FILMKRITIKA – Az Avatar: A víz útja a közel háromórás filmhosszával messze túl hosszúra nyúlt, és a viszonylag egyszerű történetet is annyira nyújtották, mint a rétestésztát, egy borzasztóan vontatott expozícióval, ami ráadásul a film közepén található. Az Avatar folytatása ugyanakkor elképesztően gyönyörű, egy olyan 3D-s látványvilággal, amely egyben a technológia hattyúdala is, hiszen igazi 3D-s filmek már manapság nem készülnek.

Tagadhatatlan, hogy James Cameron filmjei rendkívüli technikai vívmányok és ezek közül az Avatar még inkább kiemelkedik. Amikor 2009-ben az első rész a mozikba került, döbbenetes ugrás volt a számítógépes fantasy és sci-fi filmkészítés világában. Cameron mindig is megszállott rendező volt, és több mint egy évtizeden keresztül ezt a megszállottságot az Avatarba és annak sci-fi fantáziavilágába, Pandorába öntötte. Megszállottsága meg is hozta gyümölcsét: az első „Avatar” minden idők legnagyobb kasszasikere, ami Cameronnak hatalmat adott ahhoz, hogy azt csináljon, amit csak akar. És bár sokat kellett rá várni, de egyértelmű, hogy azt akarja, hogy továbbra is Avatar-filmeket készítsen, és jelenleg több folytatás is készül különböző stádiumban. Hogy ez jó dolog-e vagy sem – a közönségnek, nem Cameronnak -, az attól függ, hogy mit gondolunk az első Avatarról.

Vizuális orgia, hömpölygő történet

Persze, még bőven ráér elmélkedni azon, hogy rókabőrnek tekinthető-e az Avatar az újabb részekkel, mindenesetre a franchise most az Avatar: A víz útja című filmmel Cameron visszatért hozzá, egy hatalmas, túlzsúfolt, túl hosszú, ugyanakkor izgalmas és szemkápráztató sci-fi kalandjával. Az újabb Avatar egy látványosság a szó minden értelmében; egy fantáziadús, gyönyörű, akciódús alkotás, amely bár összességében tényleg izgalmas, de gyakran gondolkoztam azon a sajtóvetítés alatt, hogy istenem, mennyi van még ebből hátra.

Echte Cameron-filmes varázslattal van tehát dolgunk; egyrészről az új Avatar film még inkább egy vizuális látványorgia 3D-ben, a legjobb akciójelenetekkel, amiket valaha is láthattál. Ugyanakkor a történet olyan lassan hömpölyög – és olyan szinten ül le majd egy óráig a film közepén a sztori és az akció is egyaránt – hogy nincs az a sci-fi- és Avatar-rajongó, aki legalább gondolatban ne nézegetné hozzám hasonlóan az óráját. Még az a szerencse, hogy a film a harmadik szakaszára alaposan belehúz: a háromórás film utolsó órája lényegében egyetlen hosszú akciójelenet, ami viszont megint ott vap a topon. De az egyértelmű, hogy az említett egy-másfél órában Cameron inkább Pandora szépségére és nagyszerűségére koncentrál, (egy olyan helyre, amely nem is létezik), miközben ezalatt a történet egy elnyújtott expozíció benyomását kelti.

Sully családot alapított

Az, hogy Pandora nem létezik, még lenyűgözőbbé teszi az „Avatar: A víz útja” című filmet, mert egy pillanatig sem kételkedünk ebben a világban. Annyira döbbenetesen élethű és olyan aprólékosan kidolgozta Cameron – aki a film számos víz alatti jelenetéhez valódi vízbe merítette színészeit -, hogy azt egészet teljesen élőnek érezzük. Ugyanez nem mindig mondható el a na’vi-król, az Avatar-világ langaléta, kék őslakosairól. A mozgásrögzítés lehetővé teszi, hogy kifejező arcuk legyen, amely gyakran megegyezik az őket játszó színészek arcával, de a lények még mindig túl nagyok és valahogy esetlenek ahhoz, hogy vizuálisan igazán élethűek legyenek. Ez persze nem baj – elvégre mégiscsak földönkívüliek.

Több mint egy évtized telt el az első film óta, és az emberi tengerészgyalogosból lett na’vi Jake Sullyt (Sam Worthington) hősként ünneplik. Letelepedett a na’vi harcos Neytirivel (Zoe Saldaña), és a párnak már van egy gyerekcsaládja – a magabiztos legidősebb fiú, Neteyam (Jamie Flatters); a bizonytalan második gyerek, Lo’ak (Britain Dalton), aki csak nem tudja elnyerni apja elismerését; a fiatal lány, Tuk (Lo’akTrinity Jo-Li Bliss); és az örökbefogadott tinédzser lány, Kiri (Sigourney Weaver). Hogy Weaver miért játszik tinédzsert, azt mindenki találja ki magának, de ez egész biztosan nem olyan meggyőző, mint amilyennek lennie kellene. Mi magyar szinkronnal láttuk a filmet, de a karakter eredeti hangja Weaveré, aki egyszerűen már túl öregnek hangzik ahhoz, hogy egy tinédzseré legyen. Kiri azonban különleges gyerek; egy kívülálló, aki mély kapcsolatot érez a bolygóval és annak misztikus erőivel. Ezúttal a magyar szinkronnal ez jobba átjött, mint az eredeti – 73 éves – veterán színésznőével…

Míg a Sully család az elmúlt évtizedben harmóniában élt, addig ez hamarosan megváltozik. Ugyanis a gonosz Miles Quaritch ezredes (Stephen Lang), aki az első filmben nagyon is meghalt, most visszatért – méghozzá saját Na’vi avatárjában, több tengerészgyalogos katona haverjával együtt. Quaritch és társai azt a feladatot kapták, hogy – kitaláltad – Jake-et üldözzék, ami azt jelenti, hogy Jake és családja úgy dönt, hogy elmenekülnek erdei otthonukból Pandora egy másik részére, ahol nem a szárazföld, hanem a víz a jellemző.

Pandora elképesztő szépsége (és időnkénti unalma)

Cameron egyértelműen imádja a tenger vizét, legyen szó A mélység titkáról, a Titanic-ról vagy a saját valódi tenger alatti kalandjairól. Így nem meglepő, hogy A víz útja vizes részei azok, amelyek a legütősebbek a filmben. Cameron varázslatot talál a hullámok alatt és a hullámok tetején. És az „Avatar” itt a legjobb, itt mutat nekünk új dolgokat – olyan rendkívül izgalmas tengeralatti világot, amely a mi világunkban nem létezik, de mégis hihetőnek tűnik. Például van egy csapat telepatikus bálnaszerű lény, akik a tengerekben úszkálnak, de a tenger alatti élet mindenféle egyéb formájában is gyönyörködhetünk. És ott vannak a „tengeri” na’vik, akik a víz mellett élnek, és finoman különböznek szárazföldi társaiktól – a farkuk és a kezük úgy fejlődött ki, hogy uszonyokhoz hasonlítson, így gyorsabban és jobban tudnak úszni, mint Jake és a gyerekei.

Ha már a gyerekeknél tartunk, a film előrehaladtával ők lesznek a főszereplőink. Jake még mindig ott van, de Worthingtont emberként már nem fogjuk látni, ami nem is baj, mert az előző filmben merev színészi játékával nem nagyon brillírozott – Na’viként itt sokkal meggyőzőbb. Saldaña Neytirije az utolsó felvonásig szinte mellékszereplőnek tűnik, csakúgy, mint az olyan új szereplők, mint Kate Winslet, aki a vízi klán egy kissé felejthető tagját, Ronalt alakítja (talán a folytatásban több dolga lesz?). A Sully-gyerekekre való összpontosítás visszafelé sülhetett volna el – a gyerekek idegesítőek tudnak lenni! – de itt működik. Kedveltük a Sully-gyerekeket, és belefeledkezünk a történetükbe, különösen Lo’ak gyakori sikertelen próbálkozásaiba, hogy lenyűgözze hős apját.

Egyszerű, de túltolt, vontatott történet

Mindez rendkívül nyugodt, sőt, lomha tempóban bontakozik ki. A film története összességében is elég lapos, de még nem is ez lenne baj, inkább az, hogy túlságosan is lassú a cselekmény. Semmi bajom a hosszú filmekkel, amíg jó a tempójuk, vagy komplex, érdekes történetet mesélnek el, jól kidolgozott mellékszálakkal és karakterekkel, de A víz útja egyszerűen csak borzasztóan vontatott, miközben elég egyszerű a sztorija. Cameron hosszú jeleneteket ad nekünk, amelyekben a szereplők sütkéreznek a szépségben, és persze, a karakterek látványa is valóban gyönyörű. De egy idő után mindez valahogy egyszerre mesterséges és mesterkélt, olyannyira, hogy hosszú távon belefáradunk a sok látványorgiába is, miközben hosszú ideig nem történik szinte semmi érdemleges.

Szerencsére az egész egy egyórás akciójelenet felé halad, amelyben hajók, bálnák és fegyverek – sok-sok fegyver – szerepelnek. A gonosztevők továbbra is elég egysíkúak maradnak – kivéve Eddie Falco szórakoztató, de rendkívül rövid szereplését, aki egy tengerészgyalogost alakít, akit egy óriási robotruhában kick-boxolva mutatnak be. A katonák személyisége általában véve nem igazán számít, mert Cameron egyenként akarja őket kinyírni nagyszabású, látványos módon, ahogy a vízzel elöntött csata kibontakozik.

Csak egyetlenegy negatív karakter személyisége igazán kidolgozott és paradox módon egyben ő is húzza le valahol a sztorit. Stephen Lang karakteréről van szó, aki Miles Quaritch ezredes Na’vi testben „újjászületett” antihőse, és aki „örökölte” az ezredes emlékeit – ugyanakkor új személyiséget is kapott, tehát mégsem egészen csak egy „Páncélba zárt szellem” (Ghost in the Shell). Ez egy izgalmas koncepció lenne, a gond csak az, hogy bizonyos történetbeli döntések (amelyeket nem akarok elspoilerezni) és dialógusok okán egyszerűen logikátlan, nem áll valahogy össze a karaktere. Ez pedig azért is rendkívül problémás, mert az egész bosszúhadjáratos történet valahol az ő motivációin nyugszik. Az említett Páncélba zárt szellemben, vagy a Netflix Altered Carbonjában ezt az „új testben életre kelt másik emberi tudat”-féle sztorit sokkal logikusabban és jobban sikerült kidolgozni, így azért is annyira fájó, hogy ez itt nem nagyon sikerült, pedig Stephen Lang remek színészi képességei bőven felértek volna a feladathoz.

A 3D hattyúdala

A klisékkel és helyenként nem túl logikusan kidolgozott karakterekkel teli, némileg túl egyszerű, közhelyes és túlnyújtott történet tehát nem valami acélos, viszont az kétségtelen, hogy a döbbenetes 3D-s látványra és az akcióra nem lehet panasz. Cameron a 3D-s filmgyártás mestere és valahol vérzik a szívem, hogy ez a technológia igazából már nem csak a filmek, hanem a televíziózás és a videójátékok terén is már a múlté – úgy, hogy igazán ki sem sikerült aknázni. Éppen ezért is annyira értékes az Avatar, mint látványfilm, hogy a 3D-s sci-fi látványvilágát ennyire elképesztően profi módon sikerült megvalósítani.

Az Avatar tehát a második részben is echte látványfilm maradt. A klisés, messze túlnyújtott, kissé lapos sztorijával Frank Herbert (Dűne), vagy Stanislav Lem történeti mélységeket tehát ne várjon senki, de valljuk be töredelmesen: az Avatarra nem is a sztori, hanem a döbbenetes 3D-s sci-fi látványorgia és elsőrangú akció miatt ülünk be – ezen a téren pedig egyáltalán nem panaszkodhatunk.

-BadSector-