SOROZATKRITIKA – A Netflix Onimusha sorozata, Miike Takashi rendezésében, egy véres történelmi dráma és természetfeletti elemek izgalmas keverékét hozza el nekünk. Bár az animációs stílusok ütközése időnként zavaró, és a karakterfejlődés mélysége elmarad a várakozástól, a sorozat mégis lenyűgöző harci koreográfiát és megkapó hangulatot nyújt. A Capcom klasszikusának lényegét megragadó, ám a játék által megteremtett világtól kissé eltávolodó adaptáció egyértelműen érdemes az anime, a szamuráj kultúra, illetve a játék rajongóinak figyelmére.

Az „Onimusha” első évada a Sengoku korszak Japánjába repít minket, ahol a megfáradt, ám annál elszántabb Miyamoto Musashi szamuráj útját követhetjük. A klasszikus Capcom játék sorozatból életre keltett világban Musashi nem csak a külső démonokkal, hanem saját belső szörnyeivel is megküzd. A karaktert Toshihiro Mifune színészlegendához hasonlító ábrázolása nem csak vizuális tisztelgés, hanem a történeti hitelesség megalapozására törekszik. A csendesebb pillanatokban azonban az animáció néha nem ad teret a karakterek érzelmekkel való megtöltéséhez, különösen a 3D-s jelenetekben, amelyek gyakran élettelenebbnek hatnak, mint 2D-s társaik.

Szomorú szamuráj

A cselekmény ismert motívumokra épül – a megfáradt hős, a démonok elleni kíméletlen harc, a külső káosz közepette megőrizni kívánt belső béke. Ezek a témák nem újdonságok, de mégis valami megnyugtatóan ismerősek, amelyekre a sorozat építhetne valami mélyebbet. Azonban a sorozat gyakran a látványosságot részesíti előnyben a történeti mélység rovására, a csata dübörgése átveszi az uralmat a karakterfejlődés suttogása felett, ami megosztja a közönséget.

A sorozat talán legnagyobb erőssége a harci jelenetek koreográfiája, amelyek minden egyes kardcsapásával magukkal ragadnak. Ebben a tekintetben az animációk különböző stílusainak keverése is igazoltan hatásos, hiszen hozzáad a harcok dinamikájához és brutalitásához, amit a franchise rajongói várnak. Ugyanakkor ez az erény azokban a pillanatokban válik sebezhetővé, amikor a karaktereknek tér kellene, hogy kapjanak az érzelmek kifejezésére. Az animáció ekkor veszít kifejezőerejéből, és a 3D-s megjelenítés néha feleslegesnek tűnik. A kritikák is megjegyzik ezt az inkonzisztenciát, amely kevésbé tűnik tudatos művészi választásnak, mintsem irányt vesztett kísérletezésnek. Zavaró az átmenet, amikor a részletgazdag 2D-s, művészi jól kidolgozott jelenetek után kevésbé kidolgozott 3D-s részeket láthatunk.

A szinkronszínészek teljesítménye viszont egyértelműen kiemelkedő, karaktereiket súlyukkal és mélységükkel töltik meg, emelve a szintet a néha esetlen párbeszédek felett. A zenét is érdemes megemlíteni – ez egy olyan háttérzene, ami izgalmas kíséretet nyújt Musashi útjához, egy olyan keveréket kínálva, amely hagyományos japán hangszerek és modern ritmusok segítségével foglalja keretbe a sorozat időtlen és kortárs elemeit.

Méltó adaptáció

A sorozat összességében vegyes érzelmeket kelt. A játéksorozat iránti nosztalgia sok rajongót kielégíthet a játék esztétikájának és akciójának hű adaptálásával. De önmagában álló animeként küzd a saját identitásának meghatározásával, egy olyan történet kínálásával, amely időnként meggyőzőbb, máskor viszont gyengébb, mint amilyen lenyűgöző a vizuális megjelenítése. A videojáték-adaptációk palettáján „Onimusha” nem tűnik ki különösen, de nem is süllyed el a feledés homályában. Egy szolid kis Netflix animációs sorozat, amely bizonyítja az ilyen adaptációk potenciálját, amikor egyszerre merészen, de hűen is használják fel az alapanyagot. Remélhetőleg egy lehetséges második évaddal a sorozat finomít a vizuális megközelítésén, elmélyíti a narratíváját és teljesíti az ígéretet, amit a legvéresebb és legszebb pillanataiban sejtet.

Az „Onimusha” sorozat a forrásanyaghoz való hűségében is dicséretet érdemel; nem riad vissza a játék fantáziadús elemeitől, és nem hígítja fel azok érett témáit. A Musashi által szembenézett démonok nem csupán fizikai fenyegetést jelentenek, hanem belső küzdelmeinek megtestesülései is egyben. Ez a külső és belső konfliktusok kettőssége szövi át a történet szálait, bár több mélységet és árnyalatot érdemelne a narratíva.

Egy emlékezetes hős, de kicsit összecsapott mellékszereplők

Ahol a sorozat kétségtelenül még mélyebbre áshatott volna, az a karakterfejlődés. Musashit, mint központi figurát, bőséges háttértörténettel és motivációval látják el, de a mellékszereplők gyakran csupán díszletelemeknek tűnnek, kiaknázatlanul hagyva a történet gazdagításának lehetőségét. A kapcsolatok és interakciók, amelyek súlyt adhatnának az érzelmeknek, olykor eltörpülnek a következő harcok árnyékában. Ez az egyensúlyhiány nem egyedi az „Onimusha”-ban, de gyakori csapdája ez sok akcióközpontú sorozatnak.

A vizuális stílus, mely sok kritikát kapott, valóban kétélű fegyver. Egyrészt a 3D animáció mozis minőséget hoz a csatajelenetekbe, súlyt és hatást biztosítva, amit a 2D animáció egyedül talán nem érne el. Másrészt, a stílusok közötti váltások zavaróak lehetnek, kivonva a nézőt az élményből ahelyett, hogy még mélyebben belemerítenék. Ez a stílusbeli kockázat helyenként megtérül, máshol azonban drágán fizet, különösen azokban a jelenetekben, ahol az érzelmi rezonancia kulcsfontosságú.

A sorozat narratívája állandóan harcos, dinamikus tempót diktál, ami egyszerre erőssége és gyengesége is. Az akciójelenetek gyors egymásutánja biztosítja, hogy sosem unatkozunk, de ez azt is jelenti, hogy kevés tér marad az elmélkedésre vagy a várakozás fokozására. A történet olyan gyorsan halad, hogy Musashi küldetésének súlya csökkenhet, egymás után lezajlott epikus csaták tömkelegével, amelyeket minimális szünetek kötnek csak össze.

A sorozat narratívája és vizuális megjelenítése ellenére nem nélkülözi a pozitívumokat. Az „Onimusha” elkötelezetten tárja elénk egy szamuráj történetét, tele természetfeletti elemekkel, és amikor célba talál, akkor emlékezetes erővel csap le. Az akciók látványosak és jól megvalósítottak, a művészet – amikor nem torzítják a stílusváltások – lenyűgöző, és tagadhatatlan bája van az egyenes vonalú történetmesélésnek.

Összegzésként az „Onimusha első évad” egy ambiciózus kísérlet egy szeretett videojáték-sorozat képernyőre vitele. Néha botladozik a megvalósításban, a vizuális és narratív következetlenségekkel, amiket nem lehet figyelmen kívül hagyni. Ugyanakkor magabiztosan halad előre azon területeken, ahol kiemelkedik: az akcióban, a hangulatban és a játék szelleméhez való hűségben.

-BadSector-