SOROZATKRITIKA – A The Walking Dead univerzum egyik legnépszerűbb karakterét, Daryl Dixont, egy önálló sorozatban pozícionálja újra, amely érzelmi mélységre törekszik, de gyakran beleesik az elcsépelt történetmesélés csapdájába. Ennek ellenére az új sorozat lépéseket tesz az öregedő Walking Dead univerzum frissítése érdekében, még akkor is, ha egy jól kitaposott ösvényen halad.

Daryl Dixon, a macho, karizmatikus, csendes és sztoikus motoros egy számszeríjjal, a The Walking Dead univerzum egyik alappillére a kezdetek óta. Norman Reedus markáns bájjal alakított karaktere számtalan történetszálon, halálon és apokaliptikus tájon átvágta magát. Most az AMC kizárólag rá irányítja a reflektorfényt az új spin-offban, a „The Walking Dead: Daryl Dixon”-ben. Bár az új show-nak vannak emlékezetes pillanatai a terjedelmes univerzumban, nem tudja elkerülni elődje és a „The Last of Us” nevű játékból készült tévésorozat árnyékát, amelyből jelentős ihletet merít.

A történet lényege

A történet magja a védelem és az emberiesség újrafelfedezése egy attól megfosztott világban. Daryl-t egy különleges gyermek, Laurent védelmével bízzák meg, akit az újonc Louis Puech Scigliuzzi játszik, és aki annyira rejtélyes önmaga számára, mint a nézők számára. Előző védelmezője, egy Isabelle nevű apáca (Clémence Poésy), szinte ugyanolyan bonyolult karakter, mint Daryl, és a sorozat néhány legjobb pillanatát szolgáltatja. A történet magja körülöttük és zombikkal teli Franciaországon keresztüli utazásuk körül forog, ami egy olyan környezet, amely olyan szép, mint amennyire halálos. Ez a narratíva kiterjeszti a sorozat földrajzi hatókörét, és új rétegeket ad a régóta megalapozott Walking Dead mítoszhoz.

De az alapötlet nem egyedi. A nézők azonnal párhuzamot fognak vonni a „The Last of Us”-szal, és a sorozat időnként keveset tesz annak érdekében, hogy leszakadjon a hasonlóságokról. A Daryl, a vonakodó hős és Laurent közötti kapcsolat kialakulásának megtekintése közben elkerülhetetlen az „ezt már láttam” érzés. Az új rész eleget tesz annak, hogy elváljon az eddigiek közül, de a nagyszerű PlayStation játékhoz és a belőle készült sorozathoz való hasonlítások elkerülhetetlenek.

A karakterek mélysége

A „The Walking Dead: Daryl Dixon” erőssége abban rejlik, hogy a történet karakterközpontú. Túl sokáig úgy tűnt, hogy a tágabb Walking Dead univerzum a tartalmas narratíva helyett az üres látványosságra helyezi a hangsúlyt. Azonban az új sorozat célja valahol az is, hogy ezt orvosolja. Ez egy frissítő változás, amely lehetővé teszi Reedus számára, hogy teljes mértékben feltárja Daryl karakterének mélységeit, amelyek az eredeti sorozat későbbi évadjaiban hiányoztak.

Isabelle karaktere is hasonló utat jár be. Egy rejtélyes apácából egy sötét múlttal rendelkező, kidolgozottabb „őrzővé” válik, és izgalmas karakterként kerül előtérbe. Kapcsolata Laurenttal, amit egy bonyolult háttértörténet hajt, érzelmi súlyt ad a sorozatnak. Új karakterek, mint például Sylvie (Laïka Blanc-Francard) és Lou (Kim Higelin), akik egy régi óvodában túlélőkkel való találkozás során jelennek meg, friss energiát visznek a narratívába. Ezek a fiatalabb karakterek egy csipetnyi reményt és ártatlanságot hoznak a különben komor légkörbe.

Az eredetiség határán

Az 1×02-es epizód, melynek címe „Alouette”, messzemenőkig tesz annak érdekében, hogy egy egyedülállóan francia hangulatot cselezzen be a zombi-apokalipszis világába. Párizsban játszódik, és bemutatja Laurent háttértörténetét, aki láthatólag magában hordozza a város kulturális esszenciáját. Itt az elbeszélés olyan mélyebb témákat is érint, mint az egzisztencializmus és a társadalmi összeomlás. Ugyanakkor nehéz megszabadulni attól az érzéstől, hogy ez az epizód sok szempontból emlékeztet a „The Last of Us”-ra.

Különösen érdekes, ahogyan az epizód bemutatja Laurent személyes útját, ahol anyja zombivá változik közvetlenül a szülés után. Ez a szívszorító pillanat etikai és filozófiai kérdéseket vet fel, amelyek zavarba ejtőek és megkapóak. Ugyanakkor ez nem teljesen eredeti – visszaköszönnek bizonyos történeti ívek a „The Last of Us”-ból, mint például Sarah tragikus sorsa a nyitójelenetben. Ez felveti azt a kérdést, hogy a forgatókönyvírók valóban innovatívak-e, vagy csak egy jól kitaposott úton haladnak.

A Walking Dead franchise mindig is arról szólt, hogy aláássa a kliséket, és új csavart adjon az elismert toposzoknak. A „Daryl Dixon” epizódban azonban úgy tűnik, hogy túlzottan is támaszkodnak a bevált narratívákra. Ennek eredményeként egy olyan nézői élmény született, amely, bár lebilincselő, hiányol egy bizonyos frissességi elemet. A történet ismerőssége felveti az alkotói szabadság és a bevált dolgokhoz való ragaszkodás közötti dilemmát.

The Last of The Walking Dead?

A fent említett problémák ellenére a The Walking Dead: Daryl Dixon egy szilárd új fejezet egy olyan franchise-ban, amely már átélt néhány hullámhegyet és -völgyet. Lehet, hogy nem rendelkezik ‘The Last of Us’ nyers érzelmi erejével, de visszahozza azt a szikrát, ami évek óta magával ragadja a rajongókat. Norman Reedus olyan erőteljes alakítást nyújt, ami önmagában is elbírja a műsort, miközben az új szereplők az egyre stagnáló világba is frissességet hoznak.

Az epizód talán nem definiálja újra a zombi műfajt és nem dönti romba az elvárásainkat, de valami majdnem olyan fontosat tesz – újra összeismertet minket azokkal a világokkal és karakterekkel, amelyekhez már hozzászoktunk. A show egy lépéssel visszább lép, hogy inkább a karakterfejlődésre koncentráljon, nem pedig a látványos díszletekre, és úgy érződik, mintha a The Walking Dead visszatérne a gyökereihez.

A ‘Daryl Dixon’ talán nem az a show, ami megváltoztatja a játékszabályokat, de minden esély megvan rá, hogy emlékeztesse a rajongókat, miért is szerettek bele annyira a The Walking Dead univerzumába. Ez a vissza az alapokhoz szemlélet, amely a karakterív és az árnyalt történetmesélés hangsúlyozásával, jól jövendöl a show jövője számára.

-BadSector-