FILMKRITIKA – A jobb napokat látott, eléggé leharcolt és meghízott Russel Crowe egy karizmatikus olasz papot játszik, akik eleinte másod-, majd főállásban „a pápa ördögűzője ” – feltéve, ha van egyáltalán ördög, akit ki lehet űzni, mert, ha nincs, akkor botcsinálta „pszichiáter”, aki egyszerű trükkökkel veszi rá a delikvenseket, hogy „már nem is szállta meg az ördög”. Persze, előfordul, hogy tényleg démoni megszállásról van szó (különben nem lenne miről filmet csinálni…), ilyenkor lép ténylegesen akcióba az egyébként valóban élt ördögűző, Gabriele Amorth atya (illetve Crowe a szerepében), aki „munkásságáról” több könyvet is írt. No de milyen lett ez az ördögűzős film? Legalább élvezhető?

William Friedkin 1973-es Az ördögűző című filmjét minden idők egyik legjobb horrorfilmjeként tartjuk számon, amelyen sikerét és színvonalát az azóta készült folytatások és utánérzések sem tudták túlszárnyalni – és ez még enyhe kifejezés. Talán még a Hellblazer képregények alapján készült 2005-ös Constantine, a démonvadász, illetve a Constantine tévésorozat viszonylag élvezhető, de persze Friedkin korai klasszikusával azok sincsenek köszönőviszonyban sem. A Constantine is csak amiatt jó, mert sok minden másról is van szó benne, nem csak az ördögűzésről, a Friedkin filmjének folytatásai és más klónjai viszont nehezen birkóznak meg Az ördögűző örökségével. Sajnos, ugyanez A pápa ördögűzőjéről is ugyanúgy elmondható…

Russel Crowe az ördögűző mester, vicces olasz akcentussal

De hogy mi is A pápa ördögűzője? Ez egy nemrég a magyar mozikba is került amerikai természetfeletti horrorfilm, amelyet Julius Avery rendezett Michael Petroni és Evan Spiliotopoulos forgatókönyve alapján, amely Gabriele Amorth atya 1990-es An Exorcist Tells His Story (Egy ördögűző elmeséli a történetét) és 1992-es An Exorcist: More Stories (Egy ördögűző: További történetek) című könyvein alapul.

A filmben Russell Crowe alakítja Amorth atyát, Daniel Zovatto, Alex Essoe és Franco Nero pedig mellékszereplőként láthatók. A film Amorth atyát követi nyomon, ahogy egy fiú rémisztő megszállottságát vizsgálja, és felfedezi a Vatikán által kétségbeesetten titokban tartott évszázados összeesküvést.

Az ördög a részletekben rejlik

A pápa ördögűzője a legtöbb szempontból egy szokványos „vallásos” horror, de a sztár megszentelt alakítása egyes nézők imáira a válasz. Russell Crowe karizmatikusan és meggyőzően alakítja Gabriele Amorth atyát, a pápa személyes ördögűzőjét, a földhözragadt, robogóval közlekedő, humoros, gyakorlatias embert, aki nem habozik, amikor démonokat disznókba kell „átvarázsolni”, vagy fegyverként kell használni egy Szent Benedek-medál szentséget. Crowe jelenlétével és karizmájával tényleg feldobja ezt a sablonos ördögűzős filmet, elérve, hogy érdekeljen minket a karaktere és a küldetése.

Sajnos a film többi része nem ér fel Crowe alakításához. A cselekmény abszurd módon össze van kuszálva és tele van logikátlanságokkal, olcsó jump-scare-ekkel, klisékkel és jobb ördögűzős filmek újrahasznosított ötleteire támaszkodik. A film megpróbál egyensúlyt teremteni a horror, a misztikum és a dráma között, de mindháromban elbukik. A horrorjelenetek kiszámíthatóak és ismétlődőek, a rejtélyt rosszul magyarázzák és oldják meg, a drámai történeti elemek pedig átütő erejűek próbálnak lenni, de mégsem elég meggyőzőek.

Dícsértessék Russel Crowe neve!

A film mentsvára Crowe és a színésztársai közötti kémia, különösen ami Daniel Zovattót, mint Esquibel atyát illeti, aki a helyi pap és Amorth pártfogoltja lesz. Alex Essoe, mint Henry anyja, Julia és a jó öreg Franco Nero, mint a pápa szintén egész meggyőzőek lennének, de karaktereik nem eléggé kidolgozottak és kihasználatlanok.

A film produkciós értékei is lenyűgözőek, a Vatikán és környéke egész meggyőzően van újraalkotva. Khalid Mohtaseb operatőri munkája hangulatos és stílusos, Jed Kurzel zenéje pedig kísérteties és hatásos. A film nem zárkózik el a vér és az erőszak elől, de nem is használja ki őket olcsó sokkoló hatásra. A film igyekszik tisztelettel viseltetni a forrásanyag és a vallási témák iránt, de nem veszi magát túl komolyan.

Amikor a ripacskodás démona száll meg

Ugyanakkor a mellékszereplők játéka sem sokkal jobb, mint az elég gyermeteg forgatókönyv. A Peter DeSouza-Feighoney által játszott megszállt kölyök, Henry elvileg egy traumatizált és meggyötört lélek, de miután a sátáni mivoltában mindig csak egyetlen arckifejezésre képes, nézőként nagyon nem tudunk vele együtt érezni. Mindig ugyanazt a fenyegető arcot vágja, és ugyanolyan monoton hangon beszél, akár az anyját szidja, akár a papot gúnyolja, akár vért köpköd. Nem vált ki szimpátiát vagy félelmet, csak nevetgélni tudunk a túltolt alakításán.

Ugyanez vonatkozik a húgára, Amyre is, akit Laurel Marsden alakít, és akinek lázadó és problémás tinédzsernek kellene lennie, de ő csak egy sablonos sztereotípia. Dohányzik, hangos zenét hallgat, és csak flörtölne a helyi fiúkkal, ha lehetősége adódna rá. Persze, ezzel önmagában nem lenne semmi baj, csakhogy ezen túl nincs semmilyen más mélysége vagy személyisége, és a bátyjával való kapcsolatát sohasem tárják fel vagy magyarázzák meg.

Az egyetlen mellékszereplő, aki megpróbál színvonalas teljesítményt nyújtani, az említett Daniel Zovatto, mint Esquibel atya, a helyi pap, aki Amorth segítségére van. Némi humort és bájt visz a szerepébe, de őt is alulhasznosítják, és a cselekmény háttérbe szorítja. A többi szereplő felejthető és unalmas, csak elpazarolják tehetségüket és potenciáljukat.

A pápa ördögűzője nem egy szörnyű film, de nem is emlékezetes – hamar eltűnik majd a süllyesztőben és talán csak a streaming szolgáltatásokban arat majd viszonylagos „sikert”. Ez egy középszerű horrorfilm, amely elpazarolja a benne rejlő potenciált és a sztárját. Nem eléggé ijesztő, csak helyenként (a vége felé) izgalmas, helyette inkább sablonos és közhelyes. Ez egy olyan vallásról, ördögűzésről szóló horrorfilm, ahol a végkifejletért fogsz imádkozni.

-BadSector-