SOROZATKRITIKA – Hiába élt matuzsálemi kort az AMC zászlóshajó zombisorozata, mégis, már jó ideje kifulladt – még a számos spinoffjai ellenére is, amelyekből még sok újabb is várható. Most, az eredeti sorozat legutolsó, 11. évad zárórésze után írjuk meg gondolatainkat minden idők egyik legemblematikusabb, de egyben legellentmondásosabb sorozatáról, amely 12 éve velünk van.

2009-ben az AMC új szlogennel debütált: „Itt a történet számít”. A Breaking Bad 2. évadának fináléja alatt indult, amely csak egyike volt azoknak a presztízsműsoroknak, amelyek a közelmúltban a csatornán nagyot szóltak, és az HBO által 1996-ban meghirdetett hasonló szlogent idézte: „Ez nem TV, ez az HBO”. Mindkettő a kritikai önérzetet sugallta, azt diktálva, hogy míg a tévé többi része vegyes, addig ezeken a csatornákon vannak olyan narratívák, amelyekre maximálisan lehet támaszkodni. A mérföldkőnek számító mantra megalkotása után néhány éven belül az HBO lett a Sopranos, a Deadwood, később pedig A trónok harca otthona. Néhány évvel később pedig az AMC sugározza a Mad Men-t, a Breaking Bad-et és a The Walking Dead-et.

A zombisorozat, ahol a történet a fontos, de a „túlélés” túl nagy hangsúlyt kapott…

Ez utóbbi sorozat azért fontos, mert a zombifilmeket (és általában a horror műfaját) jellemzően nem a történetmesélésükért dicsérik. Persze ez a hozzáállás eléggé meggondolatlan – a horror ugyanolyan gazdag vénája a jó történeteknek és karaktereknek, mint bármely más műfaj – elég, ha csak George Romero A holtak hajnala vagy Yeon Sang-ho Vonat Busanba című filmjére gondolunk, mint igazán jelentős zombifilmekre. De ez egy olyan zombis történet volt, amely sorozatként került a tévébe, ami egy viszonylag új koncepciónak számított. Bár Robert Kirkman és Tony Moore rendkívül népszerű képregénysorozatán alapult, volt rá esély, hogy a The Walking Dead próbára teszi az AMC új szlogenjét.

És meg is tette… újra és újra. Mert ami egy olyan, azonnal elismert sorozatnak indult, amely úgy tűnt, hogy újraírja a tévében megszokott szabályokat, az egy olyan sorozat sablonos példájává vált, amely túlzásba viszi a „túlélést” – mármint, nem mint túlélő horror, hanem mint túlságosan is elnyújtott, túl sok évadot tartalmazó sorozat. A The Walking Dead fináléja már régóta váratott magára (még úgy is, hogy három spinoff-sorozat mellett menetelt tovább, és még három további van készülőben), és az a tény, hogy jóval azután is folytatta a halottak menetelését, hogy a kortársai már rég befejezték a saját részeiket, megkérdőjelezi az egész tematikus gerincét: meddig kell egy túlélésről szóló történetnek tovább élnie?

Vérprofi, veterán rendezővel indult…

A The Walking Dead körüli hype kezdettől fogva nem csak a magas gyártási értékekre és a csúcsminőségű speciális effektek sminkjére korlátozódott. A showrunner Frank Darabont volt, az olyan filmek rendezője, mint A remény rabjai, A halálsoron és A köd, aki a zombis képregény adaptációjának mestere volt. Az első évad végére pedig már arról is szó volt, hogy Stephen King (akinek Darabont filmográfiájának nagy részét köszönheti) ír egy epizódot a második évadban. Kirkman is erősen részt vett a sorozatban, executive producerként és epizódok írójaként az első néhány évadban, áldásának végső megnyilvánulásaként (bár végül egy mega perbe keveredett a csatorna ellen, ami ezen a ponton már-már szokássá vált).

A The Walking Dead 11. évadának végeztével nehéz igazán megragadni, hogy mi tette a sorozatot eleinte olyan csábítóvá. Sokak számára ez az apokalipszis kedvenc formája, hiszen egy gyilkos vírus túlságosan ellenőrizhetetlen, vagy az atompusztítás után túlságosan tehetetlennek érzi magát az ember. De a zombik? Csak agyon kell szúrni, vagy lőni őket. Bárki megteheti, akiben tombol az életösztön, van szúróeszköze és lőfegyvere a kezében és nem fél azt használni, nem igaz?

Hirtelen, sokkoló halál…

Azonban bármennyire is izgalmas az, ahogy Rick Grimes kiirt egy zombihordát, hosszútávon unalmassá válhatott volna, hacsak nem találja fel a The Walking Dead az akkoriban újdonságnak számító történetvezetést: itt bárki, bármikor meghalhat. Kezdetben ez szívszorító: Andrea kénytelen leszúrni zombivá vált húgát, Morgan képtelen lelőni élőhalott feleségét, aki az egykor közös otthonuk felé csoszog, Rick halálra szúrja egykori legjobb barátját, Shane-t, mert az új valóság kétségbeesése a józan ész határán túlra sodorta haverját, stb. Ezeket mind maximálisan drámai jelenetek során mutatják be, hosszú, elhúzódó, feszült patthelyzetekkel és bőséges sírással utána. Mindennek a végeredménye igazi feszültség és katarzis, főleg annak, akinek még új volt az ilyen „presztízs” tévézés (ahogy abban a korszakban hívták) – ami a The Walking Dead égbe szökő nézettségéből ítélve sokakra volt jellemző.

Az említett „presztízs-tévé” egyik ismertetőjegye pedig az volt, hogy olyan kockázatos narratív döntéseket engedett meg, amelyektől a nagyobb csatornák visszariadtak volna. A The Walking Dead a lehető legmesszebbre vitte ezt, és csakúgy, mint az egy évvel később bemutatott Trónok harcánál, állandóan megdorgálták a sorozat készítőit a fontosabb, szeretett karakterek hirtelen és sokkoló módon történő megöléséért.

Pirruszi győzelmek

A két sorozat közötti eltérő hozzáállás azonban idővel világossá válik. A trónok harcáról kiderült, hogy egy kicsit nagyobb tematikus súllyal és kidolgozottabb univerzummal bír, mint a The Walking Dead, ahol folyton visszatér „az élet kegyetlen, és te is kegyetlen leszel tőle”-narratíva. Ez egy nihilista megközelítés, ahol a legtöbb győzelmet, legyen az erkölcsi vagy fizikai, gyakran egy sokkolóan demoralizáló esemény tesz idézőjelbe. A kislányról, Sophiáról, akit a szereplők szó szerint egy fél évadon át keresnek, kiderül, hogy csak egy zombi, egy pajtában, közvetlenül a szállásuk mellett. Rick felesége életet ad új lányának, de egy brutális császármetszés után meghal, majd a fia lövi le, hogy megakadályozza a feltámadást. A lista folytatható, de egy dolog világossá válik: a sorozat minden csúcspontja, függetlenül attól, hogy milyen hosszú volt a felkészülés, rövidre van ítélve. Itt az örökös frusztráció, a pirruszi győzelem íze a kulcsszavak.

Persze, mindez elég élethű. Bármilyen víziókat is lát az ember a saját élőhalottak feletti diadaláról, a legbiztosabb valóság a nyomorúságos. Narrációs szempontból azonban ez azt jelenti, hogy kötélhúzást játszunk magával a fikció természetével. Egy tipikus történet íve lehetővé teszi a növekedést, a felismerést és a változást. A világ, ahol a történet lezárult, elvileg másmilyen, mint amilyennek indult. (Kivéve persze az open world videójátékokban.) De azzal, hogy ennyire a „Tudod, mi a helyzet? Ez még mindig majdnem ugyanaz a borzalom!” narratíva a jellemző, egy furcsa pavlovi kutyakísérletbe kezdesz. A csengő megszólal, és már ösztönösen is arra számítasz, hogy csalódni fogsz abban, amit kapsz. És néhány évad múlva ez vissza fog térni, hogy nagy kárt okozzon a sorozatnak.

Darabontot „megölték”, aztán „elsétálhatott”

A legfontosabb öldöklés azonban nem a kamera előtt történt. A második évad azzal kezdődött, hogy Darabontot kirúgták a sorozatból, mivel csalódott volt mind a költségvetés, mind az AMC által kívánt kreatív út miatt. A tervei nyilvánvalóan valami kicsit szabadabb mozgásteret tartalmaztak (az új évad első epizódjának ötlete az volt, hogy a főszereplőket egy időre nagyrészt elhagyja, és helyette egy elkárhozott katonákból álló csoportra koncentrál, akik hiábavaló háborút vívnak a zombik támadása ellen Atlantában). Ami ezután következett, az egy rendkívül költséges jogi csata volt Darabont és az AMC között, amelyet 2021-ben rendeztek meg 200 millió dollár értékben.

Az időzítés szempontjából sokatmondó, hogy abban az epizódban, amelyben Darabont távozott, indult a Talking Dead, egy olyan aftershow, amelyet az esti epizód dicséretének és megvitatásának szenteltek a szereplőkkel és a stábtagokkal, és amely a tévésorozat későbbi birodalmának első lépése volt.

Darabont távozása úgy tűnt, nem rázta meg a The Walking Dead egyik alapvető pillérét sem, különösen, hogy a sorozat a képregények számos fontos motívumát és történetbeli elemeit követte. De ahogy a sorozat előrehaladt, mégis a sokkolás a váratlan halálesetek váltak a legesszenciálisabb alappilléreivé. Az első néhány évben egy formulát követett: a túlélők találnak egy új helyszínt, ahol meghúzhatják magukat, és még néhány túlélőt, akiket nagy nehezen befogadnak. Aztán a helyszín mérgezővé, vagy túl veszélyessé válik, egy csomó ember meghal, vagy a zombik harapásától, vagy az ellenséges emberek miatt, a szereplők (vagy ami megmaradt belőlük) kénytelenek tovább állni. A táborból a farmra, a farmról a börtönbe, a börtönből Alexandriába – az ötödik évadban a főszereplő Rick azt mondja a többieknek: „Mi vagyunk a két lábon járó holtak”, és bármennyire is bután hangzik, hogy ezt az egyik ember mondja a másiknak, mégis igazat mondott. Nem sokban különböznek a holttestek seregétől, akiknek megpróbálnak ellenállni. Csak annyit tehetnek, hogy egyik helyről a másikra vánszorognak, és remélik, hogy nem gyilkolják meg őket a következő állomáson.

A dolgok nagy egészét tekintve a sorozat első felét ugyanolyan narratív kimerültség jellemzi, mint az utolsó felét. Egy dologban azonban más volt: a nézettségi adatok emelkedése, amely úgy játszódott le, mint egy fegyveres verseny a népszerűségért saját maga ellen. Az első évad fináléja lett a legnézettebb epizód a széria történetében a felnőtt 18-49-es demográfiai csoportban. A második évad fináléja az AMC eddigi legmagasabb nézettségét hozta, amit csak a harmadik évad premierje előzött meg. A hetedik évad első epizódja pedig a sorozat történetének második legmagasabb nézettségét érte el, az előző évad cliffhanger befejezésének köszönhetően. Aztán a hetedik évad végére ezek az értékek majdnem a felére csökkentek…

Glenn halála fatális volt

Glenn, a rajongók kedvenc és messze a legszimpatikusabb karakterének halála az egyre komorabb macsó pózok tengerében nem feltétlenül volt sokkoló, amikor a 7. évad premierjében bekövetkezett. A képregényekben néhány évvel korábban már pontosan ugyanígy történt, egészen odáig, hogy Glenn szívszorítóan a felesége nevét kiabálta a koponyájára mért baseballütő csapásai között. De, aminek Negan, az egy egész évadon át felépített, imádva gyűlölt rosszfiú, a rendkívül karizmatikus Jeffrey Dean Morgan által játszott Negan energikus felbukkanásának kellett volna lennie, széles körben visszatetszést váltott ki. A sorozat, amely állandóan saját szereplőivel „szúrt ki”, végül túl messzire ment.

A különbség Glenn halála és a Sopranos vagy a Deadwood szereplőinek halála között az, hogy ezekben a sorozatokban a halálok jelentettek valamit a többi szereplőnek, és jelentettek valamit az egész történet tekintetében is, azáltal, hogy a puszta, borzalmas haláloknál sokkal nagyobb jelentőségük volt. A The Walking Dead viszont néhány dühös karaktertől eltekintve semmilyen fontosabb katarzist, vagy elementáris változást sem hozott Glenn barbár módon történt legyilkolása után. Azzal, hogy az első évad vége óta most végzett csak egy újabb főszereplővel, a kör bezárult, de fontosabb, vagy értelmesebb konklúzió nélkül zárult be.

A képregényes történetmesélés természete, még az olyan véges történetmesélésé is, mint Kirkmané (2019-ben a 193. számmal ért véget), ciklikus. Hosszabb történetszálak vagy hosszúra nyúlt sorozatok részeként a status quóhoz való visszatérésre időről időre szükség van, hogy az új olvasók is be tudjanak szállni. De mi van akkor, ha a status quo, mint a The Walking Deadé, arra az elképzelésre épül, hogy valójában nincs is status quo? Hogy még a visszatérés a normális kerékvágásba is az intenzív gyász és a kiüresedés rétegeit jelenti, és kevés reményt nyújt arra nézve, hogy bármi is jobbra fordul?

Glenn halálával bármilyen „bűvésztrükk” is volt eddig a sorozatkészítők tarsolyában, a közönség előtt ez akkor lepleződött. Mindig is így volt és mindig is így lesz; nincs igazi meglepetés, katarzis, vagy bármi egyéb, amire nézőként számíthatunk. A karakterek, akiket kedvelsz, eleve végzetükre ítéltetnek, és ráadásul úgy tűnik, mintha fej, vagy írással döntenék el a készítők a sorsukat. A Walking Dead 8. évadjának plakátja „ALL OUT WAR”-t ígért Rick és Negan csoportjai között, ami a sorozat eddigi csúcspontjának drámai végjátékát jelentette volna. De a nézők már megszokták a sokkoló befejezéseket. Még a bosszúálló, kitartó főhős és a legszörnyűbb gonosztevő közötti titáni csatája sem ígérte, hogy a történet jellege megváltozik.

Glenn halála elementáris módon irtott ki valami megfoghatatlant a sorozatból. A legnagyobb különbség a későbbi részek és a korábbi évadok között az, hogy több emberi frakciót mutatnak be. Ez megalapozza a látszatot, hogy a sorozatnak sikerült a „járkálókkal” fertőzött keleti parton küszködő kis csoportokból valami olyasmit kialakítani, ami a közösség visszatéréséhez hasonlít egy kaotikus világban. Ez elvileg logikus és jól működő változás lehetett volna, ha a sorozat alapvető nihilista jellege tekintetében mégsem hozott igazán átütő változást, amelytől érdekesebbé válhatott volna.

„Spinoffok”… spinoffok mindenütt…

Eközben egy spinoff sorozat, a Fear the Walking Dead zakatolt tovább. Néhány év múlva csatlakozott hozzá a The Walking Dead: World Beyond és a Tales of the Walking Dead, amelyek egyike sem nyújtott túlságosan nagy eltérést az eredeti sorozathoz képest. Még a különböző szereplőket is lecserélték egy Marvel Cinematic Universe-szerű próbálkozással, hogy egy nézhető komponenst nyújtsanak azoknak, akik haboznak több időt szánni egy újabb céltalan zombisorozatra.

Mindeközben a készítők már nem haboztak a sorozat tényleg főszereplőjéhez is hozzányúlni. (Igaz, Andrew Lincoln döntése nyomán, aki egész egyszerűen azért hagyta ott a sorozatot, mert a forgatás távoli helyszíne miatt nem tudott a családjával lenni.) A 9. évadban Ricket látszólagos „halála” után egy titokzatos helikopterrel vitték el ismeretlen helyre, ami egy olyan kreatív döntés volt, ami gondolkodóba ejtette a nézőket (most akkor Rick visszatérhet?), amíg nem olvasták, hogy Rick majd egy újabb spinoff főszereplője lesz. (Ahol majd remélhetőleg az Andrew Lincoln családját és lakóhelyét érintő problémákat megoldják.)

Ez volt a végső rövidzárlat, ami megakadályozta, hogy az utolsó évadok valaha is visszatérjenek. Ha nem lehetett rendesen elbúcsúztatni Ricket, az egyetlen karaktert, aki az első epizód óta jelen van, és a sorozat gerincét képezi, akkor mi értelme volt? Miért ment még mindig, ha a szereplők túlélése azon múlott, hogy ki kapja meg a kapcsolódó sorozatot? Ez nem túlzás: Az utolsó epizódig túlélő Daryl (spinoffot kap,) Michonne (hasonlóan eltűnt a sorozatból, és most csatlakozik Rickhez a spinoffjában,) Negan (spinoffot kap,) és Maggie (elkíséri Negant, azt az embert, aki erőszakkal agyonverte a férjét egy másik, furcsa spinoffban. Micsoda furcsa páros!). Ha a The Walking Dead nem tesz mást, mint előkészíti a sztárjait a kiterjesztett univerzumban történő kalamajkákra, akkor miért számít egyáltalán a befejezés? A karakterek puszta franchise-olással való védelme így gyakorlatilag elárulja azt, ami egykor a sorozat leghatásosabb eleme volt: hogy bármikor, bárki meghalhat benne.

A The Walking Dead Létezése most olyan archaikusnak tűnik, mint a rothadó élőhalottak, amelyek benne járkálnak, emlékeztetője egy olyan sorozatnak, amely a kezdeti években, bár messze nem volt reményteljes, mégis vibrálóan hátborzongató és energikus maradt. Végül az egyetlen dolog, amit a The Walking Dead nem tudott túlélni, az a saját sikere volt.

-BadSector-