SOROZATKRITIKA – A Sötétség (Dark) készítői egy újabb elegánsan fordulatos – bár sok helyről némileg ismerős és lassan építkező – új természetfeletti sorozattal térnek vissza az 1899-ben.

Néhány évvel ezelőtt a német kreatív/romantikus partnerek, Jantje Friese és Baran bo Odar a Netflix Sötétség című sci-fi/thriller sorozatával tették le a névjegyüket. A középpontban „egy eltűnt gyermek [aki] négy családot indít eszeveszett válaszvadászatra, miközben egy három generáción átívelő, észbontó rejtélyre bukkannak”, és a kritikusok és a közönség is elismerően nyilatkozott róla. Így a nagyjából két és fél éves várakozás, hogy lássuk, mit fog csinálni a duó legközelebb, finoman szólva is kemény volt.

Hajóút Amerikába az ezredfordulón

Így jutottunk el a második, tömören, de mégis rejtélyes címet viselő sorozatukhoz, az 1899-hez. Ezúttal „a régi kontinensről az új kontinensre utazó multinacionális bevándorlók egy rémálomszerű rejtéllyel találkoznak egy második, a nyílt tengeren sodródó hajó fedélzetén.” Útközben különböző igazságok és összefüggések derülnek ki a főszereplők háttértörténetéről és indítékairól, ami szinte megállás nélkül magával ragadó és rejtélyes narratív szálak, kísérteties zenei kíséret és gyönyörű látványvilágot eredményez.

El kell azonban ismerni, hogy a cselekmény rendkívül lassan építkezik az 1899-ben: az első hat epizódon keresztül (ami a nyolcrészes sorozat 80%-a) események helyenként kissé ismétlődőnek, vontatottnak és kevéssé eredetinek tűnik. Bár a konkrét részleteket nem fogjuk itt tárgyalni (nyilvánvaló okokból), elég, ha annyit mondunk, hogy bizonyos cselekménypontok és interakciók hamarabb is megtörténhettek volna, tömörebben és értelmesebben is megvalósulhattak volna, és/vagy ritkábban is megismételhették volna.

Ennek ellenére az 1899 egy ügyesen kidolgozott utazás, amely a Sötétség mellett is megállja a helyét, és tovább erősíti Friese és Odar szerepét a modern televíziózás egyik legerősebb alkotópárosaként.

Hasítunk a vízen

Az 1899 legnagyobb erőssége a látványvilága, amely lehengerlően festői – ha van rá lehetőséged, mindenképpen egy 4K-s, nagy tévén nézd végig a sorozatot. A baljósan elhagyott tengeren cirkáló kulcsfontosságú hajók örvénylő felülnézeti felvillanásaitól kezdve az élénk hátterek (felső fedélzetek, bankettermek stb.) előtt álló korhű ruhákban álló emberek lélegzetelállítóan megvalósított ábrázolásáig szinte minden jelenetnek van egy aprólékosan elegáns és nagyszabású kiterjedése.

A sorozat emellett vérprofin alkalmazza a világos és sötét elemek közötti kontrasztokat. Egy későbbi epizódban például fenyegető villámlások világítják meg az egyébként kivilágítatlan helyszíneket, valamint egy remek felvételen az egyik főszereplő (Tove, akit Clara Rosager alakít) sziluettjét valaki más zseblámpája világítja meg, miközben egyedül ül egy koromsötét folyosón. Ezek az ellentétek, valamint Friese és Odar tökéletes árnyékhasználata következetesen hátborzongató hangulatot kölcsönöznek a sorozatnak.

A rendkívül hiteles díszlet- és jelmeztervezést is külön ki kell emelni. Egyértelmű, hogy aprólékos erőfeszítéseket tettek annak érdekében, hogy többek között az utasok kabinjai valósághűen szürkének és lakottnak tűnjenek. Hasonlóképpen, a főszereplők és ellenfelek többsége különböző helyszínekről származnak (Franciaország, Anglia, Dánia, Ázsia, Spanyolország és Portugália, hogy csak néhányat említsünk), és ruházatuk, frizurájuk és kiegészítőik is ezt tükrözik.

Muzsika és színészek

Természetesen az 1899-es évek hangjai ugyanolyan meghatározóak és dicséretesek, mint a látvány. Amellett, hogy szellemesen alkalmaz számos népszerű dalt (például a Jefferson Airplane-féle „White Rabbit”, amelyet a legutóbbi Matrix filmnek is a főzenéje volt és a The Jimi Hendrix Experience „All Along the Watchtower” című számát), a korhoz illő zenei betétek is zseniálisan finomak, a megfelelő pillanatban baljósak, vagy érzelmes. Az ausztrál zeneszerző, Ben Frost (Raised by Wolves, Super Dark Times) által írt filmzene klasszikus, ipari és elektronikus hangzásokat vegyít, hogy meglepően pontosan és hatásosan testesítse meg a megfelelő jelenetek központi hangjait.

Annak ellenére, hogy nem minden karakter egyformán lenyűgöző (erről később), a színészi játék mindenütt kiváló, különösen Rosager, Lucas Lynggaard Tønnesen (Krester szerepében), Isabella Wei (Ling Yi szerepében) és Aneurin Barnard (Daniel szerepében) nyújtanak kiemelkedő alakítást. Mindegyikük bőséges árnyaltságot és pátoszt visz az alakításukba, így az ember folyamatosan aggódik értük.

Ráadásul az előadás felépítése nagyon tetszetős és ravasz. Például minden fejezet hasonló módon kezdődik, de más-más személlyel; ez nem csak a fogalmi folytonosság ügyes kihasználása, de ezáltal a sorozat érzelmi és intellektuális szinten is jobban bevonja a nézőket abba, amin ezek az emberek egyénileg és együttesen (valamint jelenben és a múltban) keresztülmennek, vagy keresztülmentek.

Ezzel kapcsolatban a különböző flashbackek, nyomok, szimbólumok és egyéb visszatérő cselekményelemek az utazás során végigszórva a nézők maximális bevonását szolgálják. Persze, nem újdonság, hogy mondjuk egy emlék első felét illusztráljuk, egy időre eltávolodunk tőle, majd két-három epizóddal később lezárjuk. Mégis, ez mindig jól sikerült az 1899-ben.

Tengeribetegség

Sajnos, azért néhány apró negatívum megakadályozza, hogy az 1899-es év mesterműve legyen (legalábbis az első évadban). Először is az alaptörténet – egy szétszórt közösséget véletlenszerűen egyesítenek, vagy osztanak meg kísérteties tárgyak/látomások/események és balszerencsés sorsok – mára már eléggé megszokott történetmesélésnek számít. Ezeket a kliséket tagadhatatlanul „feljavítják” az előbb említett erősségek, de mindössze csak annyiban, hogy leküzdjék vele azt az alapvető érzést, hogy már sok ilyet láttunk korábban.

Valójában az 1899 kifejezetten emlékeztet számos más (nagyszerű) korábbi klasszikus filmre és videójátékra, többek között Mike Flanagan The Haunting of Hill House-jára, Lars von Trier The Kingdom című filmjére, Stanley Kubrick Ragyogására, a Phantasmra, Stephen King The Standjére és a videójátékok terén olyan címekre, mint a Resident Evil 7: Biohazard és a The Evil Within 2. (Még a nyitójelenet is a The Evil Within 2 vizuális világára emlékeztet, csakúgy, mint a férfifőszereplő karaktere, a külseje és a vele korábban történt tragédiák, sőt, még a fő cselekményszál tekintetében is.) Igaz, néhány párhuzam elkerülhetetlen az ilyen történetek és karakterek esetében, de ettől függetlenül nyilvánvalóak.

Ezeket az túlzottan ismerős motívumokat súlyosbítja a kissé lomha tempó. Ez nem jelenti azt, hogy a sorozat valaha is kimondottan unalmas lenne (nem az), de legalább egy maroknyi jelenet és interakció nem elég súlyos ahhoz, hogy igazolja a hosszát. Ráadásul több narratív meglepetés is hatásosabb lett volna, ha hamarabb találkozunk ezekkel.

Videójátékokból ismerős hősök

Ahogy fentebb utaltunk rá, egyes emberek érdekesebbek, mint mások. Kicsit kiábrándító, hogy pont a két főszereplő – Eryk Larsen kapitány (aki, mint említettük, feltűnően hasonlít Sebastian Castellanóra a The Evil Within 2-ből) és a kicsit „Alone in the Darkos” Dr. Maura Franklin – nem elég eredetiek ahhoz, hogy igazán izguljunk értük. Ez inkább a karakterük megírásával függ össze, mint a színészi játékukkal (Andreas Pietschmann és Emily Beecham minden bizonnyal mindent beleadnak), de ez egyértelműen kicsit hátráltatja a sorozatot.

Ráadásul egy kicsit túl sok az ismétlés és az expozíció, különösen az elején. Csak az első részben („A hajó”) többször is megemlítik, hogy az elveszett hajó (a Prometheus) „négy hónappal ezelőtt eltűnt”. A hátralévő epizódok során is végig elmondják, hogy a hajó mennyire rejtélyes, ami teljesen igaz, csak hát kevésbé hatásos, ha ezt állandóan a szánkba rágják.

Ezeket az apró negatívumokat leszámítva az 1899 egy csúcsminőségű sorozat, amely egyértelműen vetekszik az elődjével, és igazolja Friese és Odar helyét a Netflix két kiemelt showrunnereként. Bár a fordulatok kicsit máshonnan visszaköszönnek (a The Evil Within 2 hatása azért elég durva), ugyanakkor a cselekmény sokszor megható, kísérteties, okos és izgalmas, továbbá minden technikai aspektusa – mint például a rendezés/operatőri munka, a zene, a színészi játék, a párbeszédek és a díszlet – terén rendkívül színvonalas és magával ragadó.

-BadSector-