SOROZATKRITIKA – Ha manapság high fantasy-ről van szó, szinte minden streamernek és hálózatnak van saját belépője a műfajba. A Netflix hatalmas sikert aratott a The Witcherrel, Henry Cavill-lel a címszerepben, majd zöld utat kapott a: Vaják: A Farkas rémálma című animációs film, majd a Vaják: A vér eredete című minisorozatot. A Farkas rémálmához hasonlóan a Vaják: A vér eredete is egy előzménytörténet, amely az univerzum idővonalán jóval korábban játszódik, és a Szférák Összejövetelének történetét, valamint az első Witcher megalkotásának történetét mutatja be, körülbelül 1200 évvel korábban. A Vaják: A vér eredete egy keretes elbeszélést mutat be, Jaskier (Joey Batey) írja a sorozatban központi szerepet játszó legendás hét harcos történetét.

 

A vér eredete azok számára készült, akik már többé-kevésbé jól ismerik a The Witcher történetét méghozzá a korábbi két sorozaton és a játékokon kívül a könyveket is, így otthonosan mozognak majd az univerzumban. Az előzménysorozat nem sokat tesz azért, hogy újra megismerkedjünk a kontinens világával, azzal az elvárással indul, hogy tudjuk, kicsoda Jaskier, Geralt és kik a vajákok. Nehéz elképzelni, hogy valaki úgy nézné meg A vér eredetét, hogy nem látta már az eredeti sorozatot, és az új nézők számára elérhetetlenné téve a sorozatot és a meglévő rajongókra korlátozza a közönséget.

A történet tele van kalandokkal és küldetésekkel, de a szereplőkből hiányzik az a durva, megnyerő báj, amit Cavill adott Geraltnak. Sophia Brown ugyan aránylag meggyőzően alakítja az Éile nevű, harcosból lett bárdot (akit néha Pacsirtának is hívnak), de az együtt dolgozó hősök csoportjának szánt karakterek közötti dinamika túl sokáig tart, és kevés érzelmi súlyt hagy maga után. Ez nagyrészt annak is köszönhető, hogy a sorozat mindössze négy epizódból áll (az eredetileg megrendelt hatról lecsökkentve), és nemcsak a hét hőst kell bemutatnia nekünk, hanem egy új elf udvart is.

 

 

Túl sok a káosz, kevés a mágia…

 

A sorozat hét főhőse közül csak Brown Éile és Laurence O’Fuarain Fjall karakterébe ássuk bele magunkat igazán. Ez azért kiábrándító, mert a csoport másik öt tagja sokkal meggyőzőbb, főleg, hogy Éile és Fjall már hasonló történetszálakon osztoznak. A sorozat például eljátszik a káoszmágia gondolatával, de sosem merül el igazán a mágusok dinamikájában. Ehelyett az egyiket a történet egydimenziós főgonoszaként pozícionálják, míg a többiek egyszerűen csak azért léteznek, hogy a cselekményt előrevigyék, nem pedig önálló karakterekként. Az olyan harcosok, mint Francesca Mills Meldorfja és Michelle Yeoh Scianja bepillantást engednek a karakterük múltjába, de a történet sosem ássa bele magát teljesen, ami csalódás, tekintve, hogy ők a sorozat két csúcspontja.

Ez azért is sajnálatos, mert amikor a banda végre együtt van, nagyszerű bajtársiasság alakulhatna ki köztük, de a sorozat úgy dönt, hogy inkább Éile és Fjall románcára koncentrál, mint a társaság egészére. Bár a két karakter úgy viselkedik, mintha a főszereplőink lennének, és nagyobb ívet kapnak, a kapcsolatuk pályája nem túl meggyőző. A problémát ismét a sorozat rövidsége okozza.

 

 

Ez a szerelmi szál nem túl meggyőző…

 

Fjallal először Merwyn hercegnő (Mirren Mack) védelmezőjeként találkozunk; kettejük között tiltott szerelmi viszony van, és amikor ez kiderül, Fjallt gyorsan elűzik a klánjából és a pozíciójából. Utalnak rá, hogy törődik Merwynnel, de nem sokkal a száműzetése után találkozik Éile-lel, aki egy Pacsirta nevű bárdként lép fel helyi kocsmákban. Az ellentétes, egymással háborúzó klánok száműzöttjeiként szinte azonnal egyfajta agresszív „kémia” alakul ki közöttük.

Minden potenciál megvan egy nagyszerű szerelmi történethez, de a sorozatnak zsonglőrködnie kell a királyság politikai változásaival és be kell mutatnia a többi karaktert, nem is beszélve arról, hogy meg kell teremtenie az alapokat a Szférák Összecsapásához. A cselekményben hagyott hézagokat a románcukkal töltik ki, amely olyan gyorsan ugrik egy-egy vágyakozó pillantástól az örök szerelem kinyilvánításáig, hogy az már nevetséges.

Ha A vér eredete célja az, hogy elmesélje az első Witcher történetét, és elmagyarázza, mi is az Összeolvadás, akkor ez csak félig sikerül. Míg az előbbivel jól boldogul, addig az Összeolvadásról szinte elfelejtkezünk, amíg meg nem történik, és még akkor is csak másodhegedűs szerepet játszik az eredettörténet mögött. Ez egy elszalasztott lehetőség, hiszen az Összeolvadás után, az emberek és a szörnyek kontinensre való megérkezésével egy árnyaltabb történet lehetősége is adódhatott volna.

 

 

Még Kökörcsin sem az igazi…

 

Annak ellenére, hogy A vér eredete ígéretesnek tűnt, gyakran csúszik vagy bele vagy az erősen B kategóriás gicsparádéba, a gagyi horrorba, vagy a csöpögős melodrámába. A The Witcherhez hasonló fantasy-sorozatok részben azért izgalmasak, mert gazdag szereplőgárdával rendelkeznek, akik kezdetben talán beleillenek a hősök és gonosztevők archetípusaiba, de valójában összetett emberekként mutatkoznak meg, akik képesek ezen messze túlmutatni. A vér eredete is megpróbál ennek valamennyire megfelelni, de nem sikerül. A gonosztevők félkésznek tűnnek, céljaik olyanok, mintha csak a hősök számára felállított akadályok lennének, amelyeket le kell dönteniük. Még Kökörcsin újabb dalai is kevésbé fülbemászóak, mint a „Toss a Coin to Your Witcher”, a balladái is inkább a hevenyészett történet kipótlására szolgálnak, mint a szórakoztatásra.

Végső soron A vér eredete élvezete attól függ, hogy mennyire vagy elfogult a Vaják univerzummal, és mennyire győzött meg az itt bemutatott összecsapott történet. Magyarán: rajongóknak azért tudjuk ajánlani, még úgy is, hogy esélyesen nem lesz túl „eredeti” ez a vér számukra…

-BadSector-