MOZI – 40 millió évvel ezelőtt az indiai szubkontinens összeütközött az Eurázsiai kőzetlemezzel, aminek hatására egy gigantikus hegység kezdett felgyűrődni földünk felszínén, ez kapta később az Everest elnevezést. Mind a mai napig ez a hely rendelkezik bolygónk legmagasabb hegycsúcsával, ami a 2005-ös Kínai Állami Földmérő és Térképező intézmény mérései alapján 8844 méter. Ehhez a méréshez persze hozzá tartozik az is, hogy a kínaiak csupán a sziklát vették számításba, a rajta lévő több méteres jég és hó réteget nem. Na de ennyit a földrajzról, ugyanis érkezett egy remek film, ami mindenkit elkalauzol a serpák által Csomolungmának (a világ anyja) nevezett hegyre, a Mount Everestre.

Az 1996-os katasztrófát feldolgozó alkotás Baltasar Kormákur rendezésében került a mozikba. A 2012-ben megjelent Dermesztő mélység után nem is csoda hogy a neves producer és rendező most inkább a magaslatokat látogatta meg, mivel említett filmje nem volt egy túlságosan nagy eresztés, még akkor sem ha nem szerepelt le a kasszáknál. William Nicholson és Simon Beaufoy pedig igazi társnak bizonyultak a „bajban” hiszen remek történetet kerekítettek az 1996-os történések, feljegyzések, útinaplók alapján, amit a rendező aztán <cinizmus>okosan</cinizmus>, helyenként még ésszerűen is használt az Everestben.

Egy csepp történelem

Az 1996-os évet még sokáig fogják emlegetni azok, akik már akkoriban is a bércekre vágytak, de azok sem felejtik el, akik nemes egyszerűen a hegymászásnak élnek napjainkig, és életmódjukon a jövőben sem terveznek változtatni. A hegymászás fekete évévé vált ez az időszak, mivel a 96-os mászó-szezon összesen 19 hegymászó életét követelte, akik közül volt aki megfagyott (ezt többnyire a kimerültség idézte elő), volt aki felfelé igyekezve lezuhant a mélybe, de voltak olyanok is, akik a fekete szezon legsötétebb napján egy vihar áldozataiul estek. Róluk szól Kormákur filmje, az Everest.

Jég és Föld között

Több filmben láthattuk már ezeket a csúcsokat, így az ember azt hinné, hogy a látványvilág nem tartogat majd számára meglepetéseket, hiszen amit lehetett azt már láthattuk a Martin Campbell rendezésében megjelent Jég és Föld Között című filmben, és az ehhez hasonló alkotásokban. Viszont amíg ezen darabok nagy része fikció, addig az Everest valós történeten alapul, és ezt annyiszor tuszkolja le a torkunkon, hogy azt már erőszakosnak is mondhatjuk.

Kormákur a realitás érzetét igyekezte előtérbe helyezni, amit nagyon helyesen tett, hiszen ettől lehetne kiemelkedő produktum az Everest, viszont ennek elérése érdekében nem egészen a legmegfelelőbb módszereket választotta. De egyelőre maradjunk a pozitívumoknál, így muszáj megjegyeznem, hogy az IMAX3D egy remek ötlet volt! Hatalmas élményekkel gazdagodhatnak azok, akik 3D-ben ülnek be a filmre, mivel a környezet, a látványvilág azonnal mélyre szippantja az embert, a történések sűrűjébe.

Ezúttal is ugyanaz az érzés töltött el a mozi teremben, mint annak idején a Gravitáció című filmen. A térélmény, – ami szerintem a Gravitáció sikerét is magában hordozta – ezúttal borzasztóan ütős lett, a vászon előtt ülve nem egyszer emlékeztetnem kellett meg-meg ránduló végtagjaim, hogy biztonságos helyen ülök a moziban.

Erőltetett fáklyásmenet

Amíg az események mindössze egy karnyújtásnyira zajlanak le a nézőtől (persze anno, 2015-ben, amikor IMAX-ben néztük a filmet a moziban), addig nem egyszer elgondolkozhatunk rajta, hogy mi az a sötét űr, az a terjeszkedő gombócszerű fekete árny, ami elménk rejtett helyein egyre csak növekszik a film nézése alatt. Vajon mi lehet az, ami a tényleges „1000%-os” átélést periódusonként kibillenti az egyensúlyából és hányingert keltve a nézőbe ringlispíl forgásban tör ki? Ez nem más, mint a dokumentum filmes felépítés!

A legtöbbször ugyan bejön ez a technika, és ezúttal is szuperálhatott volna, azonban van az a pont, amikor átesik az ember az unikornis túloldalára, megfejeli a hét törpét és Csipkerózsika dekoltázsában találja magát. Pontosan ugyanebbe a hibába esett filmünk rendezője is, aki meglovagolta a kategória egyik legjobban működő elemének az egyszarvúját, a dokumentum-filmszerű felépítését, amit aztán túlhajtott így hatalmasat hasalt.

Ami a film elején még remekül mutat, a kamera-kezelés, a történetvezetéssel való szoros együttműködése az operatőrnek, a színek, a megvilágítás, mindezek később már csak azt a célt szolgálják, hogy frusztrálják a nézőt erőszakos jelenlétükkel. Pedig többször láthattuk már ezt a módszert tökéletesen működni, ám azokban az esetekben jóval kevesebb motívumot emeltek át a dok filmekből, és nem próbálták a teljes játékidőt hasonló elemekkel kitölteni, ami végül a film rovására mehetne. Sajnos az Everest rendezője úgy gondolta, hogy a „jóból” soha nem árt meg a sok.

A nevem Tom… Mit Tom én!

A karakterek felépítése nem lehetett túlságosan nagy munka, mivel nem igen ismerhetünk meg senkit a filmben. Láthatjuk a csapatot, részint persze bemutatásra is kerülnek számunkra, azonban senkit nem ismerhetünk meg közelebbről, nem láthatunk be jellemük rejtett vonásaiba, csupán tevékenységüket figyelhetjük meg. (Ez egyébként szintén egy doku-film-fogás amit sajnálatos módon túlzottan is erőltetnek le a torkunkon az Everestben).

A film végére már nem tudtam felidézni magamban az egyes karakterekről a véleményem, nem tudtam megítélni, hogy melyikük jó ember, melyikük kevésbé ugyanis nem fordított elég időt a film arra, hogy tüzetesebben bemutatást nyerjenek a jellemvonások. Egy csapatnyi ember dombocskát mászik…

Természetesen ez nem egy katasztrofális hiba az ilyen filmekben, még az Everest is túléli ezt a sérülést, mivel folyton szem előtt kell tartanunk azt is, hogy itt valódi emberekről, valódi személyiségekről van szó, akik többnyire ilyen ürességet mutatnak a vásznon. Nincsenek teletűzdelve agyonszínezett jellemvonásokkal, mivel csak azt szeretnék bemutatni a filmben, hogy milyenek voltak ők, akik odafent veszítették életüket. Komolyan, időnként már csak az 5-10 percenként felsejlő „Rekonstrukció” feliratot hiányoltam a vászonról…

Fókuszban a hó

Sajnos a másik hiba, amit elkövettek a skitek összerakása alatt, az a fókusz rossz helyre helyezése. Ahelyett, hogy a főszereplőnkre összpontosítottak volna, és megfelelő időt szántak volna a bemutatására, egyes cselekedeteinek a megindokolására inkább mindenkit belezsúfoltak a csekélyke játékidőbe, ami végül egy traumatikus élménnyel kecsegtet a néző felé… A „pedig ezt még meg szerettem volna tudni” gondolat folyamatosan cikázott a fejemben miközben az Everestet néztem, azonban senkiről sem tudhattam meg azokat a dolgokat, amik érdekeltek volna. Mindenkivel foglalkozik a film, de senkivel sem eleget.

Jason és a Haverok

A színészi játék indokolatlanul jó a filmben, és el sem hiszem, hogy ezt így le lehetett írni. De ezúttal tényleg erről van szó. Amíg a rendező a vágóollóval taccsra vágta a karakterek bemutatását, addig a színészek kihoztak mindent a szerepükből amit csak lehetett. A Rob Hall-t alakító Jason Clarke már többször bebizonyította, hogy remek karakter színész és ezúttal sem lehetett rá panasz.

Hitelesen alakítja a szerepét még akkor is, amikor már biztosra vehette, hogy a rengeteg ollózás miatt végül érthetetlenek lesznek karaktere döntései. Thomas M. Wright is hozza a tőle megszokottat, és a többiekkel sem lett volna gond, ha jeleneteik java része nem végzi a lomtárban.

Ahhoz képest, hogy a TV műfaj nagyobb alakjait válogatták össze a filmhez egy remek szereplőgárda állt végül egy csoportba, akik a hibái, és erőszakossága ellenére még mindig a nívószinten képesek tartani az Everestet. Ha a karakterek kidolgozatlansága zavaró tényező is, akkor is nagyszerű ezeket az arcokat egy helyen látni, még akkor is, ha közben mind megfagyunk a moziteremben.

Nem kell szájba rágni ÉRTEM?…

Az Everest egy nagyszerű filmre sikeredett, a 2015-ös év egyik kiemelkedő produktuma, viszont rengeteg hiba is felfedezhető benne. Ha a színészek alakítása és a hozzájuk fűződő szimpátiánk át is hidalja az üres karakterek problémáját még mindig ott marad az erőltetett doku stílus amitől nekünk, magunknak és légszomjunk támad.

A fojtogató erőszakosság túlzottan erősíti bennem azt a képet, hogy a film, akár egy hitelét vesztett neves újságíró áll egy terem közepén, körötte szúrós tekintetű kollégáival és csak kiabálja: ÉN HITELES VAGYOK!!! Kevésbé szájbarágósan is megértettük volna a film hitelességét, nem kellett volna ennyire ránk tukmálni a dolgot, de végül csak ezt kaptuk. Bár ha belegondolok mi lehetett volna a filmből, ha a bizonygatásra fordított időt inkább a karakterek bemutatásába ölik… Akkor bizony kijárna Baltasar Kolmákurnak egy jókora saller…

Az Everestet mindenkinek ajánlom, aki egy csepp vonzalmat is érez a stílus iránt. Csalódás semmiképpen sem fogja érni a nézőket, végképp nem akkor, ha 4K-ban, vagy 3D-ben sikerül megtekinteni a produktumot.

-Kese-