TESZT – Új rész a The Dark Pictures-antológiában, ami egyre inkább bővül, ámbátor nem biztos, hogy képes olyan mértékben megújulni, ami egy idő után kötelező lesz (elvégre a 90-es évek végén a Tomb Raider is az öt PS1-es rész során nagyon kifáradt), és bár megfelelő élményt nyújt az új rész, annál többet nem nagyon tud „a bennem rejlő ördög” felmutatni.

 

 

Egy órával az előző karakterhalmaz leadása után (úgy tűnik, hogy az elkövetőnek nem lesz nyugta, hogy mással is foglalkozhasson) Steames jellemzés: „Dokumentumfilmesek egy csoportja titokzatos hívást kap, amelyben meghívják őket a sorozatgyilkos H.H. Holmes „gyilkos kastélyának” modern kori másolatába. Megérkezésükkor azonban hamarosan rájönnek, hogy figyelik, sőt manipulálják őket, és hirtelen sokkal több forog kockán, mint a nézettségük…”

 

 

Jamie

 

Öt új karakter vár a játékosokra a The Devil In Me-ben: az imént említett Jamie mellett a dokumentumfilmes stábban megtalálhatjuk még Kate-et, Charlie-t, Markot és Erint. A cégük, a Lonnit Entertainment anyagilag csődközeli helyzetben van (nem baj, a magyar állam is), és ekkor jön ez a titokzatos hívás, amire a csapat felkerekedik, mert abban bízik, hogy ez megmenti őket. A kilencvenes évek stílusában tárul a közönség elé a műsoruk, és ebben megismerhetjük a kastélyt. A jó kezdet viszont gyorsan süllyedni kezd, ugyanis a karakterek nem olyan izgalmasak (Mark és Jamie nem fáradt még bele a munkájába; Kate fenn hordja az orrát, Erin igyekszik túlteljesíteni, Charlie pedig a mindenki életében ott levő elviselhetetlen vezető), és a köztük levő kapcsolat is inkább felejthetőnek nevezhető. A The Devil in Me sajnos klisés is abban a tekintetben, hogy az angolul jumpscare-nek nevezhető hirtelen ijesztések felbukkannak benne. Ennél talán komolyabban kellene vennie a Supermassive Gamesnek a játékmenetet, ami az Until Dawnban még kellően jó tempót diktáló volt.

Viszont a játékmenet része maradt az, hogy döntéseket kell hozni, és ezek formálják az ő viselkedésüket is (így egymáshoz is másképp fognak viszonyulni), és a karaktereknek eltérő eszközeik vannak. Ezt érdemes szem előtt tartani, mert másképp viszonyulnak a néhol mintha ismételtnek tűnő, viszont nem olyan kifejezetten nehéznek bizonyuló, sokszor mindössze egy jelszót igénylő puzzle-k megoldásához, és másképp is közlekedhetnek. Például Charlie egy kártyával bizonyos zárokat ki tud nyitni, Erin egy hanglokátorral rendelkezik, míg Jamie egy zseblámpával tud fényt deríteni (nem csak egy értelemben) a dolgokra. Pozitívum az előző The Dark Pictures Anthology részekhez képest, hogy kevésbé lineáris a legújabb epizód. Ugorhatunk, elmozdíthatunk pár tárgyek, vagy akár mászhatunk is, így meg lehet találni a gyűjthető tárgyakat (nem csak a nyomokra kell gondolni: dokumentumok és érmék is vannak).

 

 

Mark

 

Aki maximalista, ne felejtse el gyakran ellenőrizni, hogy milyen a karakterek viszonya egymással, mert ez is szereppel bír abban, hogy ki éli túl (és ki hal bele) a történésekbe, ugyanis ezúttal sem marad el a halálozási faktor. Ez persze akkor hatásosabb, ha esetleg egy baráti kör játszik, mert akkor egymásnak adhatják a kontrollert, és ebben esetben emiatt lehetne jogos két eltérő értékelést adni a The Devil in Me-nek. A Supermassive Games lényegében megvalósította a party-horrorjáték műfaját azzal, hogy így is játszható. Látványra többnyire korrekt, amit a játék felmutat, de néhol a karakterek arckifejezése nem tűnt megfelelőnek, és inkább itt tűnt horrornak a termék, nem pedig ott, ahol lennie kellett volna.

A másik dolog, ami mellett nem lehet szó nélkül elmenni, az a játékmenetben történő váltások kivitelezése. Ekkor a játék bizony hajlamos arra, hogy beszaggasson, így ne nagyon csináljon a játékos rendszert abból, hogy karakterek között váltogat. Igaz, hogy a teljesítmény és a grafika között lehet váltani (konzolon ez kötelező elem kellene, hogy legyen), de ez sem nagyon orvosolja a feltűnő akadozást. (Ennél azért rosszabb volt a Gotham Knights, de ott az Unreal Engine 4 hiányosságai miatt volt érzékelhető a pocsék teljesítmény.) A szinkronok és a zenei aláfestés pedig korrekt. Nem a legjobb, de ennél rosszabbat is lehetett hallani.

 

 

Erin

 

Ha a The Dark Pictures Anthology: The Devil in Me-t egyedül játsszuk, akkor ez egy hetes. Jó, de nem kimagasló termék. Viszont egy baráti körrel és néhány sörrel az értékelést nyugodtan nyolcasként lehet kezelni, mert akkor el lehet siklani a néhol kérdéses teljesítmény és az arcanimációs hiányosságok felett. Nem teljesen lineáris, jól játszható, de azért valahol elfáradt, mert a jumpscare-ek itt is jelen vannak. Az Outlast óta mintha megint ez kezdene elterjedni, de talán nem kéne. A legkomolyabb probléma mégis ott rejlik, hogy a The Devil in Me-n talán már érzékelhető, hogy az évenkenti megjelenés (talán még gyakrabb is…?) és az ebből adódó erőltetett munka egyszer vissza fog csapni a minőségben. Ennek előszele talán itt már jelen van. Ettől függetlenül ez egy jó játék, de semmi több. Az Until Dawn által felállított léctől elmaradt.

-V-

---

Kiadó: Bandai Namco

Fejlesztő: Supermassive Games

Stílus: túlélő horror

Megjelenés: 2022. november 28.