunk a produkcióval – magyarázza Kantor. – Mivel filmről volt szó, le kellett mondanunk arról, hogy teljes mértékben kontrolláljuk az anyagot. Ez nem is olyan könnyű, ha ennyire kényes témáról van szó. Minket is megjelenítettek a vásznon, a film a mi könyvünkből készült, tehát kétszeresen is benne vagyunk a projektben, ugyanakkor nem mi készítettük ezt a filmet. Ez itt nem a The New York Times cikke. Hozzászoktunk, hogy mi tesszük ki az összes vesszőt és pontosvesszőt a cikkben, amit írunk. Nagyon új volt számunkra, hogy egy másik író veszi át a szerepünket.”

 

Miután Lenkiewicz elkészült az első változattal, Gardnerrel és Kleinerrel, valamint Kantorral és Twohey-val találkoztak a New York Times konferenciatermében, hogy részletesen végigvegyék a forgatókönyvet. A találkozóra a világjárvány előestéjén került sor, 2020 februárjában, nem sokkal azelőtt, hogy a New York-i esküdtszék bűnösnek találta Harvey Weinsteint. Mint kiderült, az Azt mondta az első ilyen nagy léptékű játékfilm, amit a New York Times szerkesztőségében forgatnak. „A covid egyik ritka pozitív hozadéka, hogy majdnem üres volt az épület – mondja Gardner. – Úgyhogy az eredeti helyszínen forgathattunk.”

 

A riporterek arra törekedtek, hogy a film őszintén mutassa be a Times működését, azt, milyen fontos szerepet játszottak a szerkesztők, például Rebecca Corbett, aki a Weinstein-projektet gondozta, illetve Dean Baquet, aki felbecsülhetetlen értékű támogatást nyújtott az újságíróknak. „A tömegkultúrában nem túl gyakran mutatják be pontosan, hogyan zajlik az élet a The New York Timesnál – magyarázza Kantor. – Ez különösen mostanában fontos, amikor az újságírókat zaklatják, kritizálják, támadják, és olyan címkéket ragasztanak rájuk, mint a ’fake news’. A The New York Times nem tökéletes. Az itteni újságírók sem tökéletesek. De hiszünk ennek az intézménynek az őszinteségében és szakmaiságában, az igazságkeresést szent küldetésünknek tekintjük, és azt akartuk, hogy ha egy film készül, úgy mutassa be a munkahelyünket, ahogy mi látjuk, és a munkatársaikat is úgy mutassa be, ahogy mi látjuk őket.”

2021 elejére Lenkiewicz forgatókönyve nagy vonalakban elkészült, és az alkotók elkezdtek rendezőt keresni. Az egyik jelölt kimagaslott a tömegből: Maria Schrader. „Lenyűgözött a forgatókönyv összetettsége, intelligenciája, az a merészség, ahogy ragaszkodik a nyomozó újságírás részletes bemutatásához, és hogy milyen elképesztően sok szereplő felvonultatásával bontakozik ki a történet – mondja a színész-rendező. – Rebecca forgatókönyvéből kiderült, hogy nem elsősorban Weinstenről szól, hanem az újságírókról és a nőkről, akik bátran elmesélték történetüket. Olyasmiről szólt, ami sokkal nagyobb, mint Hollywood.”

 

 

A szövegből film lesz – Az igazság megragadása kamerával

 

Maria Schradernek különleges kihívásokkal kellett szembesülni az Azt mondta készítésekor. Először is: a valóságnak megfelelően kellett bemutatnia a két újságíró tapasztalatait, nyomozásuk összetettségét. „Ez a történet arról szól, milyen fontos lehet a nyomozó újságírás – magyarázza Schrader. – Érzékeltetni akartuk, mit jelent mindez – mennyi elszántság és akarat kell hozzá, hogyan fest maga a kutatás –, és azt, milyen hatást válthat ki. A közönséget meg akartam ismertetni azokkal a tapasztalatokkal, amelyeket az újságírók szereznek ennek a bonyult esetnek a feltárása során, a történet összes fordulatával, a sikerekkel és a kudarcokkal, a személyes áldozathozatal kiemeléséről sem feledkezve meg.”

 

Mindez az jelenti, meg kellett találni a módját, miként lehet hiteles és szórakoztató módon dramatizálni az információgyűjtés és -feldolgozás hihetetlenül munkaigényes folyamatát, ami vége-hossza nincs telefonálásból, emailküldésből, dokumentumok megszerzéséből és értékeléséből, a szerkesztőkkel hevesen végigvitatkozott értekezletek sorából áll. Ennek megvalósítása érdekében a rendező és a producerek olyan hagyományokhoz nyúltak vissza, amelyeket a legkiválóbb oknyomozó thrillerek dolgoztak, ki, elsősorban az 1976-os, Oscar®-ra jelölt Az elnök emberei (All the President’s Men) és a 2015-ös, kétszeres Oscar®-díjas Spotlight – Egy nyomozás részletei. (Előbbi filmben a The Washington Post riporterei kinyomozzák a Watergate-ügy részleteit, ami Nixon elnök lemondásához vezet, utóbbi arról szól, hogy a Boston Globe riporterei miként leplezték le a helyi katolikus egyházmegye eltussolt gyermekmolesztálási ügyeit – a ford.)

 

„Filmünk természetesen hozza a kötelező műfaji elemeket – hatalmas tétek forognak kockán, árad a paranoia, folyton falakat kell átörni – magyarázza Schrader. – Nagyon drámai ez a történet, erős karakterek szembesülnek óriási nehézségekkel és egy nagy hatalmú ellenféllel, keresztül-kasul bejárjuk a Földet és előre-hátra ugrálunk az időben. Ez az alapanyag rendkívül gazdagnak bizonyult, ezért az volt a dolgunk, hogy felszínre hozzuk a különleges részleteket, és ne feltupírozzuk vagy túldramatizáljuk azt, ami már eleve adott.”

 

A film alkotói a maga nyers valóságában akarták ábrázolni a történetet, ám az Azt mondta nem dokumentumfilm. Az alkotók a mélyebb érzelmi igazságot akarták megragadni, megvilágítva – ahogyan Schrader fogalmaz – „a szavak közi üres helyeket, az érzelmeket, a személyes kockázatokat, a kételyt, a közvetlen tapasztalatot, a kimondatlan dolgokat, a képeket, az arcokat, a testbeszédet, a viselkedést.”

 

A film nem ábrázolja az erőszakot, minden ilyen cselekedetről az áldozat saját beszámolója alapján szerez tudomást a néző. „Nem állt szándékomban, hogy újabb erőszakolós jelenettel gazdagítsam a palettát – magyarázza a rendező. – Van már belőlük elég.” Maga Harvey Weinstein is csak rendkívül ritkán bukkan fel. Csak egy hangfelvételen szólal meg, és a kevés jelenetben, ahol megjelenik, csupán a háta látható. A közönség soha nem látja az őt játszó színész arcát. „A forrásunk a könyv és a riporterek élete volt – mondja Schrader. – Az ő tapasztalataik és az általuk meginterjúvoltak beszámolói szolgáltak vezérfonálul. Weinstein ritkán jelenik meg, de a jelenléte mindenhol érezhető, és az ő tettei határozzák meg a cselekmény nagy részét. Úgy képzeltem el, ahogyan Jodi és Megan írták a riportjukat. Nekik sem volt túl sok kapcsolatuk Weinsteinnel.”

 

A produkció vezető munkatársai főleg nők. „Az volt a célunk, hogy a legjobb emberekből rakjuk össze csapatot – magyarázza Schrader. – A történet arról szól, hogy a nők kiállnak magukért, helyet követelnek maguknak a Nap alatt, ezért helyesnek éreztem, hogy nők vezetésével készüljön el ez a film. Mindazonáltal alig várom már azt a napot, amikor egy nők vezette csapat nem számít majd kuriózumnak.”

 

 

A riport hatása, és ami utána jött – Egy sztori megrázza a világot

 

2017. október 8-án, mindössze három nappal a New York Times riportjának megjelenése után a Weinstein Co. bejelentette, hogy Harvey Weinsteint elbocsátották. 2018. május 31-én a New York-i esküdtszék vádat emelt Weinstein ellen nemi erőszak és szexuális bűncselekmény ügyében. 2020. február 20-án bűnösnek találták szexuális bűncselekmény és nemi erőszak miatt; március 11-én az akkor 67 éves férfit 23 év börtönre ítélték.

 

2022. október 10-én Los Angelesben kezdődött a második per, amelyben Weinsteint öt áldozat ellen elkövetett 11 rendbeli nemi erőszakkal vádolják. A szóbeli meghallgatásokra valószínűleg jövőre kerül sor. Weinstein a New York-i és Los Angeles-i ügyekben egyaránt tagadta, hogy bűncselekményt követett volna el, és állítása szerint közös beleegyezésen alapuló szexről volt szó.

 

Twohey és Kantor munkája nyomán, valamint a később megjelent cikkeknek és a #MeToo mozgalom globális terjedésének köszönhetően Hollywood kultúrája több szempontból is megváltozott. Még több áldozat jelentkezett, szexuális bűncselekményekkel vádolt nagy hatalmú férfiak vesztették el pozíciójukat és/vagy vád alá helyezték őket, és az iparág is komoly lépéseket tett. Általános gyakorlattá vált például, hogy a filmes és tévés produkciók intimitáskoordinátorokat alkalmaznak, akik a színészek védelmében jelen vannak a forgatáson, amikor szexuális természetű jeleneteket vesznek fel.

-theGeek-

Forrás: UIP Dunafilm

Spread the love

theGeek TV

Kiemelt partnerünk: www.konzolkirály.hu