SOROZATKRITIKA – A Sony PlayStation 3/4/5 legendás posztapokaliptikus videójátékának adaptációjában az emberiség zöme kipusztult, miután egy olyan gombafertőzés szabadult el a világon, amely az embereket vérszomjas, teljesen eltorzult, zombiszerű élőhalottakká alakítja át. A főszereplő túlélőket alakító Bella Ramsey és Pedro Pascal csodálatra méltó alakítást nyújtanak – ezért is érdemes megnézni a videojáték-adaptációt, amely – bár nem tökéletes – de mégis megtöri végre a szinte örökké pocsék videójátékos adaptációk műfajának átkát. A magyar HBO Maxnak köszönhetően az első részt moziban láthattuk, az első évad további epizódjait pedig a sajtó számára kiküldött, erősen bétás „screenerek” formájában néztük végig.

Oly sok zombisorozat készült már, de talán a legemlékezetesebb mégis a The Walking Dead képregényes rémálma, amely egyértelműen hatással volt az először 2013-ban, PlayStation 3-ra megjelent The Last of Us-ra. Akkoriban azt mondtuk, hogy ez már annyira filmszerű, hogy lehetetlen lenne igazán korrekt filmes adaptációt készíteni belőle, így kicsit meglepetésként is hatott, amikor először bejelentették, hogy az HBO a hatalmas népszerűségnek örvendő videojátékon alapuló sorozatot készít, amelyben a ismét a játék kíméletlenül sötét, de rendíthetetlenül humánus történetet fogják újra elmesélni, tehát nem csak arról lesz szó, hogy a játék univerzuma alapján készül egy különálló sorozat, új sztorival.

Pedig hát, ha valaki rajong a videojátékokért (mint mi), aligha nyűgözhette le a jelenlegi sorozatos televíziós adaptációk sora. A Paramount Plus vérszegény Halo című szériájától kezdve a Netflix rövid életű rendkívül tré és a számoktól elrugaszkodott Resident Evilig, a játékosokat rosszul szolgálták ki a tévés vezetők. Így amikor felröppent a hír, hogy Craig Mazin, a kritikusok által elismert Csernobil minisorozat írója egyesíti erőit Neil Druckmann-nal, a formátum történetének egyik legtiszteletreméltóbb játékának alkotójával, nos, a várakozások mérsékeltek voltak. Éppen ezért rendkívül kellemes meglepetés, hogy az HBO kis képernyőkre érkező epikus újragondolása, a The Last of Us összeségében remek meglepetés.

A hallgatag, sztoikus veterán és a tünetmentes kislány

Pedro Pascal alakítja Joelt, a hallgatag veteránt. 2003-at írunk: George W. Bush mosolyog le az osztályterem faláról, Joel teherautóján pedig egy Sivatagi Vihar hadművelet matrica díszeleg. „Jakarta?” – tűnődik Joel, amikor egy szörnyű fertőzésről szóló pletykák elérik az amerikai adókat. „Hol van az? Közel-Keleten?” Hamarosan megtudja: az indonéziai város a járvány epicentruma. A cordyceps gomba mutáns változata egy kenyérgyárból robban ki, és a világ darabjaira hullik tőle. Napokon belül nem marad más, mint a túlélők szedett-vedett társadalma és egy olyan Föld, amelyet nagyrészt gombás agyú zombik irányítanak.

Itt jön be a képbe Ellie, akit leginkább a Trónok harcából ismerős Bella Ramsey alakít, egy 14 éves kislány, aki talán a kulcsot rejti a vírus megszabadításához. Joel feladata, hogy a lányt biztonságban kicsempéssze a karanténzónából, és átcsempéssze az ellenállók egy csapatához. A bökkenő? Ellie-t megharapták, bár úgy tűnik, a fertőzés nem terjed. „Ne beszélj úgy erről a gyerekről, mintha még valamiféle élet állna előtte” – mondja Joel a társának, Tessnek (a Mindhunteres Anna Torv), amikor megkapják az utasításokat. De Ellie előtt valóban ott van az élet; csakhogy ehhez előtte egy csomó nyáladzó élőhalott koponyájába kell beledöfnie a kését.

Remek szereplők szinte minden karakternél

A The Last of Us központi párosának castingja, mindketten a nagy sárkány és a jégzombi sorozat öregdiákjai, nem véletlen. Pascal elképesztő tévés karriert kovácsolt a rajongók által kedvelt, de mindössze nyolc epizód hosszúságú Game of Thrones-ból. A Narcos és a Mandalorian után ez Pascal harmadik Westeros utáni főszerepe. (Bár emlékezetes alakítást nyújtott még a Wonder Woman 1984-ben is, ahol „Az élet jó! De lehet jobb is!” mondata igazi internetes mémmé vált.) Pascal megbízható sztárként alakít olyan macho, de sokszor mégis érzékeny, meghasonlott férfiakat, akik sokszor inkább ütnek, mint beszélnek.

Bella Ramsey eközben kiválóan hozza a koraérett, de szerethető tinédzserek vonalát. „Egy csomó istenverte kérdést teszel fel” – morogja rá Joel, miközben a lány kóborlásuk közben egyfolytában fecseg. Sok Last of Us-rajongót bosszantott, hogy Ramsey nem egy szép kislány és egyáltalán nem is hasonlít külsőleg Ellie-re, de ebben a sorozatban annyira meggyőző, sőt, kiemelkedően jó alakítást nyújtott, hogy szerintem a dühös fanok meg fognak enyhülni, ha ezzel szembesülnek.

Nekem, mint The Last of Us-fannak Ellie-nél sokkal zavaróbb volt Tess választása, akit játékban a 24-ből is ismert – egyszerre rendkívül vonzó, dinamikus és karizmatikus – Annie Wersching alakított, itt pedig Tess egy számomra nem túl meggyőző Anna Torv. Ennek mondjuk részben az is az oka, hogy az egyik ikonikus jelenetét (amikor Joellel „találkoznak” a fegyvernepper Roberttel) alaposan visszafogták és részben emiatt is sokkal kevésbé karakán és kegyetlen karaktere: pont az az irgalmat nem ismerő, cinikus céltudatos (de mégis vonzó) túlélő nő nem jön át rajta, ami Tessre annyira jellemző volt a játékban. A többi karakterrel nem volt ilyen problémám és külön tetszett, hogy a játék két főszereplője: Troy Baker és Ashley Johnson egy-egy rövid kameóban szerepelnek a sorozatban.

A történet nagyszerűen átjött, de az akció „vérszegényebb”

A The Last of Us értékelésénél az a központi kérdés, hogy mennyire hatékonyan lép ki a videojátékos gyökerekből. A videojátékok interaktívak, arra kérik a játékosokat, hogy aktívan vegyenek részt a történetmesélésben, míg más médiumok azt akarják, hogy passzívak legyünk. Az ilyen történeteket új formátumokba átültető írók számára az a kihívás, hogy hogyan tudják fenntartani ezt a varázslatot.

Mivel a The Last of Us játék is egy teljesen lineáris történetet mesél el, így az alkotóknak legfeljebb csak azon kellett agyalniuk, hogy mennyire térjenek el attól, vagy mennyire őrizzék meg az eredeti szálat. Bár sok változás is van, azért a történet alapjaiban nem változott és rengeteg a kikacsintás, nagyjából egy-az-egyben átvett párbeszéd és jelenet, hogy a rajongók a sztori tekintetében nem panaszkodhatnak.

Ami furcsamód sokkal inkább csalódást kelt a The Last of Us-ben és egy akció-horror sorozatban furcsán is hat, az a tény, hogy akciójelenetek terén sokkal vérszegényebb a sorozat – méghozzá a szó minden értelmében. Összesen hatszor játszottam végig a The Last of Us-t, szóval, és a játék bizonyos jeleneteinél már vártam a kemény akciót, ehhez képest vagy semmilyen, vagy gyakran csak valamilyen rendkívül rövid és visszafogott öldöklést láthatunk. Ez egyébként nemcsak a játékkal, de mondjuk olyan sorozattal összehasonlítva is feltűnő, mint a The Walking Dead.

Persze, nem szűkölködünk azért a lenyűgöző jelenetekben: a kihalt, lebombázott metropoliszok látványa mellett a vidéki Amerikát ábrázoló, westernes hangulatú felvételeket láthatjuk. A sorozat képi világa is eredeti: a hullákból gombák virágoznak, míg a különös virágok földöntúli mintákat vetnek az elhagyatott városképek elé.

A The Last of Us kétségtelenül új mérföldkő a videojátékok adaptációjának eddig eléggé lehangoló sorában. Bár nem minden tekintetben sikerült áthozni a klasszikus PlayStation játék élményét és pár szereplőválasztás igencsak megosztó lesz a rajongók körében, de az kétségtelen, hogy a Mazinnal együtt dolgozó Druckmann keze nyomát viseli ez az egyszerre rendkívül kegyetlen és mégis igazán emberi történetet elmesélő sorozat. Esélyes tehát, hogy az HBO-nak a The Last of Us-szal egy újabb óriási sikerrel van dolga.

-BadSector-