TESZT – Egy stúdió első játékáról van szó, ami meglepően jó lett, igaz, azért vizualitásában erősen emlékeztet például az Ori játékokra, de azért egy kisebb Journey hatás is érzékelhető a Strayed Lightson, amnek egy komolyabb hibája van. Emiatt esik el egy erősebb értékeléstől (amit amúgy megérdemelne, csakhogy azért ebben az aspektusban a játékok legtöbbje lehagyja…).

Fedezd fel az elszabadult természet és a romlott városok sötét és oneirikus világát. Testesíts meg egy apró fénylényt a felébredés felé vezető úton. Küzdj meg belső démonaiddal, és állítsd helyre az egyensúlyodat.

A nagy utazás

A Journey ihlete ott bukkan fel, hogy a játékban nincsenek dialógusok, így ebből adódóan nincsen komolyabb kontextus sem, hanem egyszerűen magunkhoz térünk, és elkezdjük felfedezni a területet, ami eltárul előttünk. Ez bár elsőre kissé összecsapottnak tűnhet, a környezetben rejlő narratíva igenis hatékony tud lenni, de azért mégis a játékmenetre kell koncentrálni: rövid idő alatt ellenfelekbe futunk, és őket le kell győzni mindenféle apelláta nélkül. Aki nem szereti a parry-t (magyarul hülyén hangzik: támadáselhárítás; PlayStation ez R1), nem javasolt a Strayed Lights, ugyanis ezt gyakran kell alkalmazni, hiszen ezzel töltődik fel a csík, hogy ellentámadásba lendülhessünk. Csakhogy ezzel sem érdemes pazarolni. Egyfajta ritmikai játékká válik az élmény, amikor meg kell tanulni az ellenfelünk támadási mintáját, hogy megfelelő időpontban vágjunk vissza. Sok időt hagy erre, így nem olyan szoros mint mondjuk bármelyik FromSoftware akció-RPG-ben. Az egészbe még egy csavart dob (és újfent ritmusra építi a játékmenetet) a szín (váltás L1-gyel).

Ugyanolyan színnel kell rendelkeznünk, amilyen az ellenfélnek van, és ha nem vagyunk óvatosak, az arcunkba kapunk egy lila ellentámadást is, így néha a dash mozdulattal ide-oda kell sprintelni. Az egésznek van egy kellemes hangulata. Talán a Fur-hoz hasonlói. Természetesen bossfightok is vannak, amik ezt az egész koncepciót úgy viszik tovább, hogy az ő támadási mintázatuk bonyolultabb, ebből adódóan pontosabban kell mindent időzíteni. Ebben (is) rejlik a Strayed Lights viszonylag magas (de limitációi miatt mégsem kimagasló) értékelése: öröm átélni mindezt, és jól esik, ha végül ők eldőlnek, a mi fényünk pedig tovább lángol, de azért kissé érthetetlen, hogy miért vannak benne QTE befejező mozdulatok. Az igaz, hogy a filmes stílus átjön, de valahogy nem passzol a játékmenetbe a QTE-zés. A világ maga pedig tetszetős, és a fő útvonalról vannak mellékutak, amikre le lehet menni. Szinte magától értetődik, hogy a fehér szegélyekre lehet felkapaszkodni, de azért gyorsabb is lehetne az animáció, ha olyan helyre mennénk, ami onnan elérhetetlen, mert a zuhanás talán túl sokáig tart. Szóval lineáris a Strayed Lights, de nem teljesen. Kb. a Metro: Exodus volt ilyen hasonló megközelítésű…

Szabadság(?)

A kérdőjel nem azért van ott, mert egy videojátékban vagyunk, aminek értelemszerűen megvannak a maga korlátj

ai, hanem inkább azért, mert nincs kitűzve, hogy innen ide kell elmenni, így emiatt érezhetjük úgy, hogy szabadon mozoghatunk a területen, amit viszont érdemes átfésülni a gömbökért, mert ezekkel a képességeinket fejleszteni lehet. Így ha az a baj, hogy nincsen elég életerőnk, akkor lehet bővíteni, vagy ha inkább a támadás felé terelnénk fénylényünket, azt is megvalósíthatjuk, így a három különleges támadásig is eljuthatunk. Az egyik a színekre hat, ugyanis nem kell színeket váltani a parry-hez, egy másik egy ugró támadás, és a harmadik pedig elkábítja ellenfelünket. Persze nem lehet folyamatosan, állandóan alkalmazni ezeket, és csak adott számmal vethetjük be, így mindig érdemes spórolni velük.

Hiába megyünk egy másik, elegánsabbnak ható régióba (a területek könnyedén megkülönböztethetőek), ne pazaroljuk el az első ellenfélre a speciális támadást, hanem mindig érdemes a bossokra tartogatni. Közben hallgassuk a Journey soundtrackjét is készítő Austin Wintory dallamait (újabb link ahhoz a játékhoz). Nagyon jó, meseszerű hangzásvilágot ad a Strayed Lightsnak, aminek a leggyengébb pointja, ami már a legelején be lett lengetve, a hossz. Nem vicc azt mondani, hogy három óra alatt is végig lehet játszani. Ha egy kicsit hosszabb lett volna, mondjuk 5-6 óra, akkor még inkább nagyot szólt volna az Embers debütálása. Ettől függetlenül nincs messze attól, vagy talán el is érte, hogy felejthetetlen élményt tudjon kínálni a közönségnek, akiknek hajlamosnak kell lenniük arra, hogy kipróbálják, mert ezen is múlhat egy játék anyagi sikere…

Fényes

A Strayed Lights először nyolcast kapott volna, de a rövidsége miatt egy nagyon erős hétfeles jár neki. Akinek tetszik ez a műfaj, nyugodtan vegye nyolcasnak. A világ tetszetős, az audiovizuális minősége korrekt, és a környezetben egy jó narratíva rejlik, de néhány animáció nem lett olyan jó, talán túlzásba vitték a parry fontosságát, de a legfontosabb az, hogy rövid lett. De az alatt a három óra alatt élmény. Nem is rossz élmény.

-V-

Kiadó: Embers

Fejlesztő: Embers

Stílus: akció-kaland

Megjelenés: 2023. április 25.