TESZT – David Gaider és Austin Wintory korábban már bizonyította tehetségét, de nem éppen ebben a műfajban. Viszont amit megvalósított a páros a Summerfall Studios segítségével, megérdemli a figyelmet még akkor is, ha esetleg nem vagyunk oda a musicalekért (ilyen például a már 45 éves Grease, ami szerencsénkre nem kapott valami idióta magyar nevet vagy alcímet), ami bizonyítja, hogy a Stray Gods talán a nyár egyik meglepetésének nevezhető.

Istenek. Románc. Gyilkosság. Zenés betétek?! Játssz Grace-ként egy olyan világban, ahol görög istenek élnek közöttünk rejtőzködve. Változtasd meg a sorsodat, miközben a zenei meggyőző erőd segítségével dalra fakasztod a barátokat, ellenségeket és szerelmeseket, hogy megfejtsd az utolsó múzsa halálának rejtélyét.

Dúr

Főszereplőnk, Grace huszonéves korában már elveszettnek érzi magát: se karrier, se család, és lényegében a legjobb barátjára, Freddie-re támaszkodik, hátha talál valamit, ami beindít benne egy szikrát. Ez végül akkor valósul meg, amikor egy görög múzsával, Calliope-val (Kalliopéval, ha magyarul kell megnevezni) összefut. Ő egy helyi előadásra jelentkezik, Grace pedig ott van, hallva a kiváló hangot. Kettejük ismeretsége nem tart soká: a múzsa meghal, tehetségét és erejét pedig Grace-re hagyta, így beindul egy isteni színjáték (értse mindenki úgy, ahogy akarja). A játék kreatív rendezője majdhogynem garancia a sikerre: David Gaider korábban a BioWare-nél a Dragon Age franchise-on dolgozott íróként, de a Neverwinter Nightsen, a Star Wars: Knights of the Old Republicon, illetve az Anthemen is hasonlóan cselekedett. Wintory korábban a Flow, a Journey, vagy például a John Wick Hex zeneszerője volt, szóval ő is érti a dolgát. A páros remekül megvalósította a világot, amit a dalok diktálnak.

A karakterek teljesen tudatában vannak annak, hogy a valódi vágyaikról énekelnek, és igen, Grace-nek is hasonlóan kell meggyőznie a nagyobb isteneket (például Pallasz Athénét [Athena], vagy Apollót) arról, hogy nem ő gyilkolta meg Kalliopét. Mindez a játékban egy hét alatt lezajlik, a végén pedig egy ítéleten múlik, hogy melyik befejezést kapjuk. Ebben szerepet kap az a választás, amit az elején meg kell hoznunk. Ha a Charming opciót választjuk, akkor az érzelmi őszinteség lesz hangsúlyozott, a Clever a logikai megközelítésre támaszkodik, a Kickass pedig arra, hogy akármit is dob hozzánk az élet, tartsunk ki az elhatározásaink mellett. Lesz opció a párbeszédekben a lehetőségeinkre, aztán a dalok szándéka és tempója is választható lesz attól függően, hogy mit tenne. Kissé hülyén hangzik leírva, itt valóban érvényes az a kijelentés, hogy ezt látni kell. Szokatlannak hat leírva, és a játékmenetben is eleinte annak tűnik, de a zenei kivitelezés többnyire jobb lett annál, amit a Balan Wonderworldben láthattunk (ott viszont a zenei betéteken kívül maga a játékdizájn is pocsék volt, de ez jelen esetünkben irreleváns…).

Moll

Az eddig említett isteneken kívül mások is fel fognak bukkanni a Stray Godsban: ott lesz például Perszephoné, aki hosszú ideje verseng Apollóval, vagy Aszterión (Astereus?), akit Hekatéval hoznánk össze (természetesen egy stílusilag jobban illő ballada segítségével). Mindezt a napjainkban kell elképzelni, tehát nem a múltban játszódik (mondjuk a NES/Game Boy párosra megjelent The Battle of Olympus ilyen), és nem felületesen megírt történetről és dialógusokról van szó. Grace szinkronhangja, Laura Bailey is nagy szerepet játszik abban, hogy a sztori és az események magával ragadóak, de a stáb többi tagja (Khary Payton, Ashley Johnson, Janina Gavankar, vagy a mindenben szereplő Troy Baker) is jó előadással rendelkezett. Maga a történet fő eleme (meg kell tanulni elengedni) kiváló, és főleg azokra hat, akik maguk is túl sokat szenvednek bármilyen indokból.

Az istenek ambíciói is érthetőek valamelyest, hiszen rokonszenves lehet Pallasz Athéné, amikor hozzá közel állóakat meg kell ölnie, hogy megvédje a bukottakat; továbbá ők is ugyanúgy „átörökítik” magukat (emlékeikkel együtt!), ahogy Kalliopé is tette a játék elején. Tragikus, ahogy a trauma elől nem tudnak elmenekülni, és az öngyilkosság ebben az esetben sem tekinthető megoldásnak. Az elveszettség ábrázolása teszi a játékot kiemelkedővé, amihez a dallamos játékmenet csak plusz, viszont mínusz is, ugyanis a hangerő mintha nem mindenhol lenne kiegyensúlyozva, és kisebb technikai hibától szenved a Stray Gods. Nem rontanak nagyon az élményen, de azért az értékelésből dokkolni kellett emiatt…

C#

A Stray Gods: The Roleplaying Musical egy nyolcast megérdemel. Ha esetleg kissé jobb állapotban jelent volna meg, lazán kaphatott volna egy nyolcfelest, ugyanis a történet jó, a zenei betétek jók, az előadás tetszetős, a hangulat fantasztikus, viszont a grafika nem mindenkinek fogja elnyerni a tetszését. Kb. 7-8 óra alatt végig lehet játszani, és esetleg nem csak egyszer érdemes, mert vannak lehetőségek, amik kíváncsivá tehetnek minket, és megnéznénk, hogy miképp cselekedhettünk volna másképp. Úgyhogy a Stray Gods kellemes élménynek nevezhető, és ajánlott. Főleg azoknak, akik Gaider munkásságát kedvelik.

-V-

Kiadó: Summerfall Studios

Fejlesztő: Secret Base

Stílus: musical RPG

Megjelenés: 2023. augusztus 10.