FILMKRITIKA – Christopher Nolan tizenkettedik hosszú filmjében, a brit-amerikai rendező három korszakban tárja elénk az atombomba atyjaként ismert Julius Robert Oppenheimer életét. A komplex személyiséggel rendelkező tudóst egyszerre idealistaként és oportunista karakterként mutatja be. A film jellegzetesen „nolanos”, ugyanakkor szokatlan is: hiányoznak belőle a hagyományosan megszokott sci-fi és akció elemek, valamint az időbeli manőverezés. A vizuális látványosság és a három idősík gondos elrendezése azonban védjegyszerűen nolanos összetevők. Azonban nem mentes a rendező ezen alkotása néhány hibától.

Julius Robert Oppenheimer 1904-ben született és 1967-ben halt meg. Gazdag zsidó családból származott, kapcsolatban állt az Amerikai Kommunista Párttal, depresszióval küzdött, emellett kitűnő kémikus és zseniális fizikus volt, a kvantummechanika úttörője. 1943-ban nevezték ki a Manhattan-projekt tudományos igazgatójának, melyet a legnagyobb titokban fejlesztettek ki Los Alamosban a náci rezsim elleni fegyverkezési verseny keretében. Oppenheimer az atombomba atyjaként vált ismertté, de a háború után megváltoztatta álláspontját a termonukleáris (hidrogén-) bomba helyességét illetően, miközben a nemzetközi ellenőrzést szorgalmazta e fajta fegyverek esetében. E tekintetben fekete bárányként tekintett rá Harry Truman elnök, aki számára gyanús volt korábbi kommunista szimpátiái miatt, és hamarosan utolérte a korszak boszorkányüldözésének paranoiája, amely 1954-ben kémkedés miatt bíróság elé állította, ahol a sorsát előre pecsételték. Végül „hűséges hazafinak” ismerték el, de ennek ellenére is súlyos hibákkal vádolták meg, és ezért kizárták az Atomenergia Bizottság tanácsadó testületéből.

Nolan csak ezt az életszakaszát dolgozza fel, tehát gyermekkorából semmit sem látunk, és az elutasítás utáni időszakból is csak egy rövid jelenetet kapunk Oppenheimer életéből. A rendező a filmje viszonylag elliptikus szerkezete mellett azt vizsgálja – hogy a tudósok felelősek-e saját lelkiismeretük és az emberek megítélése alapján azért, hogy a politikusok hogyan használják fel találmányaikat? Erre a kérdésre három órát szán, számtalan párbeszéddel és statikus jelenettel, amikor Oppenheimer és más jelentős szereplők a különféle bizottságok kihallgatásain vannak.

Idősíkok egymásba ágyazása – matrjoska babák formájában

Ha hasonló film után kellene néznem, Oliver Stone JFK-je ugrik be, amelyben szintén rengeteg szereplő és bőséges dialógus dolgozza fel a Kennedy gyilkosság körüli nyomozást. Ugyanakkor Stone a történelmi események, a valóban létező izgalmas karakterek és híres gyilkosság rekonstrukciója során, a rengeteg párbeszéd ellenére sem veszíti el a ritmust, míg Oppenheimerben számos statikus jelenetet láthatunk a bizottsági meghallgatásokról, irgalmatlan mennyiségű párbeszéddel és a három korszak narratív egymás mellé állításával, amelyek azért izgalmasan vannak egymásba ágyazva.

Ezek a jelenetek olyanok, mint matrjoska babák, amelyek egymásba vannak helyezve, és Nolan a film során egymás után veszi elő ezeket, ezáltal összekuszálva a narratívát. Mintha matrjoska babák lennének ezek, amelyeket egymásba vannak rakva, és Nolan egymás után venné ezeket elő a film során, ezáltal kavarva meg a narratívát. A legnagyobb és időrenden a legutóbbi korszak – fekete-fehérben láthatjuk, nem tudjuk miért – a cipő és farmergyáros Lewis Strauss (Robert Downey Jr.) nevű főtisztviselő meghallgatását mutatja be, aki egy bizottság előtt felel a Robert Oppenheimer elleni vádak és leváltásának kapcsán a saját szerepéről, amit néhány évvel korábban játszott. Kiderül, hogy ez a szerep – ideológiai okokból (Strauss egy dühös konzervatív volt), és személyes okokból (Oppenheimer nyilvánosan megalázta) – különösen káros volt az atomtudós számára.

A matrjoska bábuk második rétegében Oppenheimer található, aki egy másik bizottság előtt felel, melyet 1954-ben Lewis szervezett. Ez egy megrendítő pillanat, amikor a tudós ténylegesen nem képes védekezni, és a tanúvallomások között nem csak hűséges barátok segítik, de „áruló” vallomásokat is meghallgathatunk. Az elsődleges példa erre a magyar származású Teller Ede (vagy „Edward Teller”), akit Oppenheimer csatlakoztatott a Los Alamosi csapathoz, és aki már akkor is magányos harcos volt. Ő volt a jövő hidrogénbombájának atyja, ami ötszörösen erősebb, mint az atombomba. Teller Ede volt Stanley Kubrick „Doktor Strangelove” című filmjének is az inspirációja.

A harmadik „baba” (vagyis idősík) alapvetően a Los Alamos-i kaland rekonstrukcióját tartalmazza, egy szellemváros a New Mexico sivatagban. Ez a szakasz idézi fel Oppenheimer összehangoló szerepét, kapcsolatait a környezetével, például a feleségével, Kittyvel (Emily Blunt), aki rendszeresen kritizálja gyenge jellemét, vagy a hadsereg tábornokával, Leslie Richard Groves-szal (Matt Damon), aki vezeti a missziót és ellenére a korábbi politikai elkötelezettségének, megbízik benne. De ennél is fontosabb, hogy a Hirosimára és Nagaszakira ledobott bombák végzetes órái felé haladva, mélyreható karaktertanulmányt kapunk a végzetesen extrovertált és örökké magányos Robert Oppenheimerről, akit Cillian Murphy nagy profizmussal jelenít meg.

Cillian Murphy ragyog Oppenheimerként

Igen, Cillian Murphy kiválasztása Oppenheimer szerepére tényleg zseniális döntés volt. A színész, aki a múltban már dolgozott Nolan-nal, finom és árnyalt játékot nyújt, egyszerre ragadva meg karakterének intelligenciáját és sebezhetőségét. Egy olyan filmben, amely sok dialógust és kevés akciót tartalmaz, Murphy alakításának súlya alapvető a néző figyelmének fenntartásában.

A többi színész szintén lenyűgöző, különösen Robert Downey Jr., aki hűvös, kiszámító intenzitást visz Lewis Strauss szerepébe, és Matt Damon, akinek Leslie Richard Groves tábornok megformálása egyszerre tekintélyt parancsoló és emberi. Emily Blunt is kiemelkedő Oppenheimer feleségének, Kittynek a szerepében, realisztikus és érzékeny színfoltot adva egy karakternek, aki könnyen egyszerű klisévé válhatott volna.

Látványban „Oppenheimer” egy mestermű. Nolan rendszeres munkatársa, Hoyte van Hoytema filmkészítő lenyűgöző képeket alkot, amelyek életre keltik a történetet. A fekete-fehér színhasználat az utolsó idősíkon bátor esztétikai döntés, de hatásos, erősíti azt az elszigetelődés és tragédia érzetét, ami Oppenheimert övezi.

Azonban a film nem hibátlan. Ahogyan azt korábban említettük, a tempó néha lassú, és néhányan zavaró lehetnek a három idősík keverése. Továbbá a forgatókönyv, bár gazdag történelmi és tudományos részletekben, néha hiányzik belőle a tisztaság, különösen, amikor a Manhattan Projekt és az atomtudomány mögötti bonyolultságok magyarázatáról van szó.

Oppenheimer: A tipikus Nolan-hős

Más szóval, Christopher Nolan filmjének megnézése után sem fogjuk pontosan tudni, hogy ki is volt valójában Robert Oppenheimer. Ez azonban nem is baj, hiszen így a karakter misztikuma megmarad. Ő egy komplex ember, aki egyszerre idealista és opportunista, tele ellentmondásokkal és gyengeségekkel, szenved a saját rettenetes találmánya miatti bűntudattól, és szakadásban van azzal a meggyőződéssel, hogy a háború megállításával életeket mentett. Ezeknél a politikai és morális kérdéseknél azonban úgy tűnik, hogy Oppenheimer tudósként inkább Nolan-t, a művészt izgatja, mint a történelem formálója.

Ebben az értelemben Oppenheimer teljes mértékben helyet kap Nolan hősgalériájában. Egy olyan erő birtokosa, akit egy kimondhatatlan titok sebezhetővé tesz, bizonytalan saját magában egy bonyolult és átláthatatlanul erőszakos világban. Ő maga sem mentes az álnokságtól, aki a fényt és a jót keresi sötét utakon, miközben éppen ellentétben állnak vele: Batman nincs is olyan messze, mint gondolnánk.

A másik oldalról, maga Nolan, aki talán Hollywood utolsó nagy alkotója, egyre inkább úgy tekinthet magára, ahogy életműve egyre gazdagodik, mint egy magas szintű spekulatív kutató, aki egyedül képes atomi szintre bontani a narratív struktúrákat és megvizsgálni azok összetevőit.

Nolan alkotásai közismerten játszódnak bonyolult idősíkon és szerkezetileg is komplexek, miközben a humanizmus és az érzelmi valóság sosem marad el. A „Memento”, „Inception”, „Interstellar”, és most az „Oppenheimer” mind remek példái ennek a bonyolultságnak és mélységnek.

A „Memento” felejthetetlenül visszafele lejátszódó narratívájától kezdve, az „Inception” álomban-álom szerkezetéig, az „Interstellar” idő-dilatáció és a relatív időzítés által generált összetettségig, és most az „Oppenheimer” három egymásba ágyazott idősíkjának használatáig, Nolan folyamatosan vizsgálja az idő, a memória, a realitás és a percepció összetett összefüggéseit. Mindemellett viszont soha nem hagyja figyelmen kívül az emberek belső élményeit és érzéseit, így a filmjei mindig közvetlenül érintik a nézőket.

Nolan alkotásai visszhangot adnak az ősi mítoszoknak és a személyes történeteknek egyaránt. Történetei gyakran foglalkoznak önfeláldozással, bűntudattal, megbánással, visszatérő emlékekkel és az idő terhével, amelyek mind szerves részei a legtöbb ember élettapasztalatának. A hősei komplexek, gyakran bűntudatot éreznek vagy küzdenek személyes démonaikkal, miközben megpróbálják elérni céljaikat és hozzáférni a rejtett igazságokhoz.

Az „Oppenheimer” tovább erősíti Nolan státuszát a hollywoodi filmművészet egyik leginnovatívabb és legmerészebb alkotójaként. Ahogy a narratívát „atomi szintre” bontja és újra felépíti, az alkotó új dimenziókat nyit meg a néző számára, és lehetővé teszi, hogy más szemszögből is megismerjük a történetét és a karaktereit. A film éppen ezért nem csupán egy biografikus darab Oppenheimer életéről, hanem egy mélyreható meditáció az emberi létezés, a bűntudat, a felelősség és a megbánás összetett témáiról is.

-BadSector-