FILMKRITIKA – Wes Anderson legújabb filmje a sci-fi műfajába kalauzol el minket egy sztárparádés szereplőgárdával. Vajon sikerült-e megújulnia a rendezőnek, vagy csak a megszokott stílusjegyeit másolta át egy másik világba? Íme a véleményünk az Asteroid Cityről.

A film egy kis amerikai sivatagi városban játszódik, amelyet Asteroid Citynek neveztek el, mert itt csapódott be egy meteorit háromezer évvel ezelőtt. A városka az Egyesült Államok kormányának egy obszervatóriumának ad otthont, de minden évben megrendezik itt a Junior Csillagászok konvencióját is, ahol a legtehetségesebb középiskolások mutatják be elképesztő tudományos találmányaikat. Az idei eseményre érkezik Augie Steenbeck (Jason Schwartzman), aki egy özvegy háborús fotós, és magával hozza Stanley Zak-et (Tom Hanks), a mogorva apósát, hogy segítsen neki vigyázni a gyerekeire. A férfi beleszeret Midge Campbell-be (Scarlett Johansson), a szomszédos filmsztár anyukába, aki egy zseniális fiúcska, Billy (Jacob Tremblay) édesanyja. A helyi parancsnokot, General Grif Gibson-t (Jeffrey Wright) alakítja, a motel tulajdonosa Hank Williams (Steve Carell), a város szerelője Johnny Cash (Matt Dillon). Az éneklő cowboy Montana (Rupert Friend) szerepében tűnik fel. Sandy Borden (Hope Davis) és J. J. Kellogg (Liev Schreiber) egy kémrobotot (Bill Murray hangjával) találtak ki, akik szintén szülőként érkeznek a konvencióra. És mindenki nagyon komolyan mondja a szövegét.

Asteroid City – A színes kavalkád mögött lapuló üresség

Wes Anderson filmjei mindig is arról voltak híresek, hogy mennyire aprólékosan kidolgozottak és vizuálisan lenyűgözőek. Az Asteroid City sem kivétel ez alól: a rendező egy teljesen új világot teremtett meg a vásznon, amely tele van részletekkel, humorral és stílussal. A film olyan, mint egy életre kelt Andy Warhol festmény: vibráló színekkel és popkulturális utalásokkal teli. A 1950-es évek Amerikája Anderson szemüvegén keresztül nézve egyszerre nosztalgikus és futurisztikus.

Azonban a film nem csak formailag akar lenyűgözni minket, hanem tartalmilag is. A történet középpontjában az áll, hogy mi történik akkor, ha egy idegen civilizáció kapcsolatba lép az emberiséggel. Ez az esemény ugyanis elszigeteli Asteroid City lakóit a külvilágtól: az elnök rendeletére senki sem hagyhatja el vagy léphet be a városba, amíg a veszély el nem múlik. Így az embereknek egymásra kell utalva élniük egy ideig. Ez persze rengeteg lehetőséget nyitna arra, hogy megismerjük őket mélyebben, hogy lássuk hogyan alakulnak ki vagy bomlanak fel kapcsolataik, hogy milyen konfliktusok és összefogások jönnek létre közöttük.

Sajnos ezeket a lehetőségeket Anderson nem használja ki. A film ugyanis nem ad elég teret a karakterek fejlődésének vagy motivációinak. A szereplők inkább csak statiszták maradnak a rendező sajátos látványvilágának háttérében. Nem érzünk irántuk semmilyen kötődést vagy érdeklődést, nem tudunk velük azonosulni vagy szurkolni nekik. A film így elveszíti azt az érzelmi töltést és drámai feszültséget, amely nélkülözhetetlen lenne ahhoz, hogy igazán magával ragadjon minket.

Asteroid City – A Wes Anderson-féle sci-fi paradoxona

A film másik nagy problémája az, hogy nem tudja eldönteni magától, hogy milyen műfajban akar mozogni. Anderson ugyanis sci-fi elemeket kever össze vígjátéki fordulatokkal és romantikus szálakkal. Ez önmagában nem lenne baj, ha ezek harmonikusan illeszkednének egymáshoz. De sajnos ez nem így van.

A sci-fi részek ugyanis túlságosan is komolyra sikeredtek ahhoz képest, hogy mennyire könnyedek és ironikusak a többiek. Az idegenekkel való találkozás olyan súlyos kérdéseket vet fel az emberiség jövőjéről és helyéről az univerzumban, amelyekhez képest a film többi része elnagyolt és jelentéktelen marad. Az sem segít, hogy Anderson nem ad magyarázatot arra, hogy miért pont Asteroid Cityt választották ki az idegenek célpontjának.

A vígjátéki részek pedig túlságosan is erőltetettek ahhoz képest, hogy mennyire elegánsak és stílusosak a látványos részek. A film tele van olyan poénokkal és helyzetekkel, amelyek inkább kínosak vagy unalmasak, mint viccesek. Például az egész film végigvonuló keretes szerkezet: azt látjuk ugyanis, hogy Edward Norton egy drámaíró írta meg ezt a történetet egy színdarab formájában (amely valójában olyan valószerűtlenül néz ki mint egy film), és ő maga is játszik benne egy színésznővel (Margot Robbie) való szerelmi viszály közepette.

Ez az egész csak arra jó, hogy még jobban kiemelje a film mesterségességét és öncélúságát. Anderson mintha azt akarná mondani, hogy ő tudja, hogy ez az egész csak egy játék, és nem kell komolyan venni. De akkor miért néznénk meg? Miért érdekelne minket egy olyan történet, amelynek nincs semmi köze a valósághoz vagy az emberi érzelmekhez?

A romantikus részek pedig túlságosan is sablonosak ahhoz képest, hogy mennyire eredetiek és kreatívak a sci-fi részek. A film tele van olyan klisékkel és fordulatokkal, amelyeket már ezerszer láttunk más filmekben. Például Schwartzman és Johansson kapcsolata semmi máson nem alapul, mint a fizikai vonzalmon és a közös gyereknevelésen. Nincs köztük semmilyen mélyebb kötődés vagy konfliktus, ami izgalmassá tenné a románcukat. A film végén pedig mindenki boldogan él, mintha semmi sem történt volna.

Asteroid City – A színészek fénye és árnyéka

A film egyik legnagyobb vonzereje kétségtelenül a szereplőgárda. Anderson ismét összehozta a régi kedvenceit (Schwartzman, Norton, Swinton, Dafoe stb.), és új arcokat is becsábított (Hanks, Johansson, Robbie stb.). A színészek mind nagyon jól alakítják a karaktereiket, és élvezik a rendező sajátos humorát és stílusát.

Azonban a színészek sem tudnak csodát tenni azzal, hogy a karaktereik nem elég kidolgozottak vagy érdekesek. A film ugyanis nem ad elég teret nekik ahhoz, hogy megmutassák a tehetségüket vagy a sokszínűségüket. A legtöbb szereplő csak egy-egy tulajdonság vagy sztereotípia köré épül, és nem fejlődik vagy változik a film során. Így nehéz őket megkülönböztetni egymástól vagy emlékezetesekké tenni őket.

Asteroid City – Egy látványos kísérlet

Wes Anderson legújabb filmje egy merész kísérlet volt arra, hogy a sci-fi műfajába vigye át az ő egyedi látásmódját és stílusát. A film vizuálisan lenyűgöző és tele van ötletekkel, humorral és stílussal. Azonban a film nem tudja megtartani az érdeklődésünket vagy az érzelmeinket, mert a története lapos és unalmas, a karakterei sablonosak és jellegtelenek. A film így egy üres forma marad, amely nem tölti be azt a funkciót, amit egy jó filmnek kellene: hogy elvarázsoljon és elgondolkodtasson minket.

-BadSector-