RETRO – „Minek legyek asszaszin, ha már egyszer kalóz vagyok?!” – ez is lehetne a mottója Edward Kenway-nek, az Assassin’s Creed IV: Black Flag főszereplőjének. A rendkívül népszerű játéksorozat legújabb része a XVIII. század elejére, Karib tenger világába, a kalózok hőskorába röpít minket vissza és főhőse az egyik legrettegettebb és legvagányabb fiatal kalózkapitány, aki tengeren és szárazföldön skrupulusok nélkül rabol, fosztogat és öldököl – ha kell, asszaszinokat és templomosokat egyaránt! A játék október 29-én lett 10 éves.

Vitorlát bontani, a kalózhajóval szelni a háborgó hullámokat, ellenséges spanyol galleonokat rommá ágyúzni, a legénységet lemészárolni, majd az aranykészlettel és a gazdag zsákmánnyal lelépni… Ki ne álmodna erről titokban, miközben Errol Flynnt, vagy Johnny Deppet nézi a filmvásznon a kalózkapitány romantikus, vagy laza, mulatságos szerepében.

Nem véletlen, hogy a játékvilág is már rengetegszer feldolgozta a kalózok világát komplex szimulációk (Sid Meier’s Pirates!), mulatságos kalandjátékok (Monkey Island sorozat), vagy akár akció-szerepjátékok (Sea Dogs sorozat) formájában is. Talán ezért is lehet, hogy a kalóz univerzumba belevágó Assassin’s Creed IV: Black Flag távolodott el leginkább a sorozat eredeti koncepciójától: nemcsak a főhős ódzkodik csatlakozni az asszaszinokhoz, de maga a játék sem erőlteti túlzottan, hogy igazi „gyilkos-szimulátor” legyen az első epizódokhoz hasonlóan.

Az asszaszin megteszi kötelességét

De ez így is van jól. Az Assassin’s Creed sorozat már tagadhatatlanul kicsit megfáradt, még a IV. rész számozás is csalóka, hiszen ez már a hatodik teljes értékű epizód, nem is beszélve a kézi konzolokra és okostelefonokra készült külön játékokról. Talán ezért is éreztem sok olyan játékelemet, amely a régi részekből köszönt vissza, kicsit már önismétlőnek és unalmasnak. Istenem, hányszor követtem már az egymással beszélgető, vagy magányos karaktereket a háztetőkön, vagy a tömegbe elvegyülve, hányszor kellett kihallgatni a gyakran nem túl érdekfeszítő párbeszédeiket, míg végre továbbhaladt a játék. Szerintem az amerikai titkosszolgálat összesen nem hallgatott le annyi európai politikust, mint ahány nem játékos karakter beszélgetését az AC sorozatban nekünk ki kellett fülelnünk.

Sajnos a készítők szinte kötelességüknek éreztek, hogy ebbe a részbe is beleerőltessék ezeket a játékrészeket, mint ahogy az „üldözd, lökd föl, kapd el, verd meg/öld meg!”-féle részek szintén szerepelnek itt is bőséggel. Mondjuk az is igaz, hogy ezek a játékelemek itt kevésbé frusztrálóak, mint a legutóbbi részben, az Assassin’s Creed III-ban.

A rendkívül látványosan kidolgozott Karib-tengeri városok felfedezése, a magas kilátópontok becserkészése, majd hajmeresztő szaltó a szénakazalba, vagy a vízbe, illetve a többi jól ismert AC elem továbbra is éppolyan rendkívül szórakoztató, sőt, addiktív, mint hat-hét évvel ezelőtt az első részben.

Ahogy vagány kalózhősünkkel a városokat járjuk a szabadon felvehető a sztorihoz kötődő fő- és mellékküldetéseket felvéve, hol a tömegben vegyülve, hol pedig a háztetőkön nyaktörő, életveszélyes magasságokban és iramban parkourt futva, híres, templomokat, kastélyokat, városrészeket és egyéb nevezetességeket felfedezve, tényleg azt érezzük, hogy visszacsöppentünk a XVIII. századba, a Karib-tenger világába.

En garde!

Amikor pedig konfliktusba kerülünk a helyőrséggel, az asszaszinokkal, vagy ősi ellenségeikkel, templomosokkal, vagy más csőcselékkel, akkor kardot és pisztolyt rántva továbbra is igazi Errol Flynnek érezhetjük magunkat, ahogy tömegesen kaszabolhatjuk és lőhetjük le ellenfeleinket, fittyet hányva a realizmusnak.

Bár nehezebb, fejszével nekünk rontó, tagbaszakadt, brutális ellenségek most is akadnak, de amint a földre hajítunk egy füstbombát, játszi könnyedséggel intézhetjük el őket is egymás után. A nagyobb tömegek ellen pedig nagyszerűen alkalmazhatjuk pisztolyainkat, amelyekből egyre többet aggathatunk magunkra, ahogy megszedjük magunkat a zsákmányolt jó spanyol arannyal.

Akik nem játszottak PS Vitán (és azóta más platformokra is megjelent) az Assassin’s Creed: Liberationnel, azoknak újdonság lesz az indián fúvócső is, amelynek mérgezett lövedékeivel elkábíthatjuk, vagy megőrjíthetjük a gyanútlan ellenségeinket – utóbbit használva szerencsétlen delikvens a saját társait támadja meg, így ezzel a gonosz kis trükkel ellenfeleink egymást mészárolják le.

Az AC III-hoz képest könnyebb harc alapjai tehát nem változtak, csak kiteljesedtek és még most is rendkívül élvezetes és szórakoztató igazi kalandfilmes vagány hősnek lenni, még akkor is, amikor éppen észrevesszük, hogy az ellen mesterséges intelligenciája a legnagyobb jóindulattal is csak megmosolyogtató.

Harc mellett egyébként most többször kell lopakodnunk és konkrétan volt egy olyan játékrész, amely rendkívül felbosszantott: amikor az asszaszinok bázisára kellett belopakodnunk, úgy, hogy ne fedezzenek fel és senkit se öljünk meg, akkor érződött, hogy azért a Splinter Cellekben ezt a lopakodás témát mennyivel jobban kidolgozták, és egy bizonyos határon túl egy AC-ben mennyire nem kellene erőltetni…

Act of piracy

A szárazföldön tehát a játék alapjai nem sokban változtak, viszont ahogy tengerre kelünk, azonnal azt érezzük, mintha nem egy Assassin’s Creeddel, hanem egy vadonatúj, különálló kalóz-szimulátorral játszanak. A Black Flag a már említett Sid Meier’s Pirates!-ből és annak 3D-s utánérzéseiből rengeteg elemet átvett: vitorlásunkkal itt is egy virtuális Karib-tengeren hajózhatunk, spanyol és angol kereskedelmi hajókat megtámadva ágyútűzzel megsorozhatunk, majd amikor már a süllyedés szélén áll, a hajókorlátra szerelt apró ágyúval elintézhetjük az ellenség maradékát, akit pedig azzal sem sikerül, azt a harcias legénységünkkel az ellenséges fedélzetre átlendülve lekaszabolhatjuk.

Hihetetlen, hogy ennyi év után is ennyire addiktív ez a kalózkodós játékmenet és a Ubisoft a megvalósításba apait-anyait beleadott, szóval egyértelműen a legélvezetesebb mai kor szintjének megfelelő Pirates! klónnal van dolgunk. Arról nem is beszélve, hogy hajónkat folyamatosan fejleszthetjük a lehető legváltozatosabb módokon a hajótest megerősítésével és a különféle ágyútípusok, ágyúgolyók egyre „bikább” változatainak alkalmazásával.
Persze minden sok-sok aranyba kerül, szóval, aki beleszeret a kalózkodás részbe, az készüljön fel arra, hogy nem ér majd egyhamar a játék végére.

A Black Flag virtuális Karib-tengerének ábrázolása olyannyira magával ragadó, akkora élmény a tömérdek karibi várost bejárni, az ezernyi tevékenységet kipróbálni, hogy egyszerűen nem lehet nem elveszni a játékban, alig bírom letenni. A kalózkodás rész elképesztően addiktív, a Pirates! óta nem volt ennyire élvezetes a tengeren ellenséges hajókat ágyúzni, elfoglalni, kifosztani.

Tenyérnyi kalózkodás

Teszteltük a játékot Nintendo Switch konzolon is, így megosztjuk veletek ezzel kapcsolatos tapasztalatainkat is. Voltaképpen két játékról van szó, lévén az Assassin’s Cree Rebel Collection a Black Flaget és az Assassin’s Creed Rogue-ot is tartalmazza, egyéb bónuszokkal egyetemben. A Nintendo kis hibrid konzolján határozottan megjelent Assassin’s Creed: Rebel Collection határozottan kellemes benyomást keltett, látszik, hogy ezúttal – az Assassin’s Creed III-mal ellentétben igyekeztek mindent kipréselni a masinán. Ez különösen tesztünk tárgyára, a Black Flagre igaz, az Assassin’s Creed Rogue talán kevésbé jobb minőségben vészelte át a portot.

Másrészről azt is hozzá kell tenni, hogy mindkét játék inkább tablet módban érvényesül, ott tudja megcsillogtatni grafikai téren, mire képes (és azon kevésbé is vesszük észre a hiányosságokat) lévén egy full HD-s tévén is azért jobban látszódik, hogy nagyjából az előző generiáció (PS3, Xbox 360) és nem az újabb PS4/PC portjáról van szó. Összességében azért a játék tényleg kifejezetten impozáns, a tengeri út, a hajózás, a hullámok kidolgozása, a hajók közötti csaták mai szemmel nézve is elsőrangúak. Tablet módban ez az élmény, buszon, metrón ülve kifejezetten magával ragadó, volt, hogy miatta majdnem lekéstem a megállót.

Ami a lagokat, bugokat, textúrahibákat illeti (mely azért a PC-s verzióra jellemző volt), ilyenekkel nem nagyon találkoztam, általában véve a fix 30 fps-t gond nélkül tudja hozni a kis masina.

A hangtömörítést sem vettem észre, és nem amiatt, mintha botfülű lennék, mert az Assassin’s Creed III Switch portjában ez is elég komoly probléma volt. Minden egyes tengerésznóta, átvezető zene, párbeszéd, lövéshang, kardcsapáson, a hullám és vihar hangjai pont úgy szólnak, ahogy a konzolos „nagytestvéreknél” szólniuk kell.

Végül a Switch verzióhoz külön bónusz, hogy régi, elfeledett trailereket is feltöltötték a Black Flagből, egy képregényt pdf formátumban, illetve a Blackbeardhez kötődő teljesen illusztrált kis novellát. Rendkívül hangulatos!

Minden idők egyik legjobb AC-ja?

Mivel elég kritikus voltam a cikkben, sokan felvonhatják a szemöldöküket ezen kérdés felvetésen, az igazság azonban az, hogy a pozitívumok mellett eltörpülnek az AC sorozathoz mérten még a megszokottnál is bosszantóbb negatívumok. Az Assassin’s Creed IV: Black Flag virtuális Karib-tengerének ábrázolása olyannyira magával ragadó, akkora élmény a tömérdek karibi várost bejárni, az ezernyi tevékenységet kipróbálni, hogy egyszerűen nem lehet nem elveszni a játékban, alig bírom letenni. A kalózkodás rész elképesztően addiktív, a Pirates! óta nem volt ennyire élvezetes a tengeren ellenséges hajókat ágyúzni, elfoglalni, kifosztani.