SOROZATKRITIKA – Az ember a rács mögött a tökéletes Netflix tévésorozat. Attól a pillanattól kezdve, hogy megpillantod a streaming csatorna kezelőfelületében a miniatűr képet, talán már a kócos és vad tekintetű David Tennant képe is felkeltette az érdeklődésedet, de a Doctor Who és más sikerfilmek olasz-amerikai, karizmatikus sztárja: Stanley Tucci egészen biztosan.

Tennant és Tucci különös párosa és remek színészi alakításaiknak ígérete miatt rögtön meg is nyomtam a lejátszást. Aztán jött az a füstös, lüktető főcímdal, ami Istenről és a kárhozatról énekel. És máris rákattantam sorozatra. Még azt sem vettem észre, hogy Steven Moffat sorozatát nézem. Túl késő volt: a csapda lekattant és én már nem bírtam ki, amíg a négy részt végig nem néztem.

Miről szól Az ember a rács mögött?

Moffat olyan adaptációkkal szerzett nevet magának hírnevet, mint a Sherlock és az Időutazó felesége, és feltámasztotta a Doctor Who franchise-t, de az Inside Man egy teljesen eredeti alkotás. A forgatókönyvíró négy órányi epizódon keresztül egy zseniális és őrült új antihős csavaros sörét fonja körbe: Jefferson Grieff, aki felesége brutális meggyilkolásáért kivégzésre vár, és akit a Halálsoron lévő nyomozó néven ismernek.

Tucci alakítja ezt a gonosz zsenit, akit kriminológiaprofesszori múltja és elítélt gyilkosként megélt jelene az emberi természet sötét oldalának páratlan szakértőjévé tesz. Egy szigorúan őrzött börtön tárgyalótermében nyugodtan ül, miközben egy felzaklatott szenátor, egy gyászoló család és egy gyanakvó újságírónő (Lydia West) ismerteti a zűrzavaros ügyek tényeit. Néha segít nekik, higgadtan, nyugodtan, és láthatóan élvezve a hatalmat, amelyet még akkor is képes gyakorolni, miközben egy asztalhoz láncolva várja a kivégzésének időpontjáról szóló híreket.

Két történet fut egymás mellett, párhuzamosan

Eközben Az ember a rács mögött párhuzamosan meséli el Grieff és derűs, de idegesítő társának, egy Dillon nevű cellatárs (Atkins Estimond) történetét, (akinek sorozatgyilkos múltja feltűnően hasonlít Ed Geinére), és Harry Watling (David Tennant) meséjét egy lelkészről, aki eleinte nyugodt életet él az Atlanti-óceán túlpartján, Angliában. Míg Grieff kihallgat egy leendő ügyfelet, addig Harry egy átlagos napot él át, tanácskozik a gyülekezete egyik problémás tagjával, beszélget a feleségével (Lyndsey Marshal), és viccelődik a tizenéves fia (Louis Oliver) matektanárával (Dolly Wells).

Mielőtt még a szánkat húznánk: Moffatra nem jellemző a mindenütt jelenlévő igazi bűnügyi doku-sorozatoknak az unalmas meghittsége, amelyek a történet első szakaszában igazi háztartást idilli helynek festenek le, amíg az erőszak le nem csap, hanem itt már mindjárt az elején egyszerre fanyar és sötét humorral ábrázolja Watlingék életét, szülőtől gyermekig és paptól plébániáig. Amikor például valaki pimaszul leszidja Harryt egy rázós vicc miatt, és „sötét lelkésznek” nevezi, az utóbbi csak nevetgél rajta. „Sötét lelkész” – kuncogja Harry – „haha, ezt jól megkaptam!”

Ennek a környezetnek és ezeknek az embereknek a szellemesen és tiszteletlenül bemutatott magánélete mindjárt az elején izgalmassá teszi Az ember a rács mögött négyrészes minisorozatot. Moffat intelligens módon olyan karaktereket teremt, akik nem a pap, a tanár vagy az anya egyszerű archetípusai, hanem további, összetettebb, sötétebb rétegekkel látja el őket. Kicsit talán túlságosan is okosak ahhoz, hogy valódinak érezzük őket, de még így is hitelesebbek a megszokott, egy-kaptafára készült amerikai családnál, ahová beüt a ménkű.

Persze azért elsőre zavarba ejtőnek tűnik, hogyan ütközhet össze ennek az angol családnak a története az amerikai feleséggyilkossal. De Moffat nem váratja sokáig a nézőket, hogy lássák a csúszós lejtőt, amire az ő gyilkos Hercule Poirot-ja figyelmeztet mindenkit, aki meghallgatja:

„Mindenki gyilkos… Csak egy jó ok és egy rossz nap kell hozzá”.

Újabb antihőst, akit imádunk gyűlölni? De vajon gyűlölhetjük-e egyáltalán?

Van abban valami ördöngösség, hogy Stanley Tuccit kegyetlen gyilkosnak castingoljuk. Persze, alakított már ilyen karaktert a Komfortos mennyországban. De abban a filmben csak igazi hátborzongató gyilkos volt, itt viszont nyájas, intelligens és kifinomult. De minden egyes alkalommal, amikor már valamilyen rossz helyre került Sherlock Holmes-nak gondolnánk, Moffat hirtelen újabb kemény részleteket ejt el Grieff véres gyilkosságáról, amelyek mindegyike borzalmasabb, mint az előző. Tucci pedig azzal a rá jellemző rejtélyes mosollyal, igéző tekintettel és nyugodt, duruzsoló hanggal tudatosan játszik a szimpátiánkkal, még akkor is, amikor őszintén beszél a gyilkosságról. Egy egyszerre mérhetetlenül aljas, ugyanakkor rendkívül intelligens és karizmatikus figurát jelenít meg Tucci a rá jellemző profizmussal. De ő csak az egyik ok, amiért ez a sorozat kötelező…

David Tennant sötét lelkészként a másik aduász

David Tennant talán nincs annyira reflektorfényben, mint a szuperhősfilmek sztárjai, pedig napjaink egyik legzseniálisabb színésze, gyakran hátborzongatóan komplex alakításokkal a háta mögött.

A rendkívül széles spektrumú skót színész szeretőt és harcost játszott a Doctor Who-ban, ahol egyformán meggyőző módon tudott játékos, gyászos és dühös lenni. A Fright Nightban egy vegasi pojáca volt, a Good Omensben egy jószívű ördög, a Jessica Jonesban pedig az egyik legijesztőbb, mérhetetlenül kegyetlen Marvel-gonosztevő, akit az MCU valaha is meg mert jeleníteni a képernyőn. Szóval, amikor felbukkan egy papi nyakörvvel az Inside Manben, tényleg nem lehet tudni, hogy most éppen mire számíthatunk tőle.

Tennant még nem találkozott olyan karakterrel, amelyet ne tudott volna hipnotizáló őrülettel megjeleníteni. És ez a filmográfiájának elképesztő mivolta csak fokozza a várakozást. Ki lesz most ez a Harry Watling? Látjuk majd Tennantet szökdécselni, sírni vagy üvölteni? Az egyetlen, ami garantált, hogy alakítása szinte torkon ragad majd minket, és nem ereszt az utolsó képsorig.

Az ember a rács mögött addiktív, épp ezért fájó, hogy ennyire rövid

Nyolc-, vagy hatrészesek szoktak lenni a minisorozatok, azokhoz képest Az ember a rács mögött négy része ultrarövidségűnek hat. Gondoljunk csak bele, hogy egy a stílusában hasonló Better Call Saul hat teljes évadon keresztül szögezett minket a képernyő elé. Így tehát ez a négy rész tényleg kevésnek tűnhet és ezáltal a sztori talán – bizonyos aspektusaiban – összecsapottnak tűnhet.

Persze, négy epizód alatt Grieff és társai lezárják az alapügyet (és még néhány másikat is). De az első évad olyan kérdéseket is felvet, amelyekre még csak nem is kezdett el válaszolni a csábító antihős múltjával kapcsolatban. Így még akkor is, ha élvezzük a mámorító izgalmat, amikor látjuk, ahogy ezek a látszólag különálló szálak a szerelem és a gyilkosság csavaros és izgalmas szövevényévé állnak össze, többre fogunk vágyni. Valójában a legfrusztrálóbb dolog a Bennfentes emberben az, hogy olyan hamar véget ér. Persze, ez tökéletes a Netflix számára – éhesen tart minket, hogy visszatérjünk a folytatásért. Csak reménykedhetünk, hogy lesz második évad…

-BadSector-