FILMKRITIKA – Ha az izgalmas akciójelenetek, a mesteri vágások és a magas oktánszámú történetek híve vagy, nem hagyhatod ki a ‘Tyler Rake: A kimenekítés 2.-t. A Russo testvérek szupererőszakos kalandfilmje újra a képernyőre tűzi a különleges akcióhőst, Tyler Rake-et, akit a Thor szerepéből ismert Chris Hemsworth alakít. A film ugyan nem haladja meg a műfaj szabályait, de nem is törekszik erre, inkább az akciójelenetek színvonalára és a hatásos szórakoztatásra helyezi a hangsúlyt. Hogy mennyire érdemes belemerülni a szuperzsoldos újabb kalandjaiba? Nos, olvass tovább, és megtudod!

A ‘Tyler Rake: A kimenekítés 2.’ továbbra is hűséges marad a klasszikus akciófilmekhez. Történetünk hőse az a fajta gyilkos, aki már nem akar ölni, de a sors mindig ismét visszatéríti őt ebbe a világba. Az életveszélyes akciók és a végeláthatatlan üldözések csak a felszínt karcolják, a film ugyanis a zsoldos élet szívszorító realitásait is bemutatja – igaz, időnként a szirupos giccstől sem kímélve meg minket. Mindezeket összekötve kapunk egy olyan akciófilm-mixet, amelyben a pusztító erőszak és a belső dráma harmonikusan keveredik.

Chris Hemsworth: az utolsó akcióhősünk

A Russo testvérek, akik a Marvel világából lettek ismertek, felügyelték és tervezték az „Extraction” filmeket, amelyek egy egyre ritkább műfajba tartoznak: a nagy költségvetésű, ultraerőszakos kalandfilmekbe. A főszereplőt akár John Rambónak, Jason Bourne-nak vagy John Wicknek hívják, a figura lényege mindig ugyanaz: a rettenthetetlen gyilkos, aki már csak békében szeretne élni, de a körülmények mindig visszarántják a régi életébe. Tragikus múlttal rendelkezik és azt egyfolytában gyászolja. Mindezt mindig olyan színész játssza, aki az erőszakos jelenetekben olyan brutális, hogy az ember azt hinné, képes 100 ütést a fejére, arcára és törzsére elviselni, továbbá még egy lövést, egy késszúrást és egy gránát okozta agyrázkódást is túlélni, és még mindig folytatja.

Robert Brian Taylor kritikus a „szomorú akcióhős kánon”-nak nevezi ezeket a filmeket. Chris Hemsworth az egyik legjelentősebb új tagja. Ő alakítja Tyler Rake-et – ezen a néven valósza nevet valószínűleg egy fiatal fiú találta ki egy akcióhősnek, de Hemsworth szinte valóságos személynek jeleníti meg őt. Kiváló fizikai színész, talán olyan jó, mint Arnold Schwarzenegger és Sylvester Stallone voltak fénykorukban, de még sokoldalúbb. Játszott már cselszövő nőcsábászt, legendás számítógépes hackert, depressziós zsoldost, 19. századi bálnavadászt, szektavezért és a hatalmas Thort, mindet meggyőzően. Egy kis Sean Connery féle öntudatos pimaszság is van benne. De benne van egy eltemetett szomorúság is, amit az „Extraction” filmekben hoznak felszínre.

Tyler korábban az ausztrál hadsereg különleges alakulatának katonája volt. Úgy döntött, hogy Afganisztánba megy egy újabb bevetésre, miközben a fia gyógyíthatatlan betegséggel küzdött, és nem volt ott, amikor a fiú meghalt. Ezután a házassága tönkrement és zsoldos lett belőle. A Kimenekítés franchise-ban a családi és szülői kudarcok miatti bűntudat ugyanolyan motivációt szolgáltat, mint az amnézia a „Bourne” filmekben és

Kísért a múlt, de megváltás sosincs, csak a könyörtelen purgatórium

Tyler korábban az ausztrál hadsereg különleges alakulatának katonája volt. Úgy döntött, hogy Afganisztánba megy egy újabb bevetésre, miközben a fia gyógyíthatatlan betegséggel küzdött, és nem volt jelen, amikor a fiú meghalt. Aztán a házassága tönkrement, ő pedig zsoldos lett. A házastársi és szülői kudarc miatti bűntudat ugyanolyan hajtóerő az „Extraction” franchise-ban, mint az amnézia a „Bourne” filmekben és a gyász a „John Wick” sorozatban. Tyler kalandjai megváltástörténetek, amelyek az akciófilmek purgatóriumaiban játszódnak, tele a hős árnyékváltozataival: hibás apákkal, akik rosszul bánnak, elhanyagolják vagy elferdítik gyermekeiket, és egójuk vagy a „márkájuk” kiterjesztéseként tekintenek rájuk. Tyler fő ellenségei e sötét szülők, akik akár Tyler saját mazochista érzelmeinek helyettesítői is lehetnek, amiatt, hogy milyen csúnyán cserbenhagyta a családját.

Az első „Extraction” című filmben Tyler egy indiai drogbáró elrabolt fiát mentette meg, akit a bangladesi Dakkában tartottak fogva. A kölyök egy bábu volt a magánhadsereggel rendelkező gazdag zsarnokok közötti pisis meccsben. A küldetés elvállalásával Tyler egyfajta karmikus bokszzsáknak ajánlotta fel magát, aki egy városi pokolban-purgatóriumban (az eredeti képregényben a helyszín Paraguay volt) elnyelte a büntetést a múltbeli hibáiért, miközben kvázi apafiguraként szolgált a fiúnak, akit megvédett.

Ebben a filmben egy meg nem nevezett férfi (Idris Elba, aki annyira elbűvölő, hogy az ember reméli, a harmadik részben is szerepelni fog) felbukkan az erdei faházban, ahol Tyler az előző küldetésből lábadozik, és üzenetet hoz a volt feleségétől, aki, mint kiderül, grúz. A húgát és a gyerekeit egy grúz börtönben tartja fogva a drogdíler férje, Davit (Tornike Bziava), akinek megvolt a befolyása ahhoz, hogy mindannyian nála lakjanak. Rake-et felbérelik, hogy szabadítsa ki a családot a börtönből, és vigye el őket Davit és testvére, Zurab (Tornike Gogrichiani) közeléből, aki még inkább pszichopata. Bonyodalmak következnek – sok-sok akcióval fűszerezve. Mindössze annyit kell tudni, hogy a film három hosszú akciójelenetből áll, amelyekbe némi jellemfejlődést is beleszórnak. Aki csak az akcióra vágyik, a sztori nagyon nem fogja megülni a gyomrát.

De ha elindul a vonat…

Az első egy megszakítás nélküli, 21 perces akciójelenet, melyben Tyler és a család egy vad börtönszökésen keresztül egy vonatra kerül, amelyet felfegyverzett, páncélos gazemberekkel teli helikopterek üldöznek a tundrán keresztül. Minden gengszter, akit nem ölnek meg a levegőben, a vonatra pottyan, és fegyverrel, ököllel, késsel és bármilyen szanaszét heverő tárggyal harcol Tyler és két szövetségese, Nik (Golshifteh Farahani) és Yaz (Adam Bessa) ellen. Sam Hargrave rendező, egykori kaszkadőrkoordinátor, aki az első „Extrakció” című filmmel debütált rendezőként, a digitálisan összeillesztett, szuperhosszú „oner”-t, amelyet a nézőkkel olyan filmekben ismertettek meg a múlt század közepén, mint Steven Spielberg „A világok háborúja” és Alfonso Cuarón „Az emberek gyermekei” című filmje, a hivalkodó, de bevallottan káprázatos végletekig feszíti.

Mint az eredeti Kimenekítés hosszú felvétele, ez is olyan videojáték-érzetet kelt. Greg Baldi operatőr kamerája gyakran első személyű vagy váll fölötti nézőpontot vesz fel, mint egy „lövöldözős” játékban. A nézőpont ki-be mozog a mozgó vasúti kocsik között, változtatja a távolságot, hogy szűk közeli felvételeket készítsen az emberek elgyötört arcáról vagy mozgó járművekkel és emberekkel teli panorámákat, és általában olyan dolgokat csinál, amelyek ellenkeznek a fizika törvényeivel és a produkciós biztosítótársaságok szabályaival. A kelet-európai kékesszürke szűrők, a vérontás és a csontropogtatás ellenére tisztában vagy vele, hogy a jelenet semmivel sem „valóságosabb”, mint a Bosszúállók harca Thanosszal. Néhány megkomponált tájkép és helikopter nem megy át a hihetőségi teszten, és néhány nagy kameramozgás, amely kívülről befelé és fordítva visz minket, túlságosan is ügyesen és művi módon követi az akciót. De az egész olyan bonyolult és szakszerűen időzített, hogy az ember mégis értékeli, mintha egy ördögien nehéz zongoraversenyt adnánk elő, ahol a legtöbb játékosnak már a hangok eltalálása is meghaladja a képességeit.

Drágán add a John Woo-dat!

A film másik két nagy része az első „Die Hard”, illetve John Woo egyik klasszikus hasonmás-csata-másik filmjének mintájára készült (valószínűleg „A gyilkos”, amely ehhez a filmhez hasonlóan egy gyertyafényes templomban, galambok röpködésével tetőzik). A filmek ötletesen vannak kitalálva és virtuózan kivitelezve, bár a vágás néha túl frenetikus, az operatőri munka pedig túlságosan ingatag (Hargrave sokszor a Russo Bros. „remegés egyenlő izgalom” stílusának módosított változatát alkalmazza).

Van még egy mellékszál a volt sógornő egyik gyerekéről, Sandróról (Andro Japaridze), akit születésétől fogva gengszterré neveltek, akárcsak az apját és a nagybátyját, és aki állítólag lelki válságban van aközött, hogy felismerje családja többgenerációs erőszakos és agymosó örökségét, és más irányt válasszon, vagy pedig fegyvert fogjon a hős ellen, hogy bosszút álljon Tylerért, aki a börtönszökés során megölte egyik szerettét. Bárki, aki látott már „szomorú akcióhős”-filmet, tudja, hogy a történetnek ez a része hogyan fog alakulni – Chris Hemsworth-ot nem fogják kiírni -, szóval várakozósdit játszunk.

John Le Carrét is megpróbálták kicsit idekeverni…

Hemsworth és mindenki, aki Tyler múltbeli hibáihoz és mai problémáihoz kapcsolódó karaktereket játszik, komoly színészek és somolyan veszik ezt a feladatot. Beleássák magukat Joe Russo forgatókönyvének pszichológiai traumáiba és bűntudati aspektusaiba, átitatják őket a komolyság „graphic novel” változatával (azaz ünnepélyesen eljátszott pulp fiction), és rövid időre kicsit ki is emelik az Kimenekítés 2-őt a videojáték státuszon. De nincs elég drámai tartalom, sem a forgatókönyvben, sem a piacképesre korlátozott mennyiségű képernyőidőben, hogy kielégítően kibontakoztassák Tylert és közvetlen környezetét. A film céltudatosan arra koncentrál, hogy a nézőknek egyre több és több és több akciót mutasson adjon. Egyszerre akar John le Carré-regény és egy lövöldözős játékfilmes megfelelője lenni.

Az első Kivonulásnál egyébként ez majdnem sikerült is, amikor Tyler összebarátkozott egy régi zsoldos haverjával, akit David Harbour alakított, aki még Tylernél is cinikusabb volt, és akiről kiderült, hogy megbízhatatlan. Itt megint közel kerül ehhez egy olyan jelenetben, ahol Tyler közvetlenül egy beszélgetésben szembesül a legmélyebb megbánásával, nem pedig úgy, hogy munka közben metaforaként találkozik velük. De a legtöbbször a sorozat fedezi a téteket, hogy megszólítsa azt, amit a jelek szerint a fő közönségének tart: a nézőket, akik mindent, ami a jellemzéssel és a hangulattal kapcsolatos, „tölteléknek” tartanak.

Mégis, értékelheted a sorozat kísérleteit arra, hogy a katonai jellegű lövöldözős kalandokat a valósághoz, valós emberekhez és dilemmákhoz próbálja kicsit illeszteni, és minden főszereplőnek olyan helyzeteket adjon, amelyek egy lépéssel a szokásos akciófilmes klisék felett állnak. Míg a legtöbb kortárs hollywoodi film a minden felnőttben rejlő gyereket célozza meg, addig a Kimenekítés filmek a minden gyerekben rejlő potenciális felnőttet szólítják meg. Bár „R” besorolású, az ideális közönség 12 éves lehet. A szülők és csalódott csemetéik közötti jelenetek jól érzékeltetik azt az érzést, amikor fiatalon hirtelen rájössz, hogy a felnőttek, akiket egykor tiszteltél, emberi lények, akik cserbenhagyhatnak, és gyakran csak megjátsszák magukat.

-BadSector-