FILMKRITIKA – A Netflix egyik 2023-as nyitófilmje ez az abszurd komédia. Noah Baumbach rendező felváltva üdítő, mulatságos és szabályosan idegesítő próbálkozása, amellyel Don DeLillo abszurd komédiáját, a Fehér zajt próbálja megszelídíteni, sok mindenre képes – nem utolsósorban arra a vakmerő szellemre és ambícióra, amellyel az író-rendező és szereplőgárdája beleveti magát a rendkívül nehezen megfilmesíthető alapanyag adaptációjába. De ebben az epizódszerű őrületben sajnos mégis kevés üzenet és geg talál igazán be. Az időként tényleg extravagáns látványvilággal Baumbach a könyv egyik fő témáját szerette volna kidomborítani – az amerikaiak a fogyasztói társadalomban keresnek vigaszt halandóságuk felett – de ez sajnos ritkán sikerült neki igazán.

A „beszédes” évben: 1984-ben készült regény a közelgő nyugtalanság és a kakofonikus káosz posztmodern szatírája, amely – különösen a környezeti katasztrófák és az ember okozta katasztrófák ábrázolásában – ma már még kevésbé tűnik korszakos paranoiának, mint akkoriban. De, bár tele van szereplőkkel és eseményekkel, alapvetően mégis a különféle abszurd ötletek gördülékeny egymás utáni felvillantása, valószínűleg ezért is tartották sokáig megfilmesíthetetlennek.

Ez a megítélés nem sokat változik ezzel az igyekvő, de az alapanyagot mégsem igazán jól megragadó Netflix-adaptációval. Olyan érzés, mintha a streaming szolgáltatás annyira el volt ragadtatva a megérdemelt kritikai elismeréstől Baumbach Házassági történetét illetően, hogy szabad kezet és egy hegynyi pénzt adtak neki, hogy megcsinálja szenvedélyes projektjét, egy olyan regény adaptációját, amely előtte nem egy filmkészítőt győzött le a fejlesztési pokolban.

Família Kft…

Ez Baumbach harmadik játékfilmje a Netflix számára, és sok tekintetben az elsőt, a The Meyerowitz Stories-t idézi – egy furcsa és féktelen család szeretetteljes megfigyelése, akik hajlamosak egyszerre beszélni, gyakran egymásnak ellentmondva.

Itt Jack Gladney (Adam Driver) és felesége, Babette (Greta Gerwig) vegyes családjáról van szó, mindketten negyedik házasságukban élnek, és az előző házasságaikból származó gyerekeket nevelik – Jack analitikus hajlamú tinédzser fiát, Heinrichet (Sam Nivola) és érzékenyebb kisebbik lányát, Steffie-t (May Nivola); és Babette keménykezű, 11 éves Denise-t (Raffey Cassidy), aki éberen figyeli anyja neurotikus viselkedését; valamint a közös 6 éves fiukat, Wildert (az ikreket Henry és Dean Moore játsszák).

Szintén éles a szatirikus megközelítés egy akadémiai miliőről, a játékos nevű College-on-the-Hillről, egy liberális művészeti intézményről, amely itt olyan, mintha New York állam északi részén lenne. Jack megalapította a Hitler-tanulmányok tanszéket, és kínos számára, hogy annak ellenére, hogy ez a tantárgy kötelező, ő maga sosem tanult meg németül, így egy konferencia előtt sietve vesz leckéket.

…és más excentrikus tanárok

Nem csak ő dolgozik itt tanárként persze, kollégái hasonlóan excentrikus professzorok: többek között a Jodie Turner-Smith, André L. Benjamin és a New York-i színházi rendező, Sam Gold által alakított karakterek. Közülük a legjobban kidolgozott Murray Sisskind (Don Cheadle csodálatos intellektuális karikatúrája), aki olyan kurzust tart a popkulturális ikonográfiáról, hogy pár eltés egyetemista szerintem azonnal beiratkozna a szemináriumára.

Murray a hollywoodi filmek autóbaleseteiről szóló órával nyitja a filmet, és a „világi optimizmusról és önünneplésről” áradozik, amit a nagyvásznon az autóbalesetek nyújtanak, egyik látványosabb, mint a másik. Lelkesedik a szétroncsolt fém és lángoló roncsok felvételei felett, és csodálja azt a gondtalan, könnyed minőséget, amelyet a külföldi filmek soha nem tudtak megközelíteni. Az mulatságos és élvezetes korai rész egyik kiemelkedő jelenete egy rögtönzött közös előadás, amelyben Jack az egyetemi rocksztár misztikumát kölcsönzi Murray osztályának, miközben két mitikus figura, Hitler és Elvis Presley életét állítják párhuzamba.

Otthon Jack és Babette is azon aggódik, hogy elsőként halnak meg, és egyedül kell szembenézniük a mélységgel. A halál állandó téma a rozoga házban, a gyerekek a tévéhez rohannak, hogy megnézzék a repülőgép-szerencsétlenségről szóló híradásokat.

Eddig minden rendben. Amikor Baumbach forgatókönyve a fanyar helyzetmegfigyelésről áttér a konkrétabb cselekményes eseményekre, akkor kezd látszani az anyagon a kora, és az irodalmi gyökerek egyre nehézkesebbé válnak.

„Ha ölök már nem félek a haláltól?”

A regénynek megfelelően a második rész akkor veszi kezdetét, amikor egy olajszállító tartálykocsi a közeli területen egy tehervonatnak ütközik, ami egy vegyi anyag kiömlését okozza, amelyet a híradásokban fokozatosan felértékelnek a tollas füsttől a fekete gomolygó felhőig, a „levegőben terjedő mérgező eseményig”, ami a rész címét adja. Az evakuálási parancs pánikot vált ki, ami Jackben felerősödik, amikor benzinpumpálás közben közvetlenül ki van téve a felhőnek. Az sem segít, hogy azt mondják neki, hogy 15 évig kell várnia, hogy felmérje az egészségügyi kockázatot.

Vannak vicces részek, mint például az, hogy a tudós stréber Heinrich társadalmi önbizalomra tesz szert, amikor egy táborban a kitelepítettek tömegét szórakoztatja részletes meglátásaival. De a film összességében egyre kevésbé vonzó – és egyre inkább szúrós -, ahogy a vegyi szennyezés ökológiai és érzelmi következményeit vizsgálja.

A történetet ezután túl sok irányba kezdik szanaszét rángatni, beleértve az összeesküvés-elméletek terjedését; a család aggodalmát a titokzatos Babette memóriazavarai miatt, amelyek a Dylar nevű kísérleti szorongásoldó gyógyszer miatt következnek be; a Mr. Gray (Lars Eidinger) nevű árnyékfigura szerepét; és Murray azt a gondolatot ülteti Jack fejébe, hogy talán úgy tudja legyőzni a saját halálfélelmét, ha valaki más életét veszi el.

Nem eléggé kortárs alkotás a film

Az erőszak és a terror ereje, hogy nehéz időkben újraegyesítse a családokat, még mindig érett gondolatnak tűnik a szatírára, akárcsak az amerikaiak gyógyszerfüggősége a kényelem érdekében, és az öko-jelentések hosszú hatósugara az életünkben. De a film mániákus machinációi nemhogy jobban, de kevésbé kötődnek bármilyen kézzelfogható kortárs valósághoz, így a filmnek olyan feelingje van, mint egy felújított nyolcvanas évekbeli filmnek – ami ebben az esetben a hátrányára válik. Még az olyan sodró lendületű szekvenciák, mint például az, amikor Jack és családja elszáguldanak a veszély elől a családi kombiban, amelyet ideiglenesen egy folyón sodródnak, nem sok komikus lendületet adnak.

Továbbra is az az érzésünk, hogy Baumbach inkább a karakterközpontú anyagot, mint ezt a fajta felgyorsított abszurd cselekményt tudja kezelni, ami részben Danny Elfman sötét, vidámházi zenéjének köszönhetően működik csak.

Driver mindennek a zűrzavarnak a főszereplőjeként biztosan elkötelezi magát; szórakoztatóan használja ki hatalmas fizikai jelenlétét azzal, hogy a College-on-the-Hill kampuszán úgy száguldozik, mint egy vámpír köpenyében az egyetemi talárját viselve.

Anyából zombi lett, a gyerek irányít

A szépséges Great Gerwig karaktere – akinek csodálatos hajfürtjei vannak, amelyeket Murray „fontos hajnak” nevez – fokozatosan halványul el: a film nagy részében izzadtan bámul ki az ablakon, elmerülve a zsibbadt szorongásban. A gyerekek továbbra is lebilincselőbbek, Sam és May Nivola (Alessandro Nivola és Emily Mortimer gyermekei) élénk benyomást keltenek, míg Cassidy jól hozza a vagány, talpraesett és irányító kamasz figuráját. Sok szempontból ő a ház legfelelősségteljesebb figurája.

„Törékeny lények vagyunk, akiket ellenséges tények világa vesz körül” – mondja Murray a cselekmény végén, megfogalmazva egy tézist arról, hogy meg kell tanulnunk kizárni ezt a világot, még ha csak átmenetileg is, ami csak időnként áll össze a filmben. Ennél sokkal találóbb Jack megjegyzése a film elején: „Élvezzük ezeket a céltalan napokat, amíg lehet.” Csak a záró szupermarketes extravagáns jelenetben válik igazán értelmezhetővé ez a felszólítás. A film ellentmondásossága ellenére legalább a végén feldobott hangulatban távozik az ember.

-BadSector-