FILMINTERJÚ – theGeek: Az Átjáróházban végsősoron egy holttestet alakítottál. Mennyire volt ez „elborzasztó” számodra?

 

 

Rujder Vivienn: Elborzasztónak semmiképpen sem éreztem. Amikor elolvastam a könyvet, az nagy izgalommal és várakozással töltött el, hogy egy ilyen karaktert hogyan lehet eljátszani. Azt rögtön elengedtük, hogy nem egy klasszikus hullát alakítok, aki nem szól semmit, hanem egy egészen más kontextusba helyezett holtat.

 

theGeek: Egyébként, ha arról van szó, akkor egy klasszikus hullát is eljátszanál, mint például Daniel Radcliffe Az ember, aki mindent tudott (Swiss Army Man) című filmjében?

 

R.V.: Ha érdekes az anyag, akkor persze.

 

tG: Mi az, ami ebben a filmben és karakterben megfogott?

 

R.V.: A sok fizikai jelenlét, ami fizikailag is igénybe vett. Futkározás, esés, lógás, minden ilyesmi.

 

tG: De Ági karakterében mégis mi az, ami először megfogott? Mi az, amiről úgy érezted, hogy te csempészted bele, hogy a „te műved”?

 

R.V.: Az én művem? Hát igazából ilyen nincs, a castingon is az volt jó, hogy azt mondta az Isti, hogy „ez te vagy”. Én ugyanilyen életvidámnak érzem magam, valószínűleg én sem szeretnék ott rekedni a hullaházban és szeretnék visszatérni az életbe valahogy. Sokban hasonlítunk a karakterrel egymásra a „bohókásságunkkal”. Isti számára ez is volt a lényeg, hogy karakterre és kisugárzásra hasonló színészt találjon, mint ez a szereplő. Peti (Bárnai Péter) is élen jár az ilyen típusú színészi játékban, szeret elbotlani, kiesik a kezéből a pohár, ilyen kis apróságok. Nem kellett ezekre rájátszani. Nem kellett nyüstölni magam, hogy ezt eljátsszam.

 

 

tG: Van valamilyen kedvenc filmes zsánered? Ha van ilyen?

 

R.V.: Igazából nincs kedvenc műfajom, annak örülök, hogy minél többen kipróbálhattam magam. Kifejezetten kedvencem nincs. Emberekhez, stábtagokhoz, rendezőkhöz kötődőm. Ha már forog egy produkció és tudom, hogy kik szerepelnek benne, vagy kik az alkotók, akkor oda adott esetben nagyon szívesen megyek.

 

tG: Mi a véleményed arról, hogy a romantikus filmvígjáték nálunk ennyire sikeres? Vagy egyáltalán ezt te is érzed, hogy ez így van?

 

R.V.: Én igazából ezt nem érzem. Itthon minden attól függ, hogy mennyire van felfuttatva, reklámozva, hány emberhez jut el, hogy aztán elmenjenek rá a moziba. Tehát például egy Avatarra nem kell bekönyörögni senkit szerintem. Egy Átjáróháznak azonban sokkal nehezebb dolga van, hogy felfuttassuk. A közönségfilmek mindig jobban vonzzák az embereket, a családokat, magyarán gyerekeket is lehet rá vinni, barátokkal is be lehet rá ülni, könnyebben megtalálja a maga közönségét. Visszatérve a kérdésedre: nem tudom, miért van. Talán jobban szeretünk nevetni, vagy jobban igényünk van rá.

 

tG: Amikor felkészülsz egy szerepre meg szoktál nézni hasonló zsánerű, más filmeket?

 

R.V.: Volt már rá példa, de most az Átjáróház esetében ez nem történt meg. A Hunyadi miatt viszont sok középkori sorozatot néztem, hogy tudjam, mire számíthatok, vagy milyennek képzeljem el a forgatást.

 

tG: Egyébként van valamilyen különleges módszered a felkészülésre?

 

R.V.: Ez is szerepfüggő: az Átjáróház esetében nagyon sokat jártam mozogni meg futni, hogy kondiban legyek.

 

tG: Hullaházba gondolom nem mentél el?

 

R.V.: Nem oda, nem. (Nevet)

 

 

tG: Bocsánat, belegondolva kicsit morbid volt ez a kérdés, de inkább a method actingra gondoltunk, amikor a színészek teljesen „átlényegülnek” és például egy drogos szerepe kedvéért drogos közösségbe járnak, beszélgetnek ott emberekkel. Persze ez egyáltalán nem elvárás, a kérdésem inkább csak az, hogy mennyire tartod ezt a színészetet érdekesnek, vagy követendőnek?

 

R.V.: Szerintem a method acting nagyon jó, de nem minden szerephez. Gondoljunk például Heath Ledgerre. Milyen jó lenne, ha még a kamera előtt lenne és nem tolta volna túl a gyógyszereket.

 

tG: Gondolod, hogy amiatt halt meg?

 

R.V.: Persze!

 

tG: Nem tudott aludni igazából, az okozta a fő problémát, nem?

 

R.V.: Mert belebolondult a szerepbe.

 

tG: Joker szerepére gondolsz?

 

R.V.: Igen. Én ezt így olvastam és így is tudom elképzelni, hogy ez történt. Nekünk is vannak olyan periódusok, akár a színházban, vagy a filmben, hogy egy fokkal jobban „bevon” a szerep, mint kellene. Hálistennek azért mostanában jobban figyelnek a színészek arra, hogy óvják a mentális egészségüket. Hogy letegyem a szerepet, ha arról van szó, hogy éljem a civil életet is, mert ennek az ellenkezője nagyon káros tud lenni. Ez is személyiségfüggő, hogy ki az, aki le tudja tenni, ki az, aki kipróbál különféle drogokat, hogy tudja, hogy milyen érzés a függőség, de utána már nem kell neki a drog. De van, aki rákattanhat. Szerintem azért vagyunk színészek, hogy el tudjunk játszani bizonyos szerepeket, de azért ne essünk át a ló túlsó oldalálra. Gyilkolni sem gyilkolok, ha egy gyilkost alakítok, nem próbálom ki, hogy milyen érzés. Ez tehát összességében soktényezős. Van, ahol a method acting alkalmazható és van, ahol nem.

 

tG: Akkor tehát az is elképzelhetetlen számodra, hogy túlságosan benne maradj egy szerepben?

 

R.V.: Nem, én erre nagyon figyelek. Nekem kell, hogy tudjam, hogy nem csak az a szerep vagyok.

 

 

tG: Van erre valamilyen különleges módszered?

 

R.V.: Mindenhol más. Például a színházban mantrákat beszélgetek magammal, amikor van valamilyen fajsúlyosabb szerep. Van olyan súlyos szerep például, amelyben megölöm magam, vagy az anyámat kell megölni. Ez azért lelkileg megtipor, igazi gyilkos szerep. Utána az öltözőben, amikor mosom az arcom, eltávolítok mindent, ami a szerepre emlékeztet, gyorsan leveszem a jelmezt, a sminket stb. iszom egy pohár vizet, belenézek a tükörbe, aztán azt mondom magamnak, hogy „jó, megjöttem, ennek vége, ez csak egy szerep, ez egy előadás volt, itt meg most én vagyok.” Tényleg úgy kell a fizikumunkat, az agyunkat és a lelkünket is használni, mintha minden megtörténne veled, ami a darabban van, hiszen így adod el a néző számára, így okozol neki maradandó élményt. De azért tenni kell közben magaddal ezt, azt, ami kicsit fáj. És nekem ez a módszerem, de persze, mindenkinek más.

 

tG: Van olyan klasszikus álomszerep számodra, amit el szeretnél játszani?

 

R.V.: Nincs, én ezekről letettem. Úgy vagyok vele, hogy mi van, ha sohasem jön el az a szerep, akkor maradjon ez trauma a számomra, míg élek, hogy én ezt a szerepet úgy el akartam játszani, de sosem játszottam el? Inkább kis léptékekben haladok. Nagyon szeretettem volna egy olyan produkciót, ahol sokat kell mozogni és használni a fizikumomat – ez az Átjáróházzal létrejött. Aztán, mivel imádom a lovakat, szeretek lovagolni, szerettem volna egy lóval a kamera előtt állni – ez pedig a Hunyadival sikerült. Szóval inkább ilyen kicsiket találok ki magamnak, de szerepálmaim nincsenek, mert különben túlságosan is elszontyolodnék és nem a lényegre koncentrálnék, ha arra figyelnék, hogy mi az, amit nem játszottam el. Ezek így elpörögnek az ember mellett, hiszen olyan gyorsan múlik az életünk, nem?

Az interjút készítették: ROD és BadSector