FILMELŐZETES – Wes Anderson legújabb filmje egy 1955-ös Junior Stargazer konvenció körül forog, ahol egy csapat okos tinédzser szembesül a világot megváltoztató eseményekkel. A film sztárszereposztása többek között Jason Schwartzman, Scarlett Johansson, Tom Hanks, Jeffrey Wright, Tilda Swinton és Margot Robbie. A film 2023. szeptember 14-én kerül a magyar mozikba.

Asteroid City aprócska pont a térképen: kisváros Amerika délnyugati részén. 1955-ben járunk. A város legnagyobb attrakciója a közelében található gigantikus meteorkráter és a mellette működő csillagászati obszervatórium. Ezen a hétvégén a katonák és a csillagászok öt zseniális gyereket látnak vendégül, akik bemutatják találmányaikat. Nem túl messze, a dombokon túl atomkísérletek gombafelhői láthatók.

Történetünk egy ünnepséggel kezdődik, amely az Ifjú Csillagfürkészők eredményeit hivatott elismerni, ám váratlan vendég toppan be: egy földönkívüli. Asteroid City vesztegzár alá kerül, és a hadsereg hamis fedősztorit kreál, ám a koraérett zsenipalánták, mintha csak Spielberg valamelyik klasszikusából léptek volna elő, tervet kovácsolnak, hogyan értesíthetnék a külvilágot.

Ám, ahogyan az már Andersonnál lenni szokott, valójában ennél sokkal nagyobb dologról van szó. A krátertől keletre Asteroid City lakói színdarab előadására készülnek, melynek címe Asteroid City. Bepillantunk a kulisszák mögé, a színjátszók életébe. A színészek gyakorolnak, hogy sztárokká váljanak.

Mindez továbbra is ugyanolyan szórakoztató, mint Anderson minden munkája, de sokkal kozmikusabb léptékű vállalkozás. A film behatóan és személyes hevülettel elemzi a bonyolult családi kapcsolatokat, az új szerelmek kibontakozását, a szülő-gyermek viszonyt, a titkokat, felfedezéseket és azt, hogyan lehet túljárni a felnőttek eszén, továbbá összekapcsolja a szélfútta Nyugatot és a szürke Keletet, s bemutatja mindennek a tökéletes érzelmi egyensúlyát, amit Wes Andersonnál jobban senki nem tud megragadni. 

Üdvözöljük Asteroid Cityben

1955, amerikai délnyugat, Asteroid City. Lakosság: 87 fő. Leltár: egy 12 ülőkés étkezde, egy egykutas benzinkút, egy motel 12 házikóval, egy telefonfülke, plusz a várostól némileg távolabb aszteroidakráter csillagvizsgálóval. Itt találkozunk először Augie Steenbeckkel (Jason Schwartzman), Midge Campbell-lel (Scarlett Johansson) és Stanley Zakkel (Tom Hanks).

Hamarosan ismét beléjük botlunk, ezúttal a színfalak mögött, ahol Jones Hall (Schwartzman) és Mercedes Ford (Johansson) és színésztársaik az Asteroid City című darabot próbálják. Amit látunk, az színdarab a színdarabban, amilyet eddig még senki nem állított színpadra. „Filmünk középpontjában egy olyan színésznő áll, aki színésznőt játszó színésznőt játszik” – magyarázza Wes Anderson.

Augie, a frissen megözvegyült haditudósító három kislányával és kamaszfiával, Woodrow-val (Jake Ryan) érkezik a városba, utóbbi Ifjú Csillagfürkésző. A hétvégi Aszteroida Napot jöttek ünnepelni: a megemlékezés a Kr. e. 3007. szeptember 27-én bekövetkezett híres aszteroidabecsapódás előtt tiszteleg. Asteroid Citybe érkezik még Midge Campbell filmsztár (Johansson) és lánya, Dinah (Grace Edwards), aki szintén Ifjú Csillagfürkésző, továbbá három másik Űrkadét-díjas gyermek, tudományos találmányaik és szüleik kíséretében.

Az ünnepség házigazdái Grif Gibson ötcsillagos tábornok (Jeffrey Wright) és dr. Hickenlooper csillagász (Tilda Swinton).

De álljunk meg egy pillanatra, és kezdjük az elején, amikor a Műsorvezető (Bryan Cranston) 1950 körül bejelenti egy tévéstúdióban: „Ma esti adásunk a színfalak mögé kalauzol bennünket, hogy elejétől a végéig szemtanúi legyünk egy amerikai darab színpadra állításának.” A Tarkington Theatre színpadáról van szó, amely a New York-i Broadwayre hajazó környéken található, ahol megismerkedhetünk Conrad Earp drámaíróval (Edward Norton) és a társulattal, amelynek két vezető színésze Jones Hall (Schwartzman) és Mercedes Ford (Johansson).

A négyzet alakú, fekete-fehér kép színes szélesvászonra vált, egy tehervonat tetején száguldunk Asteroid City felé, és a fülünkbe csengenek a Műsorvezető szavai, miszerint az Asteroid City című darab nem a valóság. Elképzelt dráma, amelyet kifejezetten jelen adás számára álmodtak meg. A szereplők merőben a képzelet szülöttei, a szöveg előfeltevésekből származik, az események kétes eredetű források alapján képződött kitalációk – ám mindez együtt hiteles beszámoló egy modern színdarab létrejöttéhez vezető alkotófolyamatról.

Az Asteroid City minden Wes Anderson-filmnél szorosabban kötődik az ötvenes évek Amerikáját meghatározó két vonulathoz: az egyik a Nyugat, a másik a Broadway, a maguk hőseivel és legendáival. Még mindig a Nyugat meghódításának és a telekspekulációk korszakában járunk. Tombol a háború utáni paranoia, éberen őrzik az atomtitkot, nagy találmányok születnek, és Amerika elkezdi a csillagokat fürkészni. Talán éppen egy Ifjú Csillagfürkésző NASA-nál kifejtett tevékenységének lesz köszönhető, hogy másfél évtized múlva ember teheti a lábát a Holdra. 1955-ben az az érzés hatotta át a tudomány világát, hogy bármi és minden lehetséges.

Gyakran bukkannak fel vágyakozó karakterek Wes Anderson filmjeiben: Richie, Margot és Chas Tenenbaum az apjukhoz szeretnének közel kerülni, az Utazás Darjeelingbe három testvére az anyját keresi. Az Asteroid Cityben Augie Steenbeck szeretett társa nélkül kénytelen szembenézni az apaság megpróbáltatásaival, ki kell békülnie az apósával és új családi békét kell teremtenie, és ha sikerül összeszednie magát, el kell mondania a gyerekeinek, hogy az édesanyjuk meghalt, és a hamvait napokon át fuvarozták egy műanyag ételhordóban.

Új szerelem szökken szárba, egy tudós felajánlja támogatását tehetséges tanítványának, egy özvegy és egy elvált nő közel kerül egymáshoz néhány éjszaka erejéig – mindenkinek egy kicsit új irányt vesz a jövője. Mint Andersonnál mindig, empátia alakul ki filmes és közönsége között, az Asteroid City megérinti a szíveket.

A produkció

Az Asteroid City Wes Anderson újfajta alkotása, hangulata és stílusa mégis azonnal ismerős. Álomszerű vidék, ahol kedvünk támad arra, hogy a világegyetem nagy kérdésein merengjünk: a szerelemről és a magányról, a gyászról és a reményről, az élet (és a halál) értelméről. Anderson mindig olyan távlatokat tár fel előttünk elképesztő részletességgel és léptékben, amelyek eddig ismeretlenek voltak számunkra, de az általa felépített világ pilléreit minden alkalommal az azt benépesítő hősök alkotják. Anderson ezúttal a sivatagba kalauzol bennünket, de a célhoz vezető utak az ötvenes évek Amerikájának két oldalát kötik össze: a színházat és a Nyugatot.

„Számomra a film soha nem csupán egyetlen elképzelést jelent – mondja Anderson. – Legalább két különböző dolog kapcsolódik össze, és így lesz belőle mozgókép.” Az Anderson és Roman Coppola által megszült első sztorivázlat helyszíne a keleti metropolisz volt, de aztán a cselekmény áthelyeződött máshova. „Színházi filmet akartam csinálni. Mint amikor Paul Newman és Joanne Woodward együtt lép színpadra… Az volt az elképzelésünk, hogy van egy színházi társulat, ami egy darab előadására készül… Azt a címet adtuk neki, hogy Automata büfé, és úgy gondoltuk, hogy a történet teljes egészében egy ilyen utasellátós helyszínen játszódik. Aztán meg arra gondoltunk, hogy a sztorinak Sam Shepard-féle fílingje legyen. Így aztán hagytuk az automata büfét és kiköltöztünk inkább a sivatagba.”

A különféle színpadok világára a hidegháború szó szerinti és jelképes fellegei vetettek árnyékot. A végletekig feszült politikai légkörben az égből potyogó rakéták fortélyos félelme igazgatott, a tömegkultúra horizontján pedig marslakók és egyéb kozmikus látogatók okoztak légköri robbanásokat. Gyerekek és felnőttek egyaránt az eget fürkészték, gombafelhők és marslakók után kutatva. „Valami összekapcsolta ezeket a dolgokat, az Eisenhower-korszak fojtogató légköre meg az idegengyűlölet különös összefüggéseket hozott létre” – mondja Anderson.

Nem sokkal korábban művészek – elsősorban színészek és rendezők – , akik közül sokan, például Elia Kazan rengeteget merítettek az orosz színházelméletből, azaz Sztanyiszlavszkij módszeréből, pályafutásuk kezdetén egymástól elválaszthatatlanul ötvözték a politikát és a művészetet a Group Theatre elnevezésű színházi társulásban.

Az Asteroid City egy adott történelmi pillanatban élő emberekről mesél, és Anderson ezt kérdezi ezzel kapcsolatban: „Érzelmileg mi rejlik az Actors Studio felszíne alatt? Mi történik velük? Ha erről a korszakról készítünk filmet, milyen Amerikáról akarunk írni?”.

(Az Actors Studio vezetője, Lee Strasberg dolgozta ki az elődök munkásságára alapozva a method acting nevű módszert, amely a mai napig meghatározza az amerikai színpadi és filmes kultúrát. – a ford.)

Fürkésszük a csillagokat

Akárcsak egy álom, ez a film is gondolatok és jelenetek elegye. Fekete-fehérben, egy tévéstúdióban kezdődik, ami a televíziózás aranykorának produkcióit idézi fel, mint amilyen a Playhouse 90 volt – gyakorlatilag Broadway a tévében –, amelyben élő tévéjátékokat tekinthetett meg a közönség, John Frankenheimer és Sidney Lumet rendezésében, olyan sztárok főszereplésével, mint Lee Cobb és James Dean. Abban az időben az Actors Studio volt a legnagyobb presztízsű színházi műhely, ahol Kazan és Lee Strasberg irányításával olyan legendák sajátították el a mesterség fortélyait, mint Dean, Marlon Brando, Sidney Poitier és Rod Steiger. E nemzedék számos színésze számára (a leendő filmrendezőkkel és forgatókönyvírókkal egyetemben) a színházból a filmhez vezető úton ezek a tévédrámás produkcióik a közbülső állomást jelentették.

„Amikor alakulni kezdett bennem, hogy filmet akarok csinálni, ez a korszak volt a meghatározó – meséli Anderson. – A Keresztapát meg a Taxisofőrt meg Brian De Palmát néztük. De talán még inkább: Marlon Brandót és James Deant, Montgomery Cliftet és Kazant. Ami leginkább hatott ránk, az a filmek érzelmi világa és kapcsolatuk a színházzal. Ez a filmes korszak nagyjából A vágy villamosával kezdődhetett. Akkoriban Tennessee Williams ábrázolta legerőteljesebben a sérült lelkű hősök küzdelmét önmagukkal meg a világgal.”

A színház alapvetően meghatározza Anderson stílusát. Az improvizált beállítások, a senki másra nem jellemző vizuális balett, a szó szerinti színpad, ahol a feladat minden reménytelensége ellenére a megoldáson fáradoznak. Anderson első filmjében, a Petárdában botcsinálta bűnözők színpadias rablások sorozatát követik el; az Okostojásban Max Fischer vagy a Tenenbaum, a háziátokban Margot Tenenbaum a színház segítségével próbálja feldolgozni belső traumáját; és ha belemerülünk az Édes vízi életbe, ott a történet egyenesen a színpadon kezdődik.

Anderson tízéves korában kezdett egyfelvonásosokat írni. Évekkel később összebarátkozott Owen Wilsonnal egy drámaíró-szemináriumon, és rábízott egy szerepet egyik egyetemi darabjában, amelyet A Night in Tunisia címmel írt Sam Shepard-motívumok alapján. „Mindig is odavoltam Sam Shepardért – mondja Anderson. – Owen meg én teljesen rá voltunk kattanva, még mielőtt az első közös filmünket megcsináltuk volna. Vele keltünk és feküdtünk akkoriban. Egyszer olvastam egy interjút vele, ahol azokról az emberekről mesélt, akik hazajöttek a második világháborúból, és nem lehetett rájuk ismerni, erőszakos és megkergült apákká változtak. Ők nevelték fel őt.”

Ez a Shepard iránti rajongás szülte Augie Steenbeck karakterét. Augie is megjárta a csatateret, de nem harcoló katona, hanem haditudósító volt. Augie apósa, Stanley társadalmi státuszának megfelelően lazán veheti az életet, mégis pisztolyt hord, aminek a markolata kikandikál az öve mögül. Anderson egy interjúban utalt arra, hogy Stanley-nek ez a szokása a háborúban alakulhatott ki, és aztán a civil életben sem tudott leszokni róla. Anderson pontosan az ilyen apró, de fontos részleteket tudja oly észrevétlenül beleszőni munkáiba: nem hívja fel rájuk a figyelmet, nem magyarázza meg, miről van szó, de az utalás szándékos elhelyezése egy pillanat alatt jellemzi az adott karaktert.

1955-ben a háború még mindig érezteti hatását, mert az ország tele van veteránokkal, és a nagy trauma emléke a családjukat sem hagyja érintetlenül. „Történt valami, amikor az amerikai középosztály elment a széles nagyvilágba, és sérülten tért haza – világít rá Anderson. – Kétségbeesettek, el vannak veszve, s ez az állapot élesen ütközik azzal a békés idillel, amit a hátország mindenáron fenn akar tartani. A vasúti sínek ellentétes oldalán állnak.”

Bár nem erre terelődik a fő figyelem, és Schwartzman és Hanks finoman játszanak karaktereik érzelmi húrjain, ez a szembenállás tapintható Augie és Stanley között, ahol az após mindig is úgy gondolta, hogy veje nem elég jó a lányának. Azonban eltérően attól, ahogyan ezt a helyzetet a korszak melodrámáiban általában elővezetik, nem kerekedik nagy tragédia: mivel mindent megtennének a négy gyerekért, egyben tartják a családot.

Anderson és Coppola Schwartzmanre írták a főszerepet, akivel régóta együtt dolgoztak. „Éppen elkezdődött a világjárvány, még nagyobb lett a káosz meg a bizonytalanság – emlékszik vissza a színész. – Akkor jött ez a lehetőség, és nem sokat tétováztam, mert számomra Wes mindig is olyan volt, mint a világítótorony a ködben. Amikor szóba került a film, még fogalmam sem volt, miről van szó, de tudtam, hogy a világítótoronyban bízhatok.”

Szülők és gyermekek

Állandó nyomasztó hangulat lengi körül Augie Steenbecket, akárcsak Jones Hallt. Augie – ahogyan Jones játssza őt – nehéz terhet cipel: nemrég veszítette el feleségét, ezért még a frontvonalban fotózva is jobban érezte magát, mint most, amikor apósával, Stanley-vel azon tanakodnak, hogyan mondják el a négy gyereknek, hogy az anyjuk meghalt, a hamvai pedig a műanyag ételhordóban vannak.

Hogyan birkózzunk meg a gyásszal? Ez csak az egyik a számos téma közül, amelyeket Anderson az Asteroid Cityben boncolgat. A hősök érzelmi életének vizsgálata az a terület, ahol Anderson leginkább otthon van választott mesterségében, különösen, amikor a legkínzóbb, gyakran megsemmisítő erejű tapasztalatokra tapint rá. „Alighanem a halál foglalkoztat bennünket leginkább – mondja Anderson. – Ezek a legnagyobb mérföldkövek az életünkben. A veszteségek. A filmek talán erről szólnak, legalábbis azt hiszem. Elvesztett szeretteink kozmikus erejéről.”

Jones Hall, a színész ügyetlenül babrálja a pipáját, az öngyújtóját és a szakállát, s mindez a „színészi mesterkedés”, ahogy Anderson fogalmaz, annak a jele, hogy a művész megpróbálja kiókumlálni, miképpen kellene megformálnia a szerepét. Amikor először megpillantjuk őt a díszletek mögött, felrakott lábán Converse edzőcipőjével, árad belőle a menőség, ugyanakkor látszik, hogy mindez nem másnak szól, hanem csakis önmagának kíván tisztelegni. Találkoztunk már ezzel a képpel, elképzelhetetlen, hogy ne James Dean jusson róla eszünkbe.

Jones Hallhoz hasonlóan Midge Campbell színésznő és Conrad Earp drámaíró szintén a korszak emlékezetes arcait idézik föl. Campbell-lel kapcsolatban (és a színésznővel, Mercedes Forddal kapcsolatban, akit szintén Scarlett Johansson játszik) azonnal Marilyn Monroe ugrik be, aki utolsó éveiben szintén az Actors Studio köréhez tartozott. „Mozisztár volt, aki titkon nagy színpadi színésznő szeretett volna lenni, és kötődése az Actors Studióhoz ma már legendaszámba megy” – mondja Anderson.

Monroe-hoz kapcsolódva a férje, Arthur Miller drámaíró jutott a forgatókönyvírók eszébe. „A mi drámaírónk nagyjából a korszak két nagy alakjából, William Inge-ből és Arthur Millerből van összegyúrva – folytatja a rendező. – De valahogy a felszín alatt leginkább Tennessee Williams hatott ránk érzelmileg, bár a mi színdarabunk nem egészen olyan, amilyet ő írt volna. Ráadásul a mi szerzőnk olyan házban él, mint amilyen Truman Capote-é volt Montaukban. Szóval jól össze van itt kavarva minden.” (Andy Warhol Long Island-i nyaralójáról lehet szó, ahol gyakran vendégül látta Capote-t. Le is fotózta a ház előtt, a kép az életmű becses darabja. – a ford.)

Monroe utolsó szerepét a Miller által írt Kallódó emberekben játszotta. „Ezzel elérkezünk a nyugatra, miközben New Yorkhoz is kötődünk – magyaráza Anderson. – Szoba a Gramercy Parkban, mellette vadlovak ménese. Hasonló a helyzet a színésznőnkkel is: főleg Marilyn Monroe-ból van, de van benne egy kis Kim Stanley is, aki leginkább színpadi színésznő volt, és szintén jutott egy kevés Jane Russell-ből.”

Johansson játéka lenyűgözte Schwartzmant. „Kilenc hónap alatt dolgoztam ki a karaktert, rengeteget szenvedtem vele. Scarlettel elkezdtünk próbálni. Wes mondott neki néhány szempontot, ő pedig az orrom előtt összerakta a karaktert. Amihez nekem kilenc hónap kellett, megcsinálta kilenc perc alatt.”

Harmadik típusú találkozás

Asteroid Cityben mindenki elcsodálkozik és összezavarodik, amikor megjelenik a földönkívüli. Augie le tudja fotózni, így van bizonyíték, hogy a lény valóban létezik, de ez még nem ad magyarázatot és nem teremt összefüggéseket. Az életük azonban megváltozik. Augie csak ennyit tud mondani összegzésül: „Azt hiszem, a földönkívüli ellopta az aszteroidát.”.

A földönkívüli megjelenése érthető módon vészhelyzetet teremt Asteroid Cityben. A tudósok tanakodnak, a hadsereg mozgósít, karantént vezetnek be. Ám ezek az intézkedések sokkal kevésbé fontosabbak annál, mint amit az esemény a szemtanúkkal művel: meghökkennek, ámulatba esnek, átértékelik az életüket. Dr. Hickenlooper számára a földönkívüli felbukkanása új tudományos mérföldkövet jelent, élete nagy felfedezését; a Tábornok új életcélra talál. Mindenki másnak, főleg a gyerekeknek az univerzum új lehetőségei új távlatokat nyitnak a Földön is.

1947 nyarán titokzatos ezüstös tárgy zuhant le az Új-Mexikói Roswell mellett a sivatagban. A hadsereg csak hézagosan számolt be arról, mi történt, nem sokkal később az esemény hírével tele voltak az újságok, és a kozmikus rejtély azóta is élénken izgatja az amerikaiak fantáziáját. Az Asteroid City cselekménye idején a repülőcsészealj-téboly már bekúszott a könyvekbe és a tévéfilmekbe, egybefonódott az atomkorszakról és az űrversenyről szőtt vad álmokkal, s mindebbe belefolyt a hidegháborús hisztéria is, amely minden idegenben potenciális veszélyt sejtett. Egy híres eset: 1955-ben egy Kentuckyban élő család arról számolt be, hogy lőfegyverekkel visszaverte kis zöld marslakók támadását, négy órán át tűz alatt tartva a támadókat. (Az esetről máig megoszlanak a vélemények: a szkeptikusok természetes okokat jelölnek meg magyarázatul, például meteoritok, baglyok, illetve alkoholos befolyásoltság.) Az idegenek több rejtett félelmet is megtestesítettek: nem csupán a kommunizmust, a szovjet inváziót és a nukleáris végítéletet, de a munkanélküliséget és az inflációt is.

Az idegenek rejtélye aztán nem csupán kormányzati kutakodás tárgya volt, hanem maga a kormány is szította a tüzet: az UFO-k kapóra jöttek a titkos katonai programok elkendőzésére. (A roswelli ufóról egyébként kiderült, hogy szigorúan titkos kísérleti léggömb zuhant le, amellyel a szovjetek atomprogramja után szerettek volna kémkedni.) Az utóbbi időkben az amerikai haditengerészet által közzétett szemcsés videók és az azokat kísérő kormányzati jelentések azt sugallták, hogy külföldi hatalom kémtevékenysége áll az ufóészlelések mögött, de néhány részlet és a titokzatoskodás nyitva hagyott pár kiskaput további feltételezések számára, miszerint valójában amerikai repülőeszközökről van szó – de az is lehet, hogy tényleg idegen űrhajókat sikerült megörökíteni. A rejtély körüli homály továbbra sem oszlik.

Visszatérve filmünkhöz: az űrlény figurája a kezdetektől a történet központi karakterének számított, amely mindenkit önvizsgálatra késztet a városban. Anderson és Coppola ezzel számukra ismeretlen területre lépett. „Írtuk a sztorit, és fogalmunk sem volt a részletekről, amíg el nem jutottunk az űrlény felbukkanásáig – mondja Anderson. – De végtére ez olyan dolog, ami magától csak úgy kialakul.”

A földönkívüli az űrhajójával ereszkedik alá a káterbe: mindkettő makett volt, nem használtak számítógépes trükköket. Az űrlényt 215 centisnek képzelték el, vagyis jóval magasabbnak, mint Jeff Goldblum, aki 193 centis. Mark Coulier, aki Oscar®-t kapott A Vaslady és A Grand Budapest Hotel maszkjaiért, gólyalábas jelmezt tervezett a színésznek, amikkel Goldblum buzgón gyakorolt.

Aki Asteroid Cityben találkozik az űrlénnyel, kissé módosul a röppályája, mivel szembesül a végtelennel. Rádöbben, hogy nincs egyedül a világegyetemben, sőt talán itt, a Földön sem.