FILMKRITIKA – „Csak a halott indián a jó indián” – mondta állítólag 1869-ben Philip Henry Sheridan tábornok, az amerikai polgárháború északi erőinek hőse, majd 1883-tól (öt évvel későbbi haláláig) az egyesített amerikai hadsereg főparancsnoka. Bár ez a mondat Martin Scorsese 1920-as években játszódó filmjében nem hangzik el, a félelmetes az, hogy több mint ötven évvel ezután a mérhetetlenül cinikus és kegyetlen állítás után játszódó filmben nagyjából ugyanezt gondolják a Mester legújabb filmjének fehér főszereplői: a Leonardo De Caprio és Robert De Niro által alakított karakterek. Scorsese két kedvenc színésze mellett az indián származású Lily Glandstone szintén nagyszerű alakítást nyújt.

Martin Scorsese mesterrendező filmográfiája a gengsztervilágot bemutató Nagymenőktől kezdve a tőzsdei tolvajokról szóló A Wall Street farkasáig gyakran foglalkozik a végtelen kapzsiság által vezérelt amerikai bűnökkel.

Így talán nem meglepő, hogy Scorsese volt az, aki filmre vitte David Grann Megfojtott virágok (Killers of the Flower Moon) című, megrázó, valós történelmi bűntényt krimit feldolgozó könyvét, amely az oszázs-gyilkosságokról és az FBI születéséről szól, kompromisszum nélkül bemutatva Amerika egyik ősbűnének elfeledett fejezetét: a fehérek hidegvérű gyilkosságait az indián törzsek ellen.

Ebből a szempontból a Megfojtott virágok hatalmas és epikus mű a maga léptékében, céljában és érzelmi kiterjedésében, egy olyan western-thriller és történelmi, bűnügyi alkotás, és pszichológiai dráma, amely egyben minden tekintetben egy igazi, vérbeli Scorsese-krimi.

A kifosztott indiánok váratlan kincshez jutnak

Grann (aki a „Z elveszett városa: Halálos megszállottság története az Amazonas vidékén” című könyv szerzője is) kifogástalanul megírt könyve nem a megszokott határvidéki történetet meséli el e föld őslakosairól (ami a filmművészetben a hagyományosabb út), és nem is egy „fehér megmentőt” mutat be (mint amilyen például Kevin Costner filmje, a Farkasokkal táncoló volt). Grann ehelyett egy egyszerre megdöbbentő, kevéssé ismert és megrázó igaz történetet mesél el a 20. század eleji Oklahomából.

Ezt a régiót az 1920-as évek első felében igazi rémuralom jellemezte, ez az őslakosok létének egy olyan szakasza, amelyet Scorsese a könyvhöz képest néhány jelentős és átgondolt szerkezeti változtatással alakít át. Ami egy furcsa paradoxon, hogy az oszázs-nemzetség akkoriban a világ leggazdagabb népei közé tartozott, pedig az akkori amerikai kormány a nincstelenségbe akarta őket taszítani. Oklahomai területükön, ahová azután költöztek, hogy a kormány be nem tartott ígéreteivel megfosztották őket a Louisiana és Kansas területén lévő településeiktől, végtelen olajkészletek álltak rendelkezésükre.

Mivel tudták, hogy az oklahomai földek kőolajban gazdagok, az oszázsok aláírtak egy okosan megfogalmazott alkut: nemcsak e földek, hanem minden olyan ásványi anyag is az ő kizárólagos tulajdonukba kerül, amely alatta van. Ebbe a kőolaj is beletartozott, amely fülsiketítő robbanással tört fel a száraz föld felszínén, amit Scorsese kedvence operatőre, Rodrigo Prieto kameráján keresztül láthatunk a film első pillanataiban.

Scorsese a maximumot hozza ki két veterán színészéből

A fehérek persze ismét meg akarták fosztani az indiánokat újdonsült tulajdonuktól, mielőtt a természeti erőforrások elkerülhetetlenül kiapadtak volna. Az egyik ilyen könyörtelen férfi Ernest Burkhart volt, egy átlagos intellektusú háborús veterán, akit Leonardo DiCaprio alakít lenyűgözően, eddigi legnagyobb kihívást nyújtó és a karakter egyszerűsége ellenére is legbonyolultabb szerepében. DiCapriótól eddig a hősszerelmes vagy karizmatikus főhősöket szoktuk meg, bár Tarantino egyik filmjében, a Django elszabadulban egyszer már láthattuk negatív főszereplőként. Ebben a filmben viszont az általa alakított karakter legtöbbször a néző mély megvetését, vagy szánalmát tudja a leginkább kivívni és ez a veterán színész számára is hatalmas kihívás, még Scorsese keze alatt is, így külön elismerést érdemel, hogy ennyire tökéletesen tudja hozni ezt az árnyalt karaktert.

A másik veterán színész már több mint ötven éve dolgozik együtt Scorsese-vel: Robert De Niróról van szó, aki ismét élete egyik legzseniálisabb és legkomplexebb karakterét hozza Ernest Donald Trump-szerű marhatenyésztő nagybátyja alakításával. William Hale egy mindenkit irányító és megfélemlítő figura, akinél Robert De Niro színészi módszerei a Nagymenőkből ismert, állandóan ármánykodó Jimmy Conwayre emlékeztetnek, de itt – ha lehet – még árnyaltabban, még intelligensebben alakítja a figurát a nyolcvanéves színész.

A kongresszus által 1921-ben elfogadott törvény tette lehetővé ezeknek a gátlástalanul kegyetlen embereknek, hogy minden gazdag oszázsra pénzügyi gyámot kényszerített. Közéjük tartozott az introvertált, de a maga módján mégis határozott Mollie is, akit az indián származású Lily Gladstone alakít egyszerre visszafogott magabiztossággal és őslakos múltjának teljes tudatában, hatalmas méltósággal.

Ami ezután következett, az a mérhetetlen lopás és gyanús halálesetek (azaz gyilkosságok) tucatjai, amelyeket nem vizsgáltak ki: fiatalok, akik rejtélyes betegségek miatt vesztették el egészségüket, vagy öngyilkosságnak álcázott gyilkosságok, amit Hale, Burkhart és az általuk megbízott gyilkosok, korrupt orvosok, vagy közönséges bűnözők követtek el. Az esetek annyira kirívóan számosak voltak, hogy az amerikai kormány J. Edgar Hoover vezetésével végül a korai FBI egy nyomozóegységet küldött a területre.

Scorsese és forgatókönyvírótársa, Eric Roth, aki a Dűne, a München és a Bennfentes című filmekben is jártas a bonyolult forgatókönyvek felépítésében, ezzel a háttérrel nyitnak, de kissé szűkszavúan adják meg az információkat, talán túlságosan is arra a téves feltételezésre támaszkodva, hogy a közönség már tisztában van ezzel a felállással, akár Grann könyvének olvasása, akár általános történelmi ismeretek révén.

Vérző olaj

Függetlenül attól, hogy a nézőknek esetleg be kell pótolniuk (akár utólag is) a lemaradásukat, a film bevezetője így is lélegzetelállító. Az osage törzs indiánjai az áttelepítésükről panaszkodnak, és arról, hogy mit hoz számukra a jövő, amikor a gyerekeik valószínűleg elfelejtik a saját kultúrájukat a fehérek kezében. Aztán ünneplés következik a rejtett olaj váratlan megtalálásakor, ami egyben Robbie Robertson bravúros filmzenéjének legbátrabb szegmenseivel is megismertet minket: lüktető és dacosan hajmeresztő, mint a folyékony arannyal teli föld hangjai közvetlenül a kitörés előtt.

Scorsese ezt a bevezetőt egy játékos kisfilmmel egészíti ki, amelyet a korszak némafilmjeinek stílusában, szemcsés fekete-fehéren forgatott, és amely az oszázsokat mutatja pazar ruhákban és előkelő golfpályákon, amint élvezik a gazdagságukat, miközben a fehérek kiszolgálják őket, ahogy a mindennapi dolgaikat intézik és fuvarozgatják őket. Ernest ebben a légkörben érkezik Oklahomába, és a film gyorsan visszavált színesre, miközben zavarodottan szembesül vele, ahogy egy gazdag oszázs indián büszkén közli vele: „Ez az én földem.”

Bár történet nagyjából követi a megtörtént eseményeket feldolgozó eredeti regényt, Charlie Whitehorn és Mollie húgának, Anna Kyle Brownnak a meggyilkolására csak a film közel egy órája után kerül sor, ami egy okos döntés Scorsese és Roth részéről, mert ezáltal jobban fel tudják építeni Ernest és Mollie kezdődő párkapcsolatát, miközben a néző a legendás Jack Fisk nagyszerű díszletterveiben és Jacqueline West részletgazdag jelmezeiben gyönyörködik. Ernest és az „Osage Hills királya” néven ismert és többnyire „igazságos emberként” ismert Hale közötti, remekül kidolgozott párbeszédek során láthatjuk, ahogy az eleinte mérhetetlenül gőgös, máskor kegyetlenül agyafúrt, vagy éppen feltűnően nyájas (mikor, mire van szüksége) Hale arra bátorítja az alapvetően buta és megvezethető, irányítható Ernestet, hogy Mollie kezére pályázzon. Az indiánok iránti, megvető rasszizmus persze mindenhol süt belőlük, például akkor is, amikor Hale az egyik jelenetben megkérdezi az unokaöccsétől: „El tudod viselni a fajtájukat?”

Ernest és Mollie sok flörtje után – amelyek Lily Gladstone remek színészi alakításának köszönhetően a Megfojtott virágok legerősebb jelenetei közé tartoznak – végül egy gyönyörű esküvővel kötik össze az életüket, és Hale rosszallása ellenére gyerekeik születnek. De még a korai, ártatlan együttlétek alatt is halhatjuk Robertson baljós zenei jelzéseit, amelyek a közelgő tragédiákra utalnak.

DiCaprio alakítása ezekben a jelenetekben egészen elképesztő, egy olyan szerepben, amely oly sokat követel tőle. Ernest sötét elkötelezettségének köszönhetően egyszerre válik Hale pénzéhes, gyilkos és hataloméhes bábujává, miközben tényleg beleszeretett a feleségébe. Ez a kettősség mindenütt ott van DiCaprio színészi játékában és bűnös testbeszédében is. Mollie persze közel sem egy ostoba, megvezethető indián liba, hiszen azonnal tudja, hogy Ernest a pénzre hajt, de saját érzései őt is irányítják és Ernestnek is hisz abban, hogy a férfi otthont akar teremteni családjuknak.

Aljas utcák

Amint a gyilkosságok megtörténnek, a film egy fekete westernnel összefonódott, tipikus Scorsese-gengszterfilmmé válik, sikátorokban, félreeső erdős helyeken végrehajtott, sötét és kegyetlen gyilkosságokkal, kétes alvilági ügyletekkel és Thelma Schoonmaker lendületes vágásaival, amelyek ügyesen adagolják és formálják a több szálon futó történet eseményeit. A forgatókönyv az amerikai rasszizmus különböző aspektusait is igyekszik boncolgatni, ügyelve arra, hogy a tulsai faji mészárlás (amely oly közel történt az oszázs-gyilkosságokhoz) és a KKK kegyetlen tettei értelmesen és hátborzongató módon szövődjenek bele a történetbe.

Igaz, a nyomozóhivatalt vezető Tom White (a most is fantasztikus Jesse Plemons) kicsit későn lép be a filmbe, miután maga Mollie – rejtélyesen romló egészségi állapota ellenére – felkeresi Washingtont, és változást követel nemcsak Anna, hanem két másik testvére, az édesanyja, az unokatestvére, a sógora és egy általa felbérelt magánnyomozó meggyilkolása után. Gladstone egyszerre visszafogott de mégis érzelmes, szenvedő alakításával, toronymagas teljesítményt nyújt az utolsó szakaszon, ahogy Mollie megpróbálja kielemezni az érzéseit, miközben a hanyatló egészségével küzd.

Scorsese rendezése pedig egészen a film utolsó másodpercéig hibátlan, amikor a meglepően határozott rendőrségi eljárási fejezet után Plemons mellett megjelenik Brendan Fraser és John Lithgow is egy tárgyalótermi dráma során, Fraser Burkhart védőjének, Lithgow pedig az ügyész szerepében. Az egyszerre megrázó, elgondolkodtató és rengeteg kérdést felvető film pedig egyértelműen Scorsese jobb alkotásai közé tartozik, még ha a kicsit túltolt játékidő okán talán a legnagyobb klasszikusai közé (Aljas utcák, Taxisofőr és Nagymenők) nem is ér fel, de még így is az elmúlt évtized egyik legmeghatározóbb filmjével van dolgunk, egyértelmű tehát, a veterán rendező ismét remekelt, a Megfojtott virágok pedig egy kötelező film minden filmrajongónak.

-BadSector-