FILMKRITIKA – Egy öregember, akit a bánat és a pia megvisel, a műhelyében egy fatörzset hasogat. Éjszaka van, és odakint vihar tombol. Ahogy a férfi vés és fűrészel, villámok világítják meg. Fokozatosan egy fiú árnyéka rajzolódik ki az asztalon. Az órák megszólalnak, mennydörgés dübörög a sötétben, és egy bámészkodó azt hirdeti: „Ez egy borzalmak háza!”. A Guillermo del Toro: Pinokkió Netflix filmet a találékonyság vad villanásai jellemzik, amelyek mind aprólékos kézügyesség és odaadás szülöttei.

Valóban, ez Guillermo del Toro Pinokkiója, Carlo Collodi Pinokkió kalandjai című regényének stop-motion adaptációja. Az öregember valójában a jóságos Geppetto (David Bradley), akit lesújtott fia elvesztése, és kétségbeesetten faragja bánatát egy padon ülve. A jelenet azonban ugyanarra a szívszorító frekvenciára van hangolva, mint James Whale Frankensteinjében, amelyben a szörnyeteg megrázza magát. Mindkét jelenetben átjön az alkotó mániája, mindkettőt a természetes renddel való szembeszegülés akarata tölti meg, és mindkettő mögött megfoghatatlan szomorúság húzódik meg.

Darkos Pinokkió

A sötétség, amellyel del Toro szokott foglalkozni – és amelyet túl gyakran gyalulnak és csiszolnak le a Pinikkió mese más produkcióiból, leginkább a Disney-éből -, itt most átütő erővel tölti meg tölti meg az elbeszélést. Így az Erdő Szelleme (Tilda Swinton) megszánja Geppettót, és megáldja a babát, aminek lelket ad. Kvartett tollas szárnyaival, amelyek mindegyikén ékköves szemek díszelegnek, a nő a del Toro-féle Hellboy II: Az aranyhadseregből ismert Doug Jones által alakított Halálangyalra hasonlít, és igencsak hátborzongató.

Amikor megérinti a tömböt, varázslata világító kék váladékként jelentkezik, amely a fa szemcséin végigfolyik. Csodálatos pillanat, részben azért, mert egyben annyira perverz is; tudjuk, hogy az öregember nyomorúságát nem lehet helyrehozni, főleg nem valami ennyire furcsa és zavaró dologgal, de szeretnénk, ha a varázslat hatna, már csak azért is, hogy egy időre visszahozza a nyomorult szomorúságából. Az eredmény, ahogy a fából készült legény nyikorogva és csattogva mozgásba lendül, igazi Frankenstein pillanat. Ez él!

Jól irányított, fókuszált cselekmény

A film cselekménye epizodikus darabokra van feldarabolva. Először is Pinokkió (Gregory Mann), akit nemrég vágtak le egy fáról, kíváncsi a gyökértelen helyére a világban. Igyekszik büszkévé tenni teremtőjét azzal, hogy engedelmeskedik és a helyi iskolába jár. De nem telik el sok idő, mire a elcsavarog. Útban az első órájára elcsábul Volpe gróf (Christoph Waltz), egy vándorló karnevál vezetője, aki zsinórokba fűzi, és a színpadra csábítja, hogy ott lépjen fel a tomboló gyerekekből álló közönség előtt. Ami itt a legfigyelemreméltóbb, hogy a narratív kanyarok ellenére a filmet nem érezzük fókuszálatlannak, mivel meghálálja a feszült figyelmet.

Volpe társaságában van egy bábos majom is (akinek Cate Blanchett adja a hangját, vagy inkább rikácsolja), Spazzaturra. A szó olaszul „szemetet” jelent, ami sejteti, hogy a lény milyen helyet foglal el a gróf megbecsülésében. De egy másik szó visszhangját is magában hordozza: sprezzatura, aminek nincs pontos fordítása, de a tanult nemtörődömségre utal – a művészet gondos elrejtésére, hogy természetesnek, könnyednek tűnjön. Ennél találóbb leírás nem is lehetne ennek a különös filmnek az erejére, amelynek szövevényes kamráiban del Toro egész pályafutását végigkísérő rögeszméi gyűltek össze.

Mussolini olasz fasiszta világának rendje a rendetlenség lázadásával

Akárcsak a Pán labirintusában, a cselekmény itt is fasiszta korszakban, 1944-ben játszódik Spanyolországban, ahol Franco a vidéket fésüli át lázadók után. Ebben a filmben Pinokkió Mussolini Olaszországában mászkál. A fasizmus ismét tökéletes megvalósítás del Toro terveihez; tisztaságra és rendre való törekvése összeütközésbe kerül a mítoszok gazdagon szennyezett kusza kuszaságával. Egy alkalommal a helyi Podestà (Ron Perlman) megjelenik Gepetto házában, és aggódik az öreg új alkotása miatt. Úgy van felöltözve, mint egy Jean-Pierre Melville-figura – kalap, nyakkendő, trencskabát, tökéletesen nyírt bajusz -, és meghívja az összegyűlt társaságot, hogy csodálják meg fia fogainak makulátlan egyenességét.

Hasonlítsuk össze a szigorú rend látomását Pinokkió makulátlan melegségével. Tökfejű, görbe vigyorral, és egy repedés fut végig a mellkasán. És még több rendetlenség következik. Védjegye, a hazugsággal felerősített orrnyúlványa mindenható rendetlenséget okoz. A Disney-rajzfilmek sima, csillogó orrnyúlása eltűnt; helyette hirtelen kirobbanó, göcsörtös ágak, mintha a becstelenség tüsszentésként tudna kitörni belőle. Ha del Toro a szörnyek mestere, az részben azért van, mert a szörnyek aberrációit – az agyarakat, a karmokat, a görbe szarvakat – együtt érző szemmel vizsgálja, és az emberi gyarlóság kivetüléseként mutatja be őket.

Kellett az egyedi stílus

Mindez azért fontos, mert a Pinokkió történetének, őszintén szólva, nagy szüksége is volt ezekre az extravagáns stíluselemekre. A vágyát, hogy igazi kisfiú legyen, mindig is nyálasnak éreztem, és különben is, állapotának előnyei bőségesek voltak: nincsenek testi fájdalmak, teljesen pótolható végtagok, és – talán az idő fokozatos csorbulásától eltekintve – nem hal meg soha. Lehet, hogy a fizikai formája kissé béna, de ezért kárpótolnak az említett előnyök. Örömteli tehát látni, ahogy del Toro a társrendező Mark Gustafsonnal együtt továbbgondolta a mese lehetőségeit. Amikor Pinokkió „meghal”, egy nyúlkíséret elszállítja a fakoporsók és homokórák birodalmába. Egy ideig tartó stagnálás után visszatérhet az ébrenléti világba. Ez nagyszerű hír a Podestà számára, aki azt hiszi, hogy megpillantja a tökéletes, végtelenül újraindítható katonát, és be akarja sorozni a halhatatlan fiút a hadseregbe.

Igazság szerint Guillermo del Toro Pinokkiójának ez a kései, fasiszta kiképzőtáborban töltött szakasza egy kicsit vontatott, folyamatosan apad el a korábban jól felépített feszültség. Mire végre Pinokkiót, Gepettót és egy bizonyos Beszélő Tücsköt (Ewan McGregor) végre lenyeli egy cethal, már alaposan leült a történet.

del Toro saját Pinokkiót alkotott

Ennek ellenére del Toro egy igazán egyedi, markáns stílusú filmet kovácsolt. Ami napokkal később is megmarad benned, az ez az eredetiség, a sajátos del Toro univerzum, amelyet mind aprólékos kézügyességgel és odaadással dolgozott ki ismét.

Fontos megjegyezni, hogy ez már nem a klasszikus gyerekmese. Nehéz lesz megszabadulni például a képtől, ahogy Gepetto emberi fia a templomban, pillanatokkal a tüzes halála előtt, pánikszerűen pillant a keresztre feszített Krisztus faszobrára. Vagy Pinokkióról, amint a tengerbe zuhan, és végtagjait csapkodva próbálja megmenteni fuldokló apját. Del Toro nem varrta össze és nem csavarta rá pusztán egyedi stílusát az ismerős irodalmi anyagra. Inkább meglátta az ígéretet, amit az mindig is magában hordozott, és elkezdte megformálni, hogy egy saját, egyedi Pinokkiót alkosson belőle.

-BadSector-