FILMKRITIKA – Brendan Fraser visszatérő szerepe a lehető legváratlanabb és a színész számára átformáló erejű. Nemcsak azért, mert egy 600 kilós férfit alakít, aki nem tudja elhagyni kis vidéki idahói lakását A bálna című filmben, hanem csodálatos gyengédsége és kedvessége miatt is, amelyet a filmbéli elvadult lányát próbálja ismét „megszelidíteni”.

Fraser egészen más szerepet játszik most, mint korábbi karrierje során. Az 53 éves színész fénykorában, a kilencvenes és nyolcvanas években, amikor a „Múmia” filmekben, a „Majomcsontban” és a „George a dzsungel hősében” játszott, menő vígjátéki/akciósztár szerepekben igazi sztár volt, és egy hatalmas energiával bírt. Sprintelt, üvöltött, üvöltött, ugrált, vagy harcolt a Sziklával a Skorpiókirályban.

Merengő és magányos

De a Darren Aronofsky által remekül rendezett „A bálna” című filmben Charlie-ja csendes, merengő és magányos. És intenzíven megindító. Szinte a kanapéhoz kötötten, egy online esszéíró tanfolyam tanításából él, a laptop kameráját kikapcsolva, hogy senki ne lássa az arcát és a testét. Megmondja a pizzafutárnak, hogy hagyja a dobozt az ajtó előtt. Állandó szégyenben él. Fraser szemében látszólag mindig van egy keserű momentum.

Charlie elrejtőzött, és fiatalabb társa, Alan korai halála után hízni kezdett. Volt felesége, Mary (Samantha Morton) és lánya, Ellie (Sadie Sink) nem akarnak tőle semmit, mert elhagyta őket az új férje miatt. Most Charlie teljesen egyedül van, leszámítva egy misszionárius látogatót (Ty Simpkins), aki arra ösztökéli a férfit, hogy találja meg Istent, és egy Liz nevű ápolónő barátnőjét (Hong Chau), aki gondoskodik róla, és eredménytelenül könyörög a makacs fickónak, hogy menjen be a kórházba. A nő szerint Charlie-nak már csak egy hete van hátra.

„A bálna” gyermeki rácsodálkozása

Kedves régi tulajdonsága, amit Fraser egyáltalán nem hagyott el, az a szinte gyermeki rácsodálkozás, amelyet már az első filmjei óta láthatunk tőle. Felnőtt akciósztárként a karakterei az izgalmas új felfedezéseket tevő gyerekek tágra nyílt szemeivel rendelkeztek. Charlie-ban is ugyanez a csillogás van, amikor a tinédzser lányáról, Ellie-ről (Sadie Sink) beszél, aki utálja őt, és akivel kétségbeesetten próbál újra kapcsolatot teremteni, amíg még él. Ezekben a kedves, tartalmas kapcsolatra tett kísérletekben a színész hosszú pályafutása legszebb munkáját végzi.

Rengeteg ok van arra, hogy ez a film miért nem működhet. Samuel D. Hunter (aki egyben a forgatókönyvíró is) kiváló színdarabján alapul, és az efféle, színpadra szánt, felfokozott anyag a vásznon gyakran megbukik, hiszen egy másik, hasonló színházi adaptáció, az Alleluja is nagyot bukott. És gondolom, néhány felháborodott néző a Charlie-t – és Fraser szereposztását – a túlsúlyos emberek kizsákmányolásának fogja nevezni. Ez nem így van. A bálna alapvetően a gyászról és a szeretet kereséséről szól.

Mégis, figyelmeztetünk, hogy a látvány sokkoló lehet egyesek számára. Vannak kemény, zsigeri jelenetek, – hasonlóan ahhoz, amikor Natalie Portman lábkörmei elkezdtek leesni a „Fekete hattyú”-ban, Aronofsky másik filmjében.

Súlyos téma, profi megvalósítás

A rendező és Fraser azonban nehéz témákat vesznek elő, és a feldolgozásuknak mély, megrendítő üzenete van, ami a moziból való távozás után is veled marad. Soha nem hagyjuk el a kis otthont, de Aronofsky folyamatosan változó, titokzatos, nagy és filmszerű marad, és mégsem hatásvadász. És bár Hunter írásai jobban illenek a színpadra (az „Egy ügy Isten létezéséért” című darabja volt a tavalyi évad legjobb darabja), a rendező ilyen túlzásokból és stílusból él. Soha nem tűnik tisztességtelennek.

Rob Simonsen ködkürt-szerű, tengeri vihart idéző zenéje (Herman Melville „Moby Dick” című műve fontos szerepet játszik a filmben) szintén emeli a tétet.

Fraser profizmusának igazi bizonyítéka, hogy azt, amiből viccet, vagy klisés, lapos tragédiát vagy akár egy előadást lehetne készíteni az elhízásról, gyönyörű emberséggel ruházza fel. Az ő Charlie-ja egy mélyen átélhető személyiség, aki emlékeztet minket arra, hogy egyetlen nap milyen jelentősen megváltoztathatja életünk alakulását. A történetmesélésről tanúskodik, hogy egy olyan karakter, aki ennyire különbözik a mozilátogatók többségétől, ilyen erőteljesen elgondolkodtathat bennünket saját életünkről.

-BadSector-