FILMKRITIKA – Újabb videojátékos adaptáció, amely nem képes kitörni a saját köreiből. De vajon csak egy újabb buktató a listán, vagy egy olyan alkotásról van szó, amely képes mélyebbre ásni a film- és játékipar viszonyában?

Ebben a korban a „videojáték film” kategória már olyan tág és változó, mint a „szuperhősfilm”. De van-e értelme egy kalap alá venni olyan filmeket, mint a „Super Mario Bros. Movie” vagy a „Detective Pikachu” és a „Resident Evil: Welcome to Raccoon City” vagy az „Uncharted”? (Emlékszik valaki még a „Resident Evil: Welcome to Raccoon City”-re vagy az „Uncharted”-ra?) Ugyanígy a videojáték adaptációkhoz kapcsolódó „átkozottság” ma már kevésbé a stúdiók kudarcaiként, mint inkább a játékok és filmek közötti eltérő nyelvű közvetítés lehetetlenségeként jelenik meg. Mintha mindkét kezünket a hátunk mögé kötnénk, vagy mint ebben az esetben, pusztán egy PlayStation játék tapasztalataival lépnénk versenyzőként a Le Mans pályára.

A Gran Turismo film remek példa arra, miért van szükség új megközelítésre ezen filmekben. Neill Blomkamp rendező legújabb alkotása, amely jelentős eltérés az előző, eredeti műveitől, nem a legrosszabb videojáték film – sőt, nem is a legrosszabb Blomkamp film. De a film egyértelműen egy figyelmeztetés mindenki számára, aki még abban a tévhitben él, hogy ő lesz az, aki végre sikert arat ebben a műfajban. Ritkán érezhető olyan erősen, mint ebben a filmben, hogy a forrásanyag és a funkcionális történetmesélés követelményei között milyen mély az ellentét.

Videójáték adaptáció sportéletrajzi köntösben

Valós eseményeken alapuló Gran Turismo nem egyszerűen a névadó videojáték-sorozat közvetlen adaptációjaként jelenik meg, hanem inkább egy sportéletrajzi film köntösébe öltözve… s ez sajnos vegyes fogadtatásra talált. A történet a Nissan autógyártó cégnek azt a merész és őszintén szólva veszélyes húzását követi nyomon, amellyel próbáltak feltűnést keltetni a versenyzői körökben (igen, ez valóban megtörtént). Hamar találkozunk Orlando Bloom karakterével, a magabiztosan beszélő és időnként kétes erkölcsű marketing vezetővel, Danny Moore-ral. Moore eltökélten azon van, hogy a világ legjobb Gran Turismo játékosait átformálja a világ legkiválóbb versenyzőivé. Ennek az ötletnek az okait Jason Hall és Zach Baylin kevéssé inspiráló forgatókönyve inkább mellékesen érinti, remélve, hogy a közönség nem fogja túlzottan mérlegelni. A projektben Danny Moore mellé áll Jack Salter, az egykori, már a csúcspontját túllépő versenyző (akit David Harbour alakít, teljes odaadással) a következő generációs tehetségek kiképzésében.

Persze az igazi nehézség az, hogy a főszereplő, Jann Mardenborough, akit a „Midsommar” című film színésze, Archie Madekwe alakít és nagy erőfeszítéseket tesz annak érdekében, hogy egy sor kliséből élethű karaktert formáljon, már eleve olyan helyzetben találja magát, ahol az esélyek erősen ellene szólnak. Bármilyen kísérlet, hogy őt egy tipikus „nehezen indul, de végül győz” történetként ábrázolják, csak feleslegesen erőltetettnek tűnik. Jann, egy brit fiatal, aki félresöpri szülei tanácsait egy biztonságos karrier mellett, és inkább az autóversenyzői álmait hajszolja. Egy ezer órás Gran Turismo játékmenettel és barátaival a PlayStation Networken való beszélgetésekkel, valamilyen módon kivételesen alkalmasnak tűnik Danny merész tervére. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy minden olyan egyszerűnek tűnik számára és a többi, az GT Akadémiára bekerülő versenyző számára. Az edzésjelenetek, melyeket Salter szigorú szemmel kísér, nagy részben laza montázsokban jelennek meg, ami az első filmszakaszt megfosztja mindenféle valós dinamikától és izgalomtól.

Problémák a motorháztető alatt

Az alapötlet nyilvánvaló képtelensége, és a sebesség, amellyel Jann az autóvezetés középpontjába kerül és az élete teljesen felborul, nem magyarázza teljesen a film lényegi összefüggésének hiányát. Vizuális narráció szempontjából a folyamatosan egysíkú és unalmas megvilágítás és a céltudatlan, egyenes kameraállások az első felében nem tesznek jót a Gran Turismo történetének, ami miatt az elején az akció olyan, mintha csak valami felesleges kiegészítő felvétel maradt volna a BBC „Top Gear” sorozatának korai évadaiból. A legnagyobb gondok azonban a tényleges verseny jelenetek során bukkannak fel — ami ebben a lassan hömpölygő, 135 perces filmben sokkal kevesebb képernyőidőt kap, mint amennyit várnánk.

Itt a film folytonos elköteleződése a játékélmény újraalkotására teljesen semmissé teszi mindazt az atmoszférát és elrendezést, amit Blomkamp és a film operatőre, Jacques Jouffret meg akartak valósítani. Ez nem Az aszfalt királyai kategória, az biztos. Ki gondolta volna, hogy a merev, harmadik személy nézőpontú kameraállások, amelyek Jann versenyautója mögött rögzülnek a pályán, az indokolatlanul sok drónfelvétel, és az állandóan erőltetett, a videojátékra jellemző ikonok, amelyek megmutatják, melyik autó kié és melyik helyen állnak, teljesen kiszippantanák a versenyjelenetekből az életet és az energiát? Miközben a film megpróbál az érzelmeinkre hatni, és ünnepeljünk vagy borzadjunk a káosztól, a Gran Turismo és a rendezetlen vágási stílusa csak azt az élményt adja vissza, mintha unottan néznénk, ahogyan a barátaink játszanak videójátékokat (még az Xbox Live vagy PlayStation Network előtti időkben), miközben mi várjuk a sorunkat.

A jobb pillanatok a háttérben játszódnak le

A Gran Turismo legérdekesebb pillanatai, sajnos, nem a versenypályán, hanem a háttérben játszódnak le. Egy izgalmas történetszál körvonalazódik Bloom, a marketingmániás Danny és Harbour, a sokkal gyakorlatiasabb Jack között, ami egy stúdióvezető és egy filmrendező kapcsolatát juttatja eszünkbe, aki a nagy költségvetésű filmek korlátai miatt van nehéz helyzetben. Ezt a történetszálat azonban olyan gyorsan hanyagolják el, ahogyan be is mutatják. Djimon Hounsou, a franchise filmekből a legtöbbet kihozó színész, aki a korlátozott képernyőidő ellenére is remekül teljesít, ismét jobb munkát végez, mint amit Jann nem támogató és túlóvó apjának köszönhetően elvárnánk tőle. És talán csak én vagyok így ezzel, de a film alkalmanként meggyőző záró aktusa legalább felpörgeti a vérkeringést – még akkor is, ha ez sajnos túl kevés a vontatott és véget nem érő középső aktus ellensúlyozásához.

Összességében a Gran Turismo megtekintése során nem tudtunk szabadulni attól az érzéstől, hogy minden fordulóban valami visszahúzza – legyen szó a videojátékok korlátozottságairól, egy klisékkel teli forgatókönyvről, vagy csupán arról a tényről, hogy mindaz, amit a film meg szeretne valósítani a videojáték alapján, már korábban sokkal jobban sikerült másoknak.

Ha azon vagy, hogy átéld, milyen lehet egy felturbózott versenyautó volánja mögött lenni, akkor – ha van PS5-öd – ott az eredeti Gran Turismo sorozat valamelyik része, például a legutóbbi Gran Turismo 7, amelyről a kritikánkat itt olvashatod. Ha azonban egy filmtől várnád, hogy ugyanezt az élményt adja, amelyik érti és ki is használja a film médiumának előnyeit, akkor inkább nézd (újra) Az aszfalt királyait, a Top Gun: Maverick-et, vagy akár más minőségi, hasonló témájú filmet.

-BadSector-